Árpád magán kivül volt.
Irmándy papirszeletkét vagdicsált. Hosszú szünet után Árpád felkiálta:
– Nem, nem! tovább ki nem állhatom, hozzá kell mennem…
– Boldogtalan! midőn ügyed ily jól kezdődik; midőn a legszebb folyamatra
van kilátás: akarnál mindent elrontani? Egyébiránt tégy tetszésed
szerint; de akkor én semmibe sem avatkozom többé.
– Kérlek ne hagyj el; legyen akaratod szerint. Szólj hát, mit tegyek?
– Folytatni a levelezést, s vigyázz, hogy utczán vagy nyilvános helyeken
a leányt zavarba ne hozd viseleteddel. Ilyesmit kér soraiban is.
– Igaz.
– Tedd, mintha nem ismernéd, meglásd ő is hasonlót teend.
– Meddig türjek igy?
– Hát nem vagy boldog? vonzalmát birod, s erről bizonyos vagy; hadd
verjen ez előbb mély gyökeret, a többit az idő, vagy valami véletlen
hozandja meg.
– Igen soká tart.
– Ennek igy kell menni. Te, az igaz, elég zajosan élsz, környezőid
tekintélyes egyének, de mégis hiányzik még sok ahoz, hogy a
divatkörökben elfogadjanak.
– Például?
– Társalgási modor.
– Elég ideje, hogy tanulom.
– Még mind kevés.
– Két egész regényt kiolvastam.
– Az is kevés. Aztán még a mellé eredmény szükséges. –
– Ezt nem értem.
– Lásd, én párbaj által, s Árnyai világhirű költeményével ütött zajt.
– Hát verekedjem?
– Ki mondta azt?
– Verseket nem tudok írni.
– Ne törd ezeken fejedet, majd nyilik tér, csak alkalomra kell várni.
Most kizárólagos dolog a levelezést folytatni.
– Legyen hát.
És a levelezés több napokig folyt. Annyi levélbért, mint Árpád, az
összes magyar kereskedelem alig fizetett.
Magány óráit sem vesztegette hasztalan; megkisérté a verselést. Ez
borzasztó munka volt! Három egész tollat szétrágott, mialatt az
izzadásig kifárasztá magát, s két sort össze nem birt hozni, eszméről
szó sem lehetett.
– E pályán nem üthetek zajt! kiáltá kétségbeesetten; pedig zajt kell
ütnöm, zajt minden áron!
Irmándy betoppant.
– Barátom! kezdé Árpád könnyebbült lélekzettel – még nem mondád el nekem
párbajodat, mely téged nevezetessé tőn.
– Áh! az egyetlen a maga nemében.
– Kiváncsi vagyok.
– Az egész rosz élczből eredt.
– Halljam.
– Egész világ előtt ismeretes valék, mint biztos jó lövő. Olvastad
„Monte Christot“?
– Nem.
– Az a kártya-szemeket lődözte ki, én nagyobb tökélyre vivém: tömérdek
szem láttára nevemet lőttem ki egy deszkába.
– Hallatlan!
– Egy férfilakomán, hol hires vivók, nevezetes lövők és számtalan
főrendüek voltak, engem dicsérgettek. Báró Tavaszi egyszerre felkiálta:
– Irmándy jó lövő – de gyáva!
Minden csepp vér fejembe szökkent.
– Igen; ismétlé ő.
Az egész társaság zúgott.
Nem tudtam mit kezdjek?
– Im, folytatá, kése hegyére almát szurva – le meri ön ezt lőni? – s
kezét magasra kifeszité.
Én szó nélkül ugrottam a pisztolyokhoz; vont csővet szegzék neki, s az
almát szétlövém.
– Helyes! éljen! gyönyörű! – hangzék mindenfelől.
– Mer-e ön hasonlót tenni? kérdé báró Tavaszy – néhányszor én is lőttem
már feketét.
Kissé meghökkentem.
A társaság kaczagott, s ez engem felingerelt: indulatosan szurék késemre
egy almát, s kezemet kifeszitve, harsogám:
– Lőjjön!
Most a báró hökkent meg, s a társaság elnémult.
– Lőjjön! ismétlém.
Ő vonakodék.
– Uraim! szólék a társasághoz – im látják, ő a gyáva!
Ezt kihivás követé.
Boldog, boldogtalan kiváncsi volt a kimenetre.
Másnap tömérdek tanuk, becsületbirák és segédek kiséretében a hely
szinére mentünk. Néma komolysággal adták kezünkbe a fegyvereket; mi
hidegvérűen egymást czélba vevők, s előre lépegeténk.
– Én, mondám, ellenemet le szoktam fegyverezni. A pisztoly kezemben
eldördül, s kilőttem báró Tavaszy kezéből pisztolyát a nélkül, hogy
egyetlen hajszálát sértettem volna meg. Ekkor hozzá rohanék, jobbomat
nyujtám neki e szavakkal:
– Ön nem gyáva, ön valódi férfi. Azután barátokká lettünk. – Ennyi az
egész.
– Ez aztán, sohajtá Árpád, elhiszem, hogy zajt ütött! Áh! ha én is ugy
tudnék lőni! De mindegy, mégis inkább ezt választom, mint a versirást. –
Víni fogok.
– De kivel?
– Az mindegy, majd találok valakit.
Egy szép délelőtt Árpád sétálni indult, s történetesen egyedül. Midőn a
bálványutczából a zrinyiutczába fordult, egy első emeleti ablakban Irmát
pillantja meg. Darabig határozatlan állt; kissé okoskodott, azután
csizmáját kendőjével végig veregetvén, egész elszántsággal a kapun
berohant.
Balday Irma ép újonan érkezett olvasmányait lapozgatá. Könnyed
pongyolája kecseit csak emelé.
Az ajtó feltárul, Irma megdöbben, s a belépő Árpád sarkantyúit kezdi
összeveregetni.
Irma kérdőleg tekint az érkezőre, Árpád zavara nőttönnő.
– Kit keres ön? kérdé a hölgy.
– Én… kegyed… aztán utolsó levele – hebegé Árpád, kalapját összevissza
forgatván, s mindig egy lépést közeledve Irma felé.
A hölgy ijedten viszonzá:
– Atyám nincs hon.
– Annál jobb.
Irma távozni akart; Árpád utját állotta.
– Nem; most – vagy soha!
Irma reszketett félelmében.
– Lássa, mond Árpád, én nem tanultam regényekből beszélni, sem
tánczmesterektől hajlongni…
– Uram!
– Nevezzen Árpádnak, mint leveleiben, tevé hozzá; e megszólitás nekem
jobban tetszik.
Irma egész testében remegett.
– Meg van zavarodva? mond Árpád; elhiszem, én is ugy vagyok: minden
kering velem; nem látok semmit, csak kegyedet.
Irma kétségbeesetten tekinte körül, nem tudván, őrültnek tartsa-e ez
embert, vagy gonosznak! mindkettőtül egyiránt félt. Nem mert kiáltani,
de futni sem mert.
Árpád érthetlenségeket zavart össze.
Irmát ájulás környezé, vére hűlni és szemei homályosulni kezdettek, még
egy percz, és ő eszmélet nélkül omlik le. Ily szorongás közepett
hirtelen elkiáltja magát:
– Vilmos! Vilmos! – és a belépő ifju elé rohant.
Az érkező, Irmát kezen ragadá, s látván, mikép remeg a szegény lyánka,
megvetéssel kérdé:
– Ki ez a szemtelen? és mit tőn, hogy ennyire remegsz?
– Szemtelen? kérdé Árpád.
– Szemtelen, tolakodó! viszonzá az ifju.
– Ez egyikünknek sokba kerülhet.
– A mint tetszik; itt jegyem, s most pusztuljon.
Árpád az átnyujtott jegyet örömsugárzó szemekkel rejté zsebébe.
– Urak, az Istenért! esenge Irma.
– Ne féljen semmit; biztatá Árpád. Én őt megölöm – s villámsebesen
elrohant.
Irmándy nyugtalan járt fel s le Árpád szobáiban, restelte, hogy ez, ő
nélküle, a városban csak egy lépést is tőn.
– Győzelem! kiáltá a hazaérkező Árpád Irmándy elé – Megvan! megtaláltam
emberemet.
– Mit beszélsz?
– Kihivás, párbaj!… mező a zajütésre! Nézd, ezzel a jegyet átnyujtá.
Irmándy halálsápadt lőn, s rémülve kérdé:
– Hol jártál?
– Miért?
– E jegy Balday Vilmosé, Irma fivéreé.
– Már megtörtént, nem lehet rajta változtatni. – Te segédem léssz.
– Lehetetlen; nagy okaim vannak.
– Hát mit tegyek?
– Árnyaira bizzuk az ügyet.
Másnap Árpád megverekedék, s aggódó pajtási roppant örömére mellén
hatalmas kardvágást kapott. Több hetekig feküdt; betegnek ez életben
lelkiisméretesb ápolói nem voltak, mint Árpádnak: a három czimbora közül
egy mindig körülötte lézenge, de többnyire mindhárman.
Irmándy őt városi eseményekkel, saloni dolgokkal, s Irmával bolonditá
mindig.
Táskay hetek óta arczképén dolgozék, de még egyetlen vonás sem volt
kivehető.
Árnyai verseket irt és olvasott fel.
Mindnyájan együtt valának, Árpád is már lábbadozott, midőn a kitárt
ajtón Érlaky Jenő rohan be
A három czimbora halálsápadt lőn.
– Jenő! kedves bátyám! kiáltá Árpád.
– Magam szeretnék öcsémmel maradni; mond Jenő a vendégekhez.
Ezek kaptak az alkalmon, s hanyat-homlok rohantak el.
– Hol jártál? kérdé Árpád.
– Angliában; négy órája, hogy megérkezém.
Ez alatt a szoba kiürült.
– Árpád! kezdé komolyan Jenő a távozottak után nézve: ismered te ezen
embereket?
– Hogynem? jó barátim! Irmándy salonférfi. Táskay nagyhirű festész, s
Árnyay kitünő költő. Nevezetes férfiak.
– Irmándy, viszonzá Jenő, a herczegi palotáktól kezdve a kolduskunyhóig
mindenütt megfordult – a színpadon.
Árpád szemét, száját kimereszté.
– Igen: folytatá Jenő. Ő bukott szinész. Táskay az egészen más, ő
elismert müvész, három évig ült a megye börtönében bankjegyek utánzása
miatt; Árnyaynak pedig lehetett alkalma verselést tanulni, mert néhány
év előtt egy divatlap kihordója volt.
Árpád két kezével takará el arczát.
– Ezekkel pajtáskodál te Pesten.
– Rászedtek, gyalázatosan rászedtek!
– Hallottam a botrányokat, miket elkövettél.
– Én,.. botrányt?…
– Igen, a többi közt arámnál, Balday Irmánál.
– A.. a.. rád?… hebegé Árpád.
– Igen; mint különösséget beszélé el viseletedet, bátyjával volt
párbajodat, s midőn nevedet emlité pattantam fel, mondván, hogy
unokaöcsém vagy.
– És ő arád?! sohajtá Árpád síró hangon; – add vissza hát neki ezeket –
s több levelet nyujta át Jenőnek.
Jenő nyugodtan tekinte az irásra.
– Nem ismered irását? kérdé Árpád.
– Minden vonását.
– És nyugodt vagy?
– Egy betű sincs tőle.
– Meg vagyok csalva!
– És hihetőleg – lopva is?
– De mennyire!
Jenő a czimborák ellen nyomozást intézett; hasztalan! már eltüntek.
Árpád vérző szivvel, üres erszénynyel, sok adóssággal és bukott
reményekkel tért vissza lovai és agarai közé.