Tivary Árpád – úr volt.
Huszonöt év, tizenkétezer forint évi jövedelem, csinos külső, tiz iskola
s jó négyes hajtanitudása, több, mint elég arra, hogy valaki úr legyen.
– Árpád az elsorolt tulajdonoknak bővében volt.
Ő tudta, hogy úr; de nem akart mindennapi úr lenni; s hogy a
mindennapiságból kiemelkedjék, ahoz hiányzott – esze, mit Árpád
önmagának szerényen be is vallott.
– Ennyi előnyök mellett, kiálta fel gyakran, elvesszek-e a tömegben?!…
Nem, soha! – Felkiáltott, és nagyokat készült tervezni; de a készületnél
tovább sohasem ért. Fejét is akarta törni, de minden erőfeszités után is
csak az akaratnál maradt. Adott ebédeket: étkeit dicsérék, nem őt; drága
lovakat szerzett: fogatát bámulák, nem őt; pedig ő szeretett volna
bámultatni.
Ha valakit dicsértetni hallott, vagy csak említtetni is, mindig
felsajgott keblében e kérdés: Miért nem vagyok én, kiről most beszélnek?
Igy teremt magának gondot, a kinek nincs.
Árpád, ki kellemesen élhetett volna, megkeseríté napjait, s a vágyba:
hogy feltünjék, csaknem belebetegvék, midőn a véletlen egy pajtását veté
hozzá.
A vendég Ajtay Kálmán, szomszédbeli közbirtokos volt.
– Ej de czifra vagy! kiáltá Árpád, midőn vendége pörge kalapját ugy
vágta az asztalra, hogy körötte a por felhőkint emelkedék a boltozat
felé.
– Elhiszem; viszonzá Kálmán, agarászostorát kalapja mellé inkább dobván,
mint fektetvén, s rövid dolmányának kigombolása után a pamlagon végig
terülvén s ballábhegyével a jobbon levő sarkantyút kedélyesen pengetvén
– megis bámultak Pesten.
– Megbá.. á.. multak? kérdé felvillanyozva Árpád.
– De még hogy!? Hm, eredeti! hej de magyar legény! ez ám ügyes termet!
csinosan áll rajt a ruha!“ és számtalan hasonló megjegyzést hallottam
uton és utfélen; a szinházban tetőtűl talpig néztek, a páholyokból rám
látcsöveztek; szóval, ha vesztegetni való időm volt volna, térem volt
szerencsétcsinálni.
Árpád magán kivül kezde fel, s le járkálni.
Kálmán tömérdeket fecsegett, de Árpád többé nem hallott semmit. Forrongó
keblébé eszmeszikra dobaték; s most eddig korlátolt lelke előtt megnyílt
a tér gondolkozni. A gondolat terveket, s ezek tetteket szültek.
Néhány óra mulva a megyei székvárosban szabó, szijgyártó és kalapos
Árpád úr számára dolgozott.
Ötöd napra sallangokkal elborított négyes csöngetve állt elé. Árpád
kezébe ragadá a gyeplőt, s miután sujtásos huszára és lobogós ingű
kocsisa a hátulsó ülést elfoglalák: hosszú ostorát kibocsátván, kettőt
pattantott, a szilaj állatok ágaskodva kapták el a kocsit – Pestre
utazott.
A fővárosba érkezvén, pitykés dolmányt, rojtos nyakkendőt, pörge kalapot
és sarkantyus csizmát ölte; kezébe aczélsúlyu agarászostort vön, s
feszes léptekkel kezdé az utczákat méregetni. Sok szem akadt meg rajta,
mi szívemelőleg hatott rá.
A szinházban kihivólag tekinte körül, de a dalmű folyama alatt a
zenehangokra bokáit kezdé összeveregetni. A sarkantyupengés környezetét
élveiben zavará; s ő, látván, hogy minden szem rászegezve: műtétét még
erősben gyakorlá, minek természetes következménye általános pisszegés
lön. Legnagyobb szerencséjére az előadást megúnta, s nem várá be, míg
mások mutatnak útat, hanem kalapját fülére, két kezét zsebeibe vágva,
öntetszőleg lépett kifelé, s egy keserves betyárnótát fütyörészve ment
estelizni.
Itt egészen jól érezte magát. Beléptekor a hatás elvíhatlan volt: minden
arcz feléje forditva, a pinczérek eléje rohannak. Patikárus Károly szeme
közé hegedül, és Árpád boldog! Elragadtatásában a zenészeknek ötvenest
dobott; ez elég volt arra, hogy néhány percz mulva a zenészek körötte, s
több vig czimbora mellette, működjenek. Az asztal el lön halmozva
szurkosnyaku üvegekkel.
Árpádnak fogalma sem volt még olly diadalról, minőt ma aratott.
Egészségére poharak ürittettek, kedvenczdalát kérdezgeték a hangászok s
nagyságolák, a pinczérek meg csak ugy szórták a bárói czimet.
Szétoszláskor társai, fogadós, pinczér és zenészek holnapra is kikérék a
szerencsét; s nem is tarthatta volna őt vissza semmi, hisz ez életben
még igy ki nem tüntettetett soha. Leírhatlan örömére következő este mind
együtt találta, a kiket találni ohajtott, s kezdődék az estelizés ott,
hol hajnalban végződött.
Harmadnapra Árpádnak barátai, adósai, sőt bámulói is valának. Barátai,
kiket jól tartott; adósai, kik tárczájokat otthon feledék, de
divaturacsok valának, fogatokról, agaraikról, külföldi utazásról s eme
grófnő, vagy ama bárónő estélyeiről csevegtek; bámulói pedig azok,
kiknek marokkal szórta a pénzt. Mennyire tetszett neki, ha ajkai közé
szivart vön, hogy három oldalról ugyanannyi pinczér rohan lángoló
papirral feléje; a terembe léptekor kalapját, agarászostorát elkapkodva,
a legkitünőbb helyeket jelölik ki számára, a legizletesb étkeket
ajánlják, s intés nélkül mindig töltögetnek poharába. Kezdé érezni, hogy
– valóban úr!
Ismerői mind nevezetességek valának: Irmándy, salonhős, megigéré, hogy
őt a főrendű hölgyek termeibe fogja bevezetni, hol, mint kedves
eredetiség, igen örömest látott tünemény leend; Táskay, nagyhirü
festész, kérte, hogy a jövő műkiállitásra, mint remeket Árpád arczképét
adhassa; Árnyai, mint költő mutatá be magát, s igéretet tőn, miszerint
Tivary Árpádhoz egész füzet költeményt fog írni.
Kellet-e még több?… az úritermek előtte megnyilnak; arczképe a
műkiállitásba jő, s meg fog énekeltetni!
Ő birta e három nevezetes férfiú tiszta barátságát, s e kitüntetésért
lelkét adta volna nekik; de ők arra nem szorultak, barátságuk önzéstelen
volt, ők csak – erszényét vevék igénybe.
Lovai kiheverték az útat, kocsija rendbehozatott, s ő, gyeplőt ragadva
kezébe, felpiperézett cselédeit be, a salonhőst Irmándy urat pedig maga
mellé ültetvén, a városligetbe vágtatott. Kocsiskodási ügyességét sokan
nézegeték, mert talpalatnyi téren egyik nyolczast a másik után hallatlan
sebességgel csinálta meg. E mutatványra nagy közönséget csengetett
össze; izmos karával hirtelen megállitá a neki szilajodott négyest, a
gyeplőt kocsisának dobá, s leugrott barátja társaságában kis sétát
teendő.
A nézők közt egy hölgy szemüvegezé őt.
Árpád szoborrá lett.
Elragadó szépség, s választékos őszi öltözetben volt a hölgy; sötét haja
könnyedén hátra fésülve, szép vonásinak derűlt nyiltságot kölcsönzött,
kék szemei mosolygók s rózsaajkai nedvesek valának; arczán, minden
haloványság daczára, az ifjuság zománcza honolt. Fején a barna kalap
fehér fátyolával pongyolán volt lekötve; franczia szövetű tarka ruhája
alákigyózó széles szalaggal karcsu derekára szorítva, azon felűl pedig
könnyűden, sürű redőkben, nyakáig emelkedék, hol lehajtott batisztgallér
fehérlett; balkarán török nyakfátyola, s kis kezeit svéd keztyű fedezé.
Piperétlen öltözetén föllátszék azon úrias egyszerűség, melly nagyvilági
hölgyeknek annyira sajátjok.
A hölgy, látván Árpád meglepetését, elmosolyodék, s társnője karján
tovább sétált. Mosolyában annyi tündéries, mozdulatában annyi kellem
volt, hogy Árpádot tökéletesen megszédité.
– Ismered? kérdé Árpád, Irmándy karját megragadva.
– Hogynem? viszonzá a kérdezett.
– Ki ő?
– Balday Irma.
– Imádandó szép! – Mutass be nála.
– Néhány nap mulva.
– Boldoggá téssz.
– Azon felette örvendek.
Sokáig sétálgattak szótlanúl. Árpád merengett, Irmándy gondolkozott, s
csak időnkint – ha Irmával találkozának – löké Árpádot oldalba,
figyelmeztetvén őt:
– Ismét rád nézett.
Árpád sohajtott; szemeit a távozó után mereszté, és ujra sohajtott.
– Amott kocsira ülnek; kiáltá Irmándy.
– Siessünk nyomukba.
– Várj, míg a fasor vége felé lesznek; sokkal érdekesebb őket beérni,
mellettök elvágtatni, s őket, mint a gondolat, elhagyni.
Ez Árpádnak kedves inditvány volt; alig várta, hogy néhány száz lépésre
haladjanak az érdeklett hölgyek, midőn barátjával együtt a bakra
pattant, ostorát kiereszté, s villámkint érte be s hagyta el a díszes
városi fogatot.
– Ez, remélem, megtette hatását? kérdé Árpád, büszkén tekintve maga
körül.
– Tökéletesen; erősité Irmándy.
– Négy legjobb lovamat, agaraimat mind, s felül rá öt évet éltemből
adnék érte, ha most szólhattam volna vele.
– Mindezeknél olcsóbban fogsz e szerencséhez jutni; biztatá Irmándy, s
ajkai körül diadalmosoly lenge.
– Ha szerelmét birandom: e fogat tiéd.
– Részemről a lehetségesnél többet fogok megkisérteni kedvedért: a többi
aztán tőled függ.
– Mindent tanácsod szerint teendek.
– Ugy sok reményem van; ő igen megnézett, s ismételve pihenteté rajtad
szemeit.
– Azt magam is vettem észre.
– E szerint már feltüntél neki, s bárhol lásson ezentúl az életben, nem
leendesz érdektelen egyéniség előtte.
– Azt hiszed?
– Bizonyos vagyok benne. Oh! én ismerem a nagyvárosi hölgyek
gondolkozását, érzelmeit s izlésöket.
Oh be szép volt! – sohajtá nekiérzékenyülve Árpád, midőn szállására
értek.
– Lesz még elég alkalmad őt csodálhatni.
– Biztató szavaid is boldogítnak, hát még a való?! – Csak minél
hamarabb, kérlek, minél hamarabb!
– Te fel vagy hevülve, mindent elronthatnál; itt tervre és számitásra
van szükség. Nem kasznár úr leánya ez.
– Tégy, mint jónak látod; mond Árpád, s elérzékenyülve veté magát a
pamlagra; – kezedben tartod üdvösségemet.
– Az a kérdés, bízol-e bennem?
– Hát ki más fiában itt? nem vagy-e barátom, nem tennék-e meg én is
érted mindent?
– Ugy jól van; viszonzá Irmándy, s arcza ollyanná változott, mint
játékosé, ki sokat veszitvén, utolsó, de nagy tömeg pénzét teszi fel;
ezer indulat, félelem, remény és feszültség küzd keblében;… a kártya
esik – és nyer; a szem lángol, az arcz halovány lesz, az ajk rezg, s az
összeszorult kebel megtágul. Ilyenkor a vonások egészen megváltoznak.
Festessék le valakinek arczképe a kinos várakozás alatt, s a nyerés
perczében: annyira különbözni fog a két képben kifejezés, vonás, szem,
száj és homlok, hogy műértő, ha elhiszi is, mikép e kettő azonegy arcz:
a három percznyi időközt találandja hihetlennek.
Ilyenné lőn Irmándy; s ha Árpád e pillanatban történetesen szemei közé
tekint: a legnagyobb tapasztalatlanság mellett is észrevehetendé, hogy
ez ember ravasz, és ő áldozatul van kijelölve; de ő boldog
egyszerűséggel magához ölelé, igérvén és ajánlván neki mindent, mi csak
tőle telik.
Árpád életében ily nyugtalan még nem volt. Egyik perczben a
legcsekélyebb dolog is felizgatá, a másikban türelmes lőn, mint a
vértanu; most zajt, zenét és bort ohajta; később csöndes magányba
zárkozék; hol nevetett, hol meg sohajtozott; többé nem beszélt lovairól,
agarairól s egyéb falusi élvekről, hanem gyöngéd, érzelgő s néha még
költői dolgokról is.
– Gondoltam valamit; e szókkal toppant be Irmándy Árpádhoz, ki
elforgatott szemekkel merengett.
– Halljam, halljam! – kiáltá örömtelten Árpád, s az ajtót becsukta,
nehogy tanácskozmányuk zavartassék.
– Olvastál valaha regényt?
– Regényt?… várj csak… regényt? igen!.. „Erbiát“ és „Kárthigám
kisasszonyt“ –
– Magában véve mind a kettő igen szép; de az ujabbakból?
– Az ujabbakból?… nem, semmit.
– Azokból pedig megfognád tanulhatni, hogy a leggyöngédebb viszony, a
legforróbb szerelem oly lények közt, kik sohasem találkoznak, kik együtt
sohasem beszélnek, mennyeileg fejlődik.
– Miként lehet az?
– Ugy, hogy a levelezéstől egyenesen oltárhoz mennek.
– Az dicső dolog! hol árulnak olyan regényt?
– Majd hozok.
– Azt meg kell tanulnom. Ugyis már gondolkoztam arról, hogyan beszéljek
kedvesemmel, vagy miről? ki tudja, szereti-e a lovakat, vagy ért-e az
agarakhoz?
– Azzal mindenesetre Olaszország tájairól, dalművekről, franczia
irodalomról és estélyekről kellene társalognod.
– De mindezekből szót sem tudok.
– Majd én tanitód leszek.
– De addig?… én ki nem állom; hátha másba szeret?
– Irj neki.
– Igen…
– Enmagam szolgáltatom kezébe leveledet.
– De…
– Árnyai meg fogja írni.
– Felséges!… Minő boldogság, ha az embernek ily kitünő baráti vannak.
A levelet megirták; a regényeket meghozták, s Árpád órákat kezde venni a
dalmüvekből, franczia irodalomról és Olaszország tájairól.
Az első levélre nem jött válasz; de Irmándy sok szép dolgokat beszélt
Irma elragadtatásáról. E levelet egy második követé és igy tovább.
E közben Irmándyt nagy csapás érte. Egyik barátjáért kétezer forintig
jótállott, s az illető a pénzt felküldeni késedelmeskedék. Árpád
kifizette. – Máskor ismét lehangolt vala; sok fürkészés után Árpád
kitudta, hogy barátja pénzzavarban van, megnyitá számára tárczáját.
Egy reggel nagy diadallal lép be Irmándy.
– Te jó hírt hozasz; arczodról olvasom – kiáltá Árpád.
– Sokkal többet.
– Nos?
Irmándy, válasz helyett, zsebébe nyult, rózsaszinű levélkét vona elé s
azt magasan a légbe rázogatá, mondván:
– Kitől jön?
Árpád őrültkint rohant rá, a levelkét kikapá kezéből, s ajkához nyomá.
– Áh! be illatos!…
– A tartalom, a tartalom? kiáltá Irmándy.
Árpád feltöré, s a következő sorokat olvasá:
„Sokáig küzdtem – ön győzött. Szivjósággal és érzelemmel telt levelei
meghatottak: Ön férfi, ön boldog! tehát akarata szerint; engem
előitéletek, világi szokások korlátoznak; nekem csak érezni szabad, de
szólni nem. Jól tudom, e sorok irásával az illem ellen vétek, másrészről
biztosítva levén ön lovagiasságáról, meg vagyok győződve, hogy tettem –
titka fog maradni. Először láttam önt a városligetben, e nap feledhetlen
lesz örökre! Ah azóta lelkem előtt sok minden megváltozott. Isten önnel!