Két dolgot életemben rendkivül megbántam: hogy nem születtem legalább is
egy millio örökségre, és hogy huszonkét éves koromban meg nem nősültem.
Egy millio! huszonkét év!! és imádandó feleség!!! minő szép, minő
gyönyörü dolgok; ellenben napi keresmény, huszonkét év és rideg
nőtlenség! brr! beh sületlen dolgok, s ajándéka a véletlennek!
– Hogy lehet ollyasmit megbánni, mi nem vétked?
– Nem vétkem? már micsoda sértegetés ez? Hát nem lehetett volna az apám
éppen ugy gazdag bécsi tőzsér, mint alföldi táblabiró.
– Csak az a baj, hogy nem tőzsér, hanem táblabiró volt, – ellenveté
gunyos mosollyal Verebesy Imre, s az asztalon elszórt
kártya-maradványokat egykedvüen tépdesé szivargyujtónak.
– Táblabiró – elmélkedék Ledéry Otto – az persze baj, nagy baj, hogy
táblabiró és nem tőzsér volt; de csak azt megengeded, hogy huszonkét
éves koromban nősülhettem volna, – ezzel a tűkör elé pattant, büszkén
tekinte belé – még most is – folytatá rátartólag – mi? nem vagyok csinos
legény? hát még akkor! barátom, a leányok összeveszekedtek rajtam;
vagyon, kéj, boldogság nyilt karokkal ajánlkozott, de én nem, nem addig
nem, mig nyakamra nőtt a huszonhét év és elszélesedtem,
elformátlanodtam, mint jeges medve; ah! – örjönge lábával ollyat
toppantva, hogy a padolat repedéseiből porfelhő emelkedék – ah!
szeretném magamat össze vissza pofozni.
– Megálj! elménczkedék Verebesy – azt a kis szolgálatot én is megtehetem
neked.
– Nem is sokkal többre teremte a sors, – viszonzá Ottó – mint végrehajtó
káplárnak. Már hogy élhet a világon ember minden költészet és ábránd
nélkül.
– Igaz; de még csodálatosabb, hogy miként türhet a föld annyi kötözni
való bolondot.
– Remélem, ez nem akart czélzás lenni?
– Nem, hanem szemtül szembe mondott őszinte vélemény.
– Alázszolgája.
– Zugolódol, mintha nem volna napi kenyered.
– Nem épen.
– És éveid számát olly fájdalmasan emlited, mintha azok súlya miatt már
sir felé görnyedeznél.
– Hohó!
– Nősülj most.
– Vajjon? –
– Legszebb kor a házas életet megkezdeni.
– Gondolod.
– Vildeczky Louise szép, müvelt és pénzes.
– Igaz.
– Téged szeret.
– Szeret, ugy-e? igen – igen ő szeret! ő szeret; hisz ezer jeleit adá.
Menj kérd meg.
– Akarod?
– Tüstént; már határoztam, mindent meggondoltam. Siess hát – ezzel
Verebesyt pipere asztalhoz taszigálá.
Verebesy szokott lassusággal meginditá az öltözködést, érthetlen szókat
dörmögve, s döbbenve meg–megált, Ottóra átjáró pillantást vetett, s
birkaszelidséggel kérdé:
– De komolyan akarod?
– Hányszor ismételjem még? Komolyan, komolyan! és változhatlanul!
– Jó! fejezé be Verebesy a párbeszédet, s egész lelkesedéssel kezdé
magát piperézni.
Most hosszú szünet következék, mialatt embereimet tetőtől talpig ugyan,
de azért mégis elég röviden bemutatom. Vannak lények, kikről a legjobb
szándék mellett sem lehet sokat mondani, minthogy magok keveset érnek.
Verebesi Verebesy Imre huszonöt éves, közép termetű, feszes tartású,
éjjel nappal fodrozott szőke hajú, rendezett szakállú, kék szemü és
kevés beszédű fiatal ember volt. Öltözete mindig a legválogatottabb. Ő
azok közé tartozott – mert vannak ollyanok elegen, – kik éltök czéljáúl
gazdag házasságot tűznek ki, s egyébre földkerekén semmi gondjuk, hanem
hol egy gazdag leány? N. N. péknek mennyit érhet a háza? Y. timárnak
földeire mennyi van betáblázva, s az egész városi telekhivatal könyveit
fejökben hordozzák; fő tanulmányuk a papák és mamák gyöngéjét kiismerni.
Verebesy is, mint illyen ember, a legnépesb helyeket választá sétáúl:
szinház, bál, vasárnapi kirándulások, mutatványok soha nélküle véghez
nem mehettek; viselete olly solid volt, hogy még a rágalom sem
mondhatott rá valami pajkosságot. Ő kerülte a fiatal emberek társaságát,
nehogy tőrbe jőjön, s vagy egyedül, vagy komoly férfiak közt vala
látható; nem játszott, nem mulatott – sőtt nem is vacsorált, csak hogy
este fogadóban látható ne legyen. Soha nevetésre nem fakadt, vagy kitörő
jó kedvet nem mutatott, sem az ellenkezőt; hanem ajkain folytonosan
hóditásra számitott mosoly ült. Ennyi az egész, mit róla külső és benső
tulajdonaira vonatkozólag elmondhaték. – – Igaz! egyet, igen
jellemzetest, feledék emliteni – rövidlátást szinlelt. Állása: nemes
ember, hivatala: semmi; tőkepénze: hatezer váltó – szerinte – elég addig
mig gazdagon nősül.
Ledéri Otto vidám, kissé könnyelmü és ügyvéd volt. A nők őt érdekesnek
tarták, s ez elég a földi boldogságra, mert kimondhatlan szerette a
kalandokat; hogy pedig huszonkét éves korában meg nem nősült, csak azért
fájlalá, mert azóta szenvedélye a kalandok iránt gyakran megégeté.
Verebesy tetőtől talpig takarosan ki volt czifrázva; sárga keztyűit
ujjaira egyengeté, s párizsi kalapját óvatosan illeszté szabályszerüen
gyürükbe rendezett hajfürteire.
– Na, fiu! – mondá, miután még egyszer végig pillanta a tükörben – nem
dobog a szived?
– Már miért? – viszonzá Otto, egykedvüen csukván be a kezében levő
könyvet.
– Nekem megvallom, dobog; soha sem voltam még leánykérőben.
– Igaz! – jajdula fel Otto, visszaemlékezvén, hogy mit határoztak nehány
percz előtt.
Verebesy indult.
Otto nyugtalankodék.
Verebesy a kilincshez nyúlt.
Otto habozott.
Verebesy kilépett.
Otto utána kiáltott.
– No’s, – kérdé Verebesy, jobbját az ajtó kilincsén nyugtatva – remélem
még nem bántad meg?
– N… e.. m, – hebegé Ottó – félvilágért sem.
– Én hát megyek.
– Me.. meg.. álj!
– Mi lelt? egész bele halványultál.
– Semmi, semmi; maradj kissé, kérlek; hisz azt sem tudom, vagy tán magad
sem tudod; mit fogsz mondani. Halljam.
– Oh! majd iskolás gyermekként itt felmondom a leczkét. Micsoda idétlen
kivánság.
– Az igaz idétlen kivánság! viszonzá Ottó, s egy szivart meggyujtván,
folytatá – azért jobb is lesz holnapra, vagy még inkább holnaputánra
halasztani.
– Ma vagy soha! – viszonzá Verebesy, s az ajtót erősen csapta be maga
után.
– Elment, – sohajta magában Ottó – tán sorsom ugy kivánja. Lemondjak a
szabadságról, a kalandokról? – – Lemondok, hisz huszonhét éves vagyok
már. No rosz világ és rágalmazó nép! be lesz-e most tömve szátok, ha
magam áldozatként nyomoru jóslataitok megczáfolásáúl odadobom; vagy elég
lesz szárnyaszegetten fületekbe orditnom, hogy hazudtatok? – Ledéri Ottó
hosszú és – saját vallomása szerint – igen sületlen elmélkedésbe
mélyedt. Szinte bele talált már békülni a házasság szent kinjaiba, midőn
kalandszomjazó lelkét egy levél szunyadásából felkorbácsolá. Tartalmát
közlöm:
„Rég nem látott Ottóm, egyetlen barátom! Üdv és béke neked! – Az
országgyülés berekesztése óta nem tudósitók egymást helyzetünkről, pedig
hogy igértük! ez – köztünk legyen mondva – nem szép! én sietek hibámat
némileg helyre ütni, s egy napon két levelet küldök hozzád; ez postán
megy, mert akarom, hogy a másikat megelőzze, – remélem, a másik neked
kedvesb leend, miután a szép bárókisasszony kézbesitendi azt. Ő téged
ismer, gyakran emlegetett; egyik fényes pesti tánczestélyen látott.
Ismervén a nők iránti ellenálhatlan hajlamod, azt hiszem kedves dolgot
teszek, midőn felkérlek, hogy az emlitett kisasszony körében pesti
mulatása alatt a lovagszerepet elválald. Csókol őszinte barátod
Jeszerszky Imre. Költ Zágrábban, május 7-dikén 1841.
– Bárónő?! Kaland! kiálta fel Ottó, s kezéből a lap kiesett – e hölgy
látott, belém szeretett… és én… házasodjam? – Ezzel legényét becsengeté.
– Menj, – mond a bámuló legényhez –; nem, rohanj Vildeczky úrhoz, ott
találod Verebesyt… hát mégis ácsorogsz?
– Hisz azt sem tudom mit mondjak?
– Nem tudod, hát azért tartalak, azért fizetlek hogy annyit, se tudj? –
Elcsaplak.
– Már hogy tudnám – ellenveté illetődve a legény – ha tensúr meg nem
mondta.
– Nem mondtam? az más, úgy én hibáztam. Hát mond meg neki: rögtön minden
halasztás nélkül, minden beszédet félbeszakasztva siessen haza, mert
roppant veszély van.
A legény elsietett.
Ottó költővé lőn; s képzeletben teremte egy alakot, szépet, szenvedőt,
bájosat és kifejezéstelit; minden vonásba egy-egy pogány istennőt
ültete; lélekteljes szemeinek ragyogó fényt, s gazdag hajfürteinek éji
sötétséget, termetének kecset, méltóságot, – egy szobrász által sem
utánozhatót, teremte. Képzelete a nőt ollyannak alkotá, kihez hasonló a
világ teremtése óta nem volt; s ha a nő Ottó képzelete szerint előált
volna, az egész fővárosi férfisereg csodálásra, egy harmada szerelemre,
egy tizede őrülésre, s vagy kettő öngyilkolásra vetemült volna. Ugy
rémlett Ottónak, mintha egyik pesti bálban ehez hasonló ismeretlen nőt
látott volna, s e nő füzértánczban őt választá… igen, igen, e nő ő volt,
és ő belé szerelmes!
A levelet elolvasá; minden csekély neszre felriadt, mint üldözés alatti
gonosztevő; vére olly erősen keringett, mintha gőzzel hajtották volna;
feje jobban lángolt felgyújtott kazalnál – meglehet, mivel sok szalma
volt benne; de ezt ne tessék rá fogni, mert csak privát vélemény. Ő
boldog és boldogtalan volt!
Mig Ottót illykép ábrándja elfoglalá, a legény küldetésének hiven
megfelelt, és Verebesy lélekszakadva rontott be az ajtón, de oh átka a
véletlennek, nem egyedül; mert alig ejté Ottó e kérdést: „Megkérted?“
már Vildeczky is a szobában volt, rémitő veszélyt hallván, sietett
ismerősét vigasztalni, fájdalmában osztakozni, vagy, ha szükség, rajta
segiteni.
– Mi baj? – kérdé Verebesy halványultan.
– Kaland – sugá fülébe örömteljesen Ottó.
– Oh! oh! ez sok! – fohászkodék Verebesy.
– Az Istenért! az Istenért! szóljanak – sopánkodék Vildeczky, s
birkapofával részvétet szinlelve kapkodott ide s tova – minden
kicsinység által le ne hagyják magokat sujtani, édes uram öcsémék. Hátha
segitni lehet.
– Olvasd, – mond Ottó, a levelet Verebesynek nyujtva, s magáról
megfeledkezvén, örömteljesen tapsolt.
– Uram Jézus! – kiálta fel Vildeczky, széles tenyereit medveként csapván
össze, s terjedelmes hasára sülyesztvén – a fájdalom egészen megzavarta.
– Az öröm – mond Ottó, s a bámész Vildeczky nyakába ugrott.
Vildeczky segitségért kiáltott, iszonyuan elhalaványulván abbeli
fájdalmában, hogy az elméjében megháborult Ottó által megfojtatik.
Ottó visszalépett.
– A.. a… az ö–r–öm? – hebegé Vildeczky.
– I–g–e–n–e–em – accompagnirozott Ottó a fönnebbi hangjegy szerint, s
kábult elragadtatásából hirtelen eszméletre térvén, boszusan sujtott
homlokára.
Vildeczky és Ottó közt gyönyörü duette készült; csak a karnagyi jelt
várták, – mi onnan sejthető, hogy egy harmadiknak nehéz volt volna
megesküdni: mellyik hasonlit jobban uj kapuhoz; azonban Verebesy
leleményessége segitett a kölcsönös zavaron.
– Valóban – kezdé Verebesy, a részvéttel hajtogatván össze – nem tudom
örvendjek-e viseletednek, drága Ottó barátom, vagy kárhoztassalak? E
levél tartalma örvendeztet és sujt, szerencséssé tesz és
szerencsétlenné.
– Sujt?… szerencsétlenné? – csodálkozék Ottó.
– Hogyan – kérdé Vildeczky – nem értem, – és széles pofája egy arasznyit
nyult, szemeit kimeresztvén és száját a lehetőségig eltátván.
– Örvend – folytatá Verebesy – mert én történetesen csinos örökséghez
jutottam.
– Örökséghez jutott – viszhangozá Ottó.
– Hah! ah! – kiálta fel Vildeczky, s mennyivel imént meggyült izetlen
pofája, épen annyival csappant most rövidebbre, tátott száját
összekapván, azt egy idomtalan széles mosolyra alakitandó, s mintha
lúdczombot evett volna, szinehagyott ajkait megnyaldosá. – Örökség! –
kiálta fel még egyszer.
– De más részről szomorú csapás érte szegény Ottót.
– Igen, engem – vága közbe Ottó.
– Hogyan? kérdé Vildeczky, s alsó álla ismét lejebb sülyedt.
– Mert – mond Verebesy – az elhunyt, ki után öröklöttem, Ottó testi
lelki barátja volt.
– Testi lelki barátom volt – viszhangozá ismét Ottó, és száraz szemeit
dörzsölgeté.
– Majd vigasztalni fogjuk, csak az első bánat enyhüljön, – dörmögé
Vildeczky, s távozása közben örvendetes oldaldöféssel sugá Verebesy
fülébe. Nem ollyan nagy szerencsétlenség biz – ez – s mintha talpraesett
elmésséget hozott volna létre, kaczajával terjedelmes hasát mozgásba
inditá, s távozék.
– Végre elment az a hustömeg – sohajtá Verebesy.
– Te csupa arany, te született lángész vagy – mond Ottó.
– És te valóságos sweitzi borju.
– Az igaz szinte bakot lőttem.
– Miattad hazudnom kelle.
– Eh! – biztatá Ottó – annak ki tudja, hol veszed hasznát. –
– Mikor jön meg eszed? – korholá Verebesy Ottót – tudod-e, millyen
kellemetlen helyzetbe hoztál Louizenál?
– Louize?… hát megtörtént?… megkérted?
– Igen.
– Pokol és kárhozat! Én főbe lövöm magamat, én nem… nem veszem el… De te
is… oh!
– Ne tüzelj – csöndesité Verebesy – hisz csak a bevezetésnél voltam, még
csak annyit mondtam volt el, hogy kérő vagyok; de nem hogy kié; midőn
legényed szinéből kikelve rohant be, s engem csaknem frakkomnál fogva
hurczolt ki, én azt hittem: legalább is életnélkül foglak találni;
azonban csak ész nélkül találtalak, ez nem lepett meg.
– Nem tudja, ki kérője valál? Jó; de ezután sem tudhatja meg. Kérd
másnak kit soha sem látott, ki nem is létezik; kérd Pityi Bandinak,
igazolva lész te is. Kérd meg akárkinek, csak nekem ne.
Verebesy gondolkozott.
Szünet.
– Mennyi pénze is van? – kérdé Verebesy.
– Louizenak? Rögtön hetvenezer ftja.
Verebesy ismét gondolkozott: E hatásra nem számitott és még is jól
sikerült hazudságom az örökség iránt.. hm! mit veszithetek? vagy mit
koczkázok?… Ezen rövid elmélkedés után Ottóval kezet szoritván távozott.
Ottó a bárókisasszony iránti ábrándal telt el.
Felkeresésére indult, mert barátja levele 7-ikén kelvén, ma már 22-dik s
igy elég idő, hogy az érdeklett kisasszony tömérdek akadály mellett is
Pesten lehessen.
– De hogy találom meg?… Neve nincs e levélbe megirva… gondolkozék Ottó.
– Mindegy! meg fogom, meg kell találni! ezzel elrohant.
Ottó végig szaladt minden utczán; minden ismeretlen szép hölgyben az
érdekes bárókisasszonyt látá; a szebbeket nyomon követé, este a
szinházban minden páholyt, tám- és zártszéket végig pislogott,
meg-megakadt tekintete egyik vagy másikon, szive hangosan biztatá: ez ő!
De hitében csalódott, mert fájdalom! rá senki nem coquettirozott, pedig
a báró kisasszonyt arról remélé megismerni. Fáradtan és boszusan tért
nyugalomra.
Másnap ismétlé kutatásait, hasztalan!
Harmadnap bele fáradt, s azzal vigasztalá magát, hogy a véletlen majd
utjába hozza, vagy a hölgy levelével fel fogja kerestetni.
Társai zaklatására Ottó falura rándult. – Három napi ott mulatása alatt
nyugtalanabb volt, mintha a fővárosban ez alatt új alkotmány iránti
kérdés döntetnék el.
Hazaérkeztekor asztalán egy levelet talált.
– Ki hozta e levelet? – kérdé legényétől.
– Bérszolga az angol királynőből – lön a válasz.
Ottó egy pillanatig sem késék, hanem diadalérzettel rohant egyenesen az
angol királynőbe.
– Van-e itt egy bárócsalád szálva? – kérdé a kapust.
– Igen, uram, több is – viszonzá a kapus.
Ottó zsebeihez kapott, a levelet bontatlan hon feledé.
– Szép kisasszonnyal – mond Ottó felvilágositáskép a kapusnak.
– Van több szép kisasszony, – felelé a kapus alázatos, de fondorkodó
pofával.
– Eh! az ördögbe! én csak egyet keresek.
– Nevét kérem, majd kikeresem könyvemben.
– Nevét,… nevét? – viszhangozá Ottó – Zágrábból való.
– Zágrábból? Az már más, igy minden tisztában áll.
– Hányadik szám alatt?
– Már egy alatt sem; elutaztak – mond nyugodtan a kapus.
– Elutaztak? Elutaztak?! – ismétlé Ottó s belé halványult.
A kapus tekenősbéka-köpenybe zárt nagy ezüst óráját megtekintve mondá:
– Még csak öt percz mulva fognak utazni, a gőzös tizenkét órakor indul.
– Tehát Bécs felé – esék szavába Ottó.
– Szolgálatára – fejezé be a társalgást a kapus, és állát, ollykép
illeszté a két marokra szedett buzogányhoz, hogy annak ezüstös fejét
szakálla elárasztá.
Ottó egy ott ácsorgó bérkocsiba pattanva kiáltá:
– Gőzhajó.
A bérkocsis lovai közé csapkodott.
– Jegyet Bécsig – lihegé Ottó a gőzhajóhivatalban.
– Már késő – viszonzá egy nyuzott pofájú, s nagy Vatermörderes
hivatalnok.
– Arra ne legyen önnek gondja.
– Ne legyen? – de van.
E pillanatban a gőzhajón csöngettek. Ottónak minden kongás velejéig
hatott: midőn a csöngetés megszünt, a vér egész testéből fejébe
zsibongott.
– Hallá ön? – mond a hivatalnok, mutató ujját homlokához emelve.
– Harmadik? – kérdé Otto.
– Második – mond a hivatalnok.
– Jegyet hát! – orditá Ottó torka szakadtából, s alig ált lábain az
őrült indulatnak miatta.
– Ne csináljon hát ollyan lármát, – csöndesité a hivatalnok Ottót – biz
összeorditja az utczagyerkőczöket – és szokott lassusággal nyult
testének azon részéhez, hová a természet bő áldását leginkább pazarolta,
azaz; füléhez, s az oda szurt tollat elővonván, hidegvérrel perczegeté
hét szint játszó körmén.
– Gyorsan, öt pengő jutalma – rebegé Ottó s keble szorult.
Mintha egy lomha álatot felkorbácsoltak volna, olly hatást gyakorolt a
derék hivatalnokra Ottó ajánlata. Egy pillanat alatt a jegy ki volt
adva.
Harmadik csöngetés.
Ottó rohant – kendőjével inte, a matrózok a köteleket bevonták, s a hajó
ép azon pillanatban, midőn Ottó a korlát végéhez ért, orra előtt
megindult. Ottó nem gondolkozott, hanem egy elszánt ugrással – az egész
társaság rémülésére – a hajó fedezetén volt. Mint ki hosszú üldözés után
nyugpontra talál, úgy érzé magát Ottó; lankadt tagjait a kényelmetlen
zöld lóczán végtől végig nyujtá, s jobban lihegett, mint egy ezüst
billikomot nyert agár, kitüntetése pillanatában. Bezzeg nem volt ám első
gondja, a kaland folytatásához látni.
Nehány percz nyugalom s két pohár xeresi Ottót tökéletesen talpra
állitá.
Ottót kérdésekkel ostromlák; ő válasz helyett szemeit a hajó fedezetén
körüljártatá, azon talánnyal: vajjon mellyik ő? Azonban tisztelet,
becsület az egész társaságnak; de ő ugy találta, hogy egy sincs ott;
kiért ennyi áldozat érdemes lett volna.
Egy jó ismerőse s tulajdonkép kartársa Ottónak lépe hozzá, s feltünő
megjelenése iránt kérdezősködék.
Ottó hiven elmondá az egészet, azzal rekesztvén be beszédét, hogy egy
hölgy ha az emberbe szerelmes, csak megérdemel egy kis áldozatot.
– És hová való? – kérdé ismerőse.
– Zágrábi – mond Ottó.
E szóra: zágrábi – egy ifju, ki eddig nyugodtan tekinte a hullámokba,
megfordúlt, Ottót karon ragadá, s szótlan vezeté egy elég koros, de
mindazonáltal vöröshajú és szeplős hölgy elé.
Ottó szemközt állván a hölgygyel, a hideg hátán végig borsódzott; agyát
azon kinos gondolat metszé át: „ha ez ő?“
– Ismered ezen urat? – kérdé a hölgytől mogorván az ifju.
– Nincs szerencsém – mond a hölgy, s ártatlan mosolyánál sárga fogai
kiríttak fehér ajkai alól.
– Miért remeg ön? – kérdé az ifju, Ottót.
– Legyen meggyőződve, koránsem a félsz miatt hanem a csalódás, a
meglepetés, egy tündérálombóli ébredés.
– Ön rágalmazó.
– Uram!
– Szemtelen.
– Uram!
– Hazug.
– Ah ez sok! – kiálta Ottó kezeit ökölre szoritván.
– E hajón – mond az ifju – nincs más zágrábi, mint én és nővérem, mi
valánk az angol királynőben szálva.
– Nagysád! – mond Ottó a hölgyhöz fordulva – én Ledéri Ottó vagyok.
– Minő arczátlanság! – kiáltá a zágrábi ifju.
– Uram! – mond Ottó – utoljára ismétlem mérsékelje ön magát.
– Mintha e nevet emliteni hallottam volna – vága közbe a hölgy.
Ottó jobban szeretett volna ismeretlen maradni, megszökni; de e botrány
után igazolnia kelle magát.
– Nagysád – kezdé Ottó ismét – egy levelet volt kegyes Jeszerszky Imre
barátomtól hozni, az angol királynői bérszolga legényemnek adá és én
tisztelkedni sietvén, értesültem, hogy nagysádtok e pillanatban Bécs
felé indultak. Ennyi az egész.
– Ah! – mond a hölgy – itt tévedés van.
– Hála Isten! kiálta fel Ottó, magáról feledkezve.
– Mi az? – kérdék hölgy és ifju egyhangulag.
– Na igen, legalább igazolva vagyok!
– A levelet – mond a hölgy – báró Améli Rozália hozá, szép gyönyörü
teremtés; kár, hogy nem látta.
– Szép, gyönyörü? – esék szavába örömteljesen Ottó.
– Magányszálláson valának egyik rokonuknál, folytatá a hölgy – s tőlem
küldé önhöz az érdeklett levelet. Ismétlem: kár, hogy nem látta.
– Hát már késő.
– Nyolcznapi Pesten mulatásuk után ma tértek vissza.
– Pokol és kárhozat! édes úrnő bocsánatot kérek.
– És én szinte; – mond a zágrábi ifju – félreértés volt.
– Keserü félreértés, dörmögé fogai közt Ottó, s mint a leforrázott eb
sompolyga el.
Mi természetesb, mint az, hogy Váczon kiszált, egy bakancsos káplárnak
egész szótárát kimeritvén. Midőn parton volt, jobban érzé magát mint
tengeri vihar által hányt-vetett utas, ha egy maroknyi szigetre kap.
Volt elég ideje a történtekről gondolkozni; de ő azt nem cselekvé, hanem
a történendőkről tervezett, mert hallá hogy Róza szép, gyönyörü! s midőn
a vaspályán visszatért, nagy dolgot határzott.
– Postalovakat Tétényig – mond hazatértekor bámészkodó legényéhez, s egy
óra mulva uton volt. – Ha belefogtam, kiviszem, élek vagy halok, de
magamat ki nem nevettetem! – elmélkedék az uton, s haladt.
Pápán értesült a fogadóban, hogy egy bárói család csakugyan ott
éjszakázott, – ő sietett, s minden állomásnál kérdezősködék.
Zala tündér vidéke, a szebbnél szebb hegyek, a Kisfaludy Sándor által
olly szépen megénekelt várromok, a Balaton, regényes lelkét annyira
eltölték, hogy ott kissé késedelmezni, vágyának ellent nem álhatott, s
igy történt, hogy az alig negyed órányira előtte haladó Améliékat be nem
érheté.
Zivataros éj következék, s ez Ottót Keszthelyre szoritá, hol az
elhagyatott fogadóban semmi árért szobát nem kaphata, – kénytelen volt
egy katonatisztet megkérni, hogy szállását vele megossza, ki azt
szivesen teljesité.
Ottó estelinél elbeszélé kalandját, a tiszt is sok hasonlót regélt, s
egyik palaczk pezsgő a másikat érte, mindaddig, mig embereink fedél
alatt is emberül eláztak. Voltatok-e valaha részegek? Bocsánatot kérek e
pórias kifejezésért; most jut eszembe, hogy részeg csak szegény ember
lehet, s csak nyolcz krajczáros bortól, de mi, kik, Cliquot, Silleri
Jaquesont, bordeauxit, Chatau Laffittet, és madeirát iszunk; iszunk az
öntudat hanyatlásáig, iszunk estétől reggelig, iszunk az ablak- és
fejbezuzásig, iszunk a botrányig, – mi csak jókedvüek lehetünk, de
részegek soha; mi urifaj kárhoztatjuk a részegséget, s ha cselédeink
valamellyike, – tudniillik a kinek van, mert a ki ur, nem következés,
hogy szolgával is birjon – mondom, ha egy cseléd magát jó kedvből, vagy
bánatból vagy alkalmilag le találja inni: mi urak atyailag és bottal és
veréssel jó utra törekszünk korbácsolni őt. Ismételve bocsánatot kérek.
Tehát voltatok-e jókedvüek. Éreztétek-e kellemeit azon helyzetnek, midőn
a szobaboltozat a padló helyét elfoglalja s a fő lábaitokról leüt?
Voltatok-e valaha olly jókedvüek, hogy egy emberben egész sereget
láttatok, s a falon függő mázolások szemeitek előtt tánczra keltenek?
Illy jókedvü lehete a természet, midőn a nyomort alkotá, s illy
jókedvüek lőnek az egy szobába szorult Ottó és tiszt, midőn
kalandterveiket egymásnak elmondák. Nyelvök lassan akadozni kezdett,
erejök elhanyatlott, szemök lecsukódék s tovább álmodák az elkezdett
tárgyat.
Még nem alvák ki mámorukat, vagyis jókedvök első fokát sem, midőn Ottót
felzaklaták azon tudósitással, hogy a postalovak készen várják.
Ottó felriadt, öltönyt ragadott, kocsiba veté magát, megmondá: merre
vigyék, és ismét elaludt.
Csáktornyán, midőn lovakat válta, értesült, hogy az érdeklett utasok,
kik után olly nyakra-főre rohan, még egy óranegyed távolságra sem
haladhatának. Ottó örvendett hogy végre a horvát széleken eléri őket,
sürgeté az indulást. Már kocsiba veté magát, a borravalót kiosztogatá, a
kocsis már lovai közé csapkodott, midőn egy nem várt véletlen utját
meggátolá.
Egy megyei biztos és két legény tajtékzó ménen vágtattak felé, s
kocsiját körülfogák.
– Elértük ugy-e, szökevény? – mond a biztos, Ottóhoz irányozva dörgő
szavait.
– Szökevény – mond Ottó – csak annyiban vagyok, hogy biz nem értem rá
ismerőimtől bucsút venni.
– Szobatársadtól sem Keszthelyen úgy-e?
– Sajnáltam felköltni bizén, jóizün aludt.
– És te használád – –
– Mert siettem.
– Igen? kalandor.
– E szerint tudja, – mi járatban vagyok? – igen kalandom van. Hajts.
Legények! mellé, s ha moczczanni mer, kötözzétek meg.
– Tán részeg az ur? – mond Ottó – vagy én nem aludtam még ki magamat.
– Vissza Keszthelyre! – ada parancsot a biztos, s előre lovagolt, nem
várva sem kérdést, sem választ.
Ottó látván, hogy több tréfánál a dolog, pattogni kezdett, de nem
használt: rudját csakugyan visszafelé forditák.
– Mondom nektek – harsogá torkaszakadtából – tévedésben, iszonyú
tévedésben vagytok; tán más az kit kerestek?
– Majd megválik – mond az egyik legény, büszkén simitva végig nagy
bajszát.
– Halljátok zaklató ebek! én nem vagyok az, kit kerestek.
– Akkor majd szabadon bocsátják – viszonzá egykedvüen a legény.
– De nekem nincs veszteni való időm.
– Arról nem tehetünk; mi kötelességünket teljesitjük.
– Úgy járjatok, rablók, fosztogatók, utonállók után.
– Hát kigyelmed ugyan micsoda? – enyelge a fiatalabbik legény.
– Mit?.. hát rablót… tolvajt néztek ki belőlem.
– Nem nézünk mi az urból semmit is ki, hanem majd benézünk az uti
levelébe.
– Nincs; azt hiszem, Magyarországban vagyok.
– Nincs ugy-e? Tudjuk már, miféle madár. Dejszen hiába bujik előttünk
uri bőrbe, megismerük mi már a gazembereket!
Ottónak hangját az indulat elölé.
– Sok illyen urforma zsiványt vittünk mi már be – folytatá a legény.
– Uraim! – mond Ottó a legényekhez – hát alkudjunk meg, mert én sietek;
mit kivántok szabadságomért.
– Nem alkuszunk.
Ottó nem tudott mit tenni, tehát átengedé magát átkozott sorsának, meg
nem foghatván, miért lön rabbá, – és gondolkozott, gondolkozott, mig e
szokatlan teher alatt, mig az elmult éj kiállott viharai miatt ismét
elalvék.
Ébredtekor Keszthelyen találá magát; kocsija előtt a biztos, két legény,
szolgabiró s tiszt állottak.
Ottó a tisztet megpillantván, enyelgve mondá neki.
– Nézd pajtás! ismét itt vagyok.
– Vártam – viszonzá a tiszt.
– Megvallom, – enyelgé Ottó – bár mi édesen töltém is veled az éjt, most
nem szivesen jöttem.
– Azt ugyan elhiszem – felelé a tiszt, s ezzel a szolgabirót kötelessége
teljesitésére inté.
– Ön – mond a szolgabiró, Ottóhoz fordulva – tolvajsággal vádoltatik.
– És ki merészelne? – kérdé Ottó, kihivó pillanatot vetve környezőire.
– Én – vága szavába a tiszt.
– Ön – csodálkozék Ottó.
– Igen, én. Uraim! e felső öltöny enyém.
Ottó végig pillantá magát, s tapasztalá, hogy idegen öltöny van rajta.
– Valóban – mond Ottó – a sietség.
– Zsebében – hétszáz pfrt volt – folytatá a tiszt.
– A biztos megvizsgálá, s épen annyi találtatott benne.
– A mámor – védelmezé magát Ottó.
– Dejszen – mond a szolgabiró – mámorból hétszáz pftot nem lopunk.
– De nem is feledünk – viszonzá Ottó.
– Annál kevésbé.
Tessék hát megvizsgálni – folytatá Ottó – itt hagyott öltönyömben egy
tárcza van.
Ugy lön.
– Im kulcsa; – mond Ottó – ezerötszáz pengő tartalma.
– A tárcza megvizsgáltatván, csakugyan ugy találtatott.
A tiszt engedelemkérések közt ugrott a nyakába.
Ottó nevetett a tréfának.
Ottó és a tiszt ujra barátságot kötének.
A biztosnak egyetlen nehézsége volt. – – Ottótól utlevelet kért.
Ottó vagy két darab Veitenhiller aláirással ellátott utlevelet
csusztatott markába titkon, a a biztos nemcsak megelégedett vele, hanem
egy saját aláirásával ellátottat is sziveskedett nagyobb biztositás
végett Ottónak adni, azon megjegyzéssel, ha netalán valahol akadna egy
olly nem elég becsületes tisztviselő, ki Veitenhiller aláirását nem
eléglené.
Ottó bucsút vett embereitől és Zágrábig háboritlan folytatá utját,
kisebb nagyobb kellemetlenségeket ki nem kerülhetvén.
A Vadászkürt fogadóban megszálván, első gondja lön, Imre barátjának
megjöttét tudtul adatni, s fél óra mulva a rég nem látott karjai közt
pihent.
– Örvendek, – kezdé Imre az öröm kölcsönös kijelentése után – hogy
nászomon jelen lehetsz.
– Hogyan?
– Holnapután tartandom.
– S menyasszonyod.
– Ugyan ő.
– Améli Róza?
– Ő!
Ottó egy pohár hideg vizet disputált magába, mert a guta környezé.
Szünet.
– Most jer – kezdé Ottó, nyugodtságot szinlelve – mutass be arádnak.
És lábai reszkettek, mintha sulyos betegség után kapott volna lábra,
midőn Róza ajtaján bekopogtattak.
Oh mi szép volt! hiába törekedett Ottó benne hibákat felfedezni: ő szép,
s imádandó volt!
Ottó látta, nincs mit csinálni; hibájából erényt tön, s ugy viselte
magát; mintha barátja nászünnepélyére jött volna. És szemtanuja volt,
barátja miként vezeti oltárhoz az angyalt.
Midőn visszatértek erősen, elhatárzá nősülni, s képzeletében már boldog
volt Vildeczky Louizéval.
Pestre érkeztekor rögtön Verebesyhez rohant e szókkal:
– Kérd meg Louizet, szándokom változhatlan.
– Már késő – viszonzá ájtatos kifejezéssel Verebesy.
– Hogyan?
– Már megkértem; a kezdett müvet be kelle fejeznem, s minthogy a
véletlen, vagy is ügyetlenséged a levéllel kezemre játszá, az öreggel
könnyen el lehetett hitetni örökségem, s ez a dolgot könnyité.
– És? – esék szavába Ottó.
– És én megkértem számomra; ő igent, az öreg is igent monda… egy hét
mulva lakodalom.
– Légy boldog – mondá Ottó, s midőn szállására tért, annyi küzdés, annyi
csalódás jutalmát látá, ajtaján egy felszegezett idéző levelet
pillantván meg. E keserüségében felsóhajta.
– Miért nincs egy millió örökségem, és miért nem nősültem huszonkét éves
koromban?!