_Rodostó, 29. dec. 1757._
Már mostanában új és hideg szokást vesznek; mert a hó között is
hadakoznak, mivel ebben a hideg holnapban, ötödik napján, nagy harcz
volt Lisszánál Siléziában. A királyné hadát Károly fejdelem és
Marschallus Daun kommandírozták. A prussiai király maga komandírozta a
maga hadát. A harcz nagy volt, mindakét rész vitézűl viselte magát: de
végtire a győzedelem a a király mellé hajola, és a harcznak azt a
hasznát vevé, hogy Breszlót ismét visszányeré. Isten tudja, meddig
bírja.
Ismét a halálról kell írnom, mert Csáki úrnak hatodik. a szava igen
elnehezedvén, hetedik. 11 órakor reggel meghala 81 esztendős korában.
Csaknem holtig, vagyis holtig egészséges volt, nem volt szüksége se
doktorra, se orvosságra. Azt nem mondhatni felőle, hogy ezért holt,
amazért holt meg, mert ilyen betegségbe volt, mert az orvosság nem jó
volt; mivel csak azért holt meg, mert az isten elvégezte, hogy minden
ember meghaljon. Utolsó generálisa volt Rákóczi Ferencznek. Már mi csak
ketten maradtunk Zay úrfival. Mi vagyunk a legutolsók; mert legutóljára
hagyott minket az Úristen – mire? meddig? ő tudja. Elég a, hogy adjunk
hálákot néki, hogy megadta ezt az esztendőt eltöltenünk, és kérjük, hogy
ne hagyja el ezután is a szegény bújdosókat, el nem fordítván szent
szemeit róllok. De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a
szájat hallgatják meg: de az isten a szívet tekénti, valamint történt
egy szent remetével. Egy püspök, a tengeren útazván, a hajósok egy
sziget mellé a hajót megkötik. A püspök maga múlatságára a szárazra
kimegyen. Amint alá, s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között.
Gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához
közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék.
De, mint elcsudálkozék, hogy az, aki bennt volna, eszerént imádkozék:
Átkozott legyen az isten. Ezeket a szókot pedig szűntelen mondja vala. A
püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: Atyámfia ne azt
mondjad hogy átkozott az isten; hanem: Áldott az isten. Az remete úgy
kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a
hajóhoz, és megindúla a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit
tanult volt, és észrevévén nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A
hajó távúl vala már a parttól. De a remete nem vígyáza arra, ha a földön
vagy a vizen futott-é? néki csak az imádság volt az esziben. A püspök,
és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a
tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén kiálta a püspöknek, hogy
elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát mondá
néki: Atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a
példából látjuk, hogy az isten a szív imádságát szereti, és nem a
szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az új
esztendőt egészségben elérni. Ámen.