_Rodostó, 17. januárii, 1757._
Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Mustafát letették, és az alepi pasát
tették helyében? E reis-effendi volt annakelőtte, és, ami még rosszabb,
keresztyén volt; mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb;
mert a bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a
keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új
vezér még Alepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezik. Azt írod,
néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok; mivel
nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többnyire öreg pasáknak adják őket. A
való, hogy a házasságot épen nem kívánhatják; mivel akár öregnek, akár
ifjúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után
Konstancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom azért
cselekszik, hogy valamely zenebonát ne indítson, hogyha pedig férfiú
gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni. Noha tudok
olyan vezért, akinek a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem
történik, mint a nagy Károly császár leányával történt.
A császárnak volt egy Eginhard nevű secretáriusa. Ez a maga hivatalját
oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a császárnak
egyik leánya még inkább szereté őtet: viszontag ő is nagy szeretettel
volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen
veszedelmes dologra és próbára adá magát; mivel egy étszaka az Imma
ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent
bébocsáták, Immának más dologról kezde beszéllni, aki is örömmel
hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt
maradának. Hajnalban pedig Eginhard visszá akarván térni, látá, hogy sok
hó esett volna, amég egymással múlatták volna magokot. Attól igen kezde
tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmérjék, és meg ne tudják, hogy
honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana,
és micsoda nyugtalanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképén
cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony
talála módot abban. A pedig a volt, hogy a szeretőjét a hátán kivigye a
hóból. A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és
igen jó reggel felkelvén az ablaknál volt, és látá leányát, hogy micsoda
nehezen vitte a terhét, és azt letévén nagy sietséggel visszátére. A
császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhard bizonyos
lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara
válni az udvartól, és a császár lábaihoz borúlván kére arra engedelmet,
mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé,
hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja
adni szándékát. Azon a napon pedig a császár összegyűjté a tanácsit,
elejekben tévé a secretáriusnak vétkét, és elbeszéllé, amit látott vala.
Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Kiki mást
tanácsola; maga pedig azt mondá: hogy Eginhard, ha megbünteti, avval nem
hogy megkisebbítené, de még nagyobbá teszi a familiája gyalázatját,
azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfödözni a házasságnak
palástjával. Eginhard béhivaték, és azt mondák néki, hogy a
szolgálatjáért jutalomúl a császár leányát adnák neki: Igen is, néked
adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A
fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhard kezire adák. Ők lássák,
én pedig jó étszakát kívánok.
Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a franczia királyt
megölni, de megfizetett érette.