_Rodostó, 23. nov. 1754._
Minden bizonynyal tudom, hogy örűlni fogsz azon, hogy isten kegyelméből
a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Soha sem szabad senkinek is,
még az ellenségünknek is, rosszat kívánni. De a bizonyos, hogy másnak
vakságot kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden
orvosság nélkül csak az isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak
a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Enneke őtte pedig egynehány
nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a
kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudom pedig, hogy semmi
nem esett a szemeimben: másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A
jutott eszemben, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak,
talám azok akarnak leesni. Úgy is lett; mert harmadnap múlva nem
érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban
láttam. Egyszóval az isten kegyelméből ma az innepem napján az imádságos
könyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva.
Én is immár jobban szánom a vakokot. De ha a testi vakság nagy dolog: a
lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az isten
mindenikétől.