CXCIII.

_Rodostó, 23. nov. 1754._

Minden bizonynyal tudom, hogy örűlni fogsz azon, hogy isten kegyelméből

a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Soha sem szabad senkinek is,

még az ellenségünknek is, rosszat kívánni. De a bizonyos, hogy másnak

vakságot kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden

orvosság nélkül csak az isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak

a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Enneke őtte pedig egynehány

nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a

kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudom pedig, hogy semmi

nem esett a szemeimben: másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A

jutott eszemben, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak,

talám azok akarnak leesni. Úgy is lett; mert harmadnap múlva nem

érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban

láttam. Egyszóval az isten kegyelméből ma az innepem napján az imádságos

könyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva.

Én is immár jobban szánom a vakokot. De ha a testi vakság nagy dolog: a

lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az isten

mindenikétől.

Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) · 第 113 / 176 题