_Rodostó, 14. dec. 1754._
Kedves néném, lehet-é nagyobb hírt írni, mint egy hatalmas császárnak
halálát? Ma hallottuk meg, hogy tegnap Mahumet császár elhagyá a
világot. Egynehány napig betegeskedvén, a nép igen kívánta volna látni;
olyan helyre viteté magát, ahol megláthatá. Tegnap, hogy a népnek kedvét
találja, nagy erőt vévén magán lóra ült, és a szent Sophia templomában
ment. Mikor visszátért volna, ha meg nem kapták volna, leesett volna a
lóról, és amidőn a házához érkezék, csakhamar meghala. Elmondhatni, hogy
nagy császár volt; a hadakozásba szerencsés volt, azt elmondhatni; azt
is elmondhatni, hogy nem kívánta a hadakozást elkezdeni, és békeségben
akart uralkodni. Egynehányszor akartak zenebonát indítani ellene, de ő
annak elejét vette, lecsendesítette, és az indítóktól a fejeket
elvétette, hogy többé azt ne cselekedjék. A nép igen szerette mind
keresztyén, mind török; maga is a keresztyénekhez jó akarattal volt. A
birodalmat csendesen igazgatta; kegyetlen nem volt, a vezérit sokszor
megváltoztatta, de egyet sem öletett meg. Elmondhatni felőle, hogy nagy
császár volt, noha kis termetű. Helyében Ozmánt tették, az atyjáról való
testvéröcscsét – a pedig legkisebb ellenmondás nélkül mene végben.
Ozmánnak az anyja még él – az is megmenekedék a rabságtól. Mind Mamut,
mind Ozmán a Mustafa császár fiai. – Immár harmadik császár vendégi
vagyunk. Az isten ő szent felsége az ő kezekből táplál minket bőséggel.
Kedves néném, kalinicza.