_Rodostó, 1753. 22. martii._
Kedves néném, micsoda régi lakosok vagyunk ebben a városba. Tegnap 33
esztendeje múlt el itt való uralkodó bújdosásunknak. A bizonyos, hogy
mint a negyed része, annyi időt nem töltöttem Zágonban. Hát azt
megírjam-é, hogy mennyi ideje, hogy onnét kiugrattam? A nem ártalmas,
még hasznos; mert meglátom, micsoda nagy háláadással tartozom isten ő
felségéhez, aki olyan hosszas gondviseléssel volt hozzám. Annak jól
felszámlálva 45 esztendeje vagyon. Áldassék istennek szent neve. De
térjünk az asszony dolgára.
A törökök, azaz: az írástudók, a környűlmetélést nem tartják
hitágazatnak, se az alkorán parancsolatjának, és hogy anélkül is lehet a
paradicsomba menni. A gyermeket hét esztendős korában szokták
környűlmetélni. A környűlmetélésnek napján vendégséget készít a gyermek
atyja házánál. A gyermeket pedig felöltöztetik, mentől czifrábban lehet,
azután lovon az utczákon hordozzák muzsikaszóval. A gyermeknek keziben
egy nyíl vagyon, amelynek vasát a szíve felé tartja, meg akarván azzal
mutatni, hogy készebb azzal inkább a szívét általverni, mintsem a hitet
megtagadni. A társai, jóakarói nagy örömmel kísérik őtet a templomba,
ahol az imán (a pap) egy kis oktatás után a hitnek ágazatját mondatja el
véle, azután a borbély a kerevetre teszi a gyermeket, két szolga lepedőt
tart előtte, a borbély a teste végin való bőrt kihúzván, és megszorítván
egy kis fogóval, a borotvával elvágja, és az elvágott bőrt megmutatja a
jelenvalóknak, mondván: „Az isten nagy!“ Azonba pedig a gyermek sír és
kiált a fájdalomba, és a jelenvalók köszöntik őtet, hogy már ő is a
hivők köziben vetetett. Azután visszaviszik a gyermeket czeremoniával az
atyja házához, ahol harmadnapig vagyon a vendégség. Azt jó megtudni,
hogy a pap nem ád nevet a gyermeknek, hanem az apja születése után a
kezében veszi, és felemelvén az istennek ajánlja, egy kevés sót tészen a
szájában, mondván: „Tessék az istennek fiam Ibrahim (vagy más nevet)
hogy az ő szent neve néked mindenkor oly jó ízű legyen, mint ez a só, és
meg ne engedje neked a a földi dolgokot megkóstolni.“
Minthogy a törökök azt tartják, hogy ami a testet megmocskosítja, a
lelket is megszennyesíti, és hogy ami egyikét megtisztítja, a másikát is
megtisztítja; errevalónézve a mosódással készűlnek az imádsághoz.
_Istenes ember_, mondja az alkorán, _amidőn az imádsághoz akarsz fogni,
mosd meg az orczádat, karodat és lábaidat. A házasok, kik együtt hálnak,
megferedjenek. Hogy a betegek és az útazók vizet nem találnak, tiszta
porral súrolják meg orczájokot; mivel az isten szereti a tisztaságot,
azt is akarja, hogy az őneki tett könyörgés tökélletes legyen, hogy
hálákot adjanak néki kegyelmiért, és hogy segítségűl híják az ő szent
nevét_. – E mind szép és jó egyrészint, de másrészint haszontalan való
intés; mert szegény Mahumet nem kértél a Krisztus nevében – anélkül a
kérés meg nem hallgattatik. Én pedig annak nevében kérem a néném
egészségét. E most elég.