_Rodostó, 15. sept. 1741._
Ha csak az idő járásáról diáriumot nem csinálok, nem tudok mit írni.
Ezután csak azt írom: ma jó idő volt, tegnap esett, tegnapelőtt nagy
szélvész. Az ilyen nem levél, hanem kalendárium, és még előre ellátom,
hogy mire ítélné ked az olyan levelet. Istennek hálá, kedves néném, nagy
csendességben töltjük napjainkot. A mi napjaink mind egyszínűek, semmi
külömbözés nincsen közöttök. Ma olyan mint holnap, holnap is csak olyan
lesz, mint ma volt. Mindenkor egyaránsu dolgokban foglalatoskodunk, és
mindenkor vonjuk magunk után hosszas bújdosásunkot, amelynek talám csak
a halál veti végit.
Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztetésünket,
mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk
se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A
kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem
törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem
irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony
zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen.
Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot
hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk
nékik.
A bavarus a királyné ellen hadakozik a francziával Csehországért, a
prussus meg Sziléziáért. Micsoda nagy telhetetlenség, mikor az ember bé
nem éri a magáéval. A bavarus czimbora nélkül Csehországot se el nem
veheti, se meg nem tarthatja. A keresztyének egymást fogyasztják, a
török azt békeséges szemekkel nézi. Én is békeséges egészséget kívánok
nénémnek.