_Rodostó, 20. aug. 1740._
Micsoda nyomorúság, néném, abban a nagy városban lakni, ott hegyről
hegyre mászkálni, ott hol egyhez, hol máshoz járkálni? De ha nagy baj és
fáradság is, de annak meg kell lenni – főképpen az olyanoknak, mint mi,
akiknek mástól kell várni. De az isten ebben az elhagyatott
állapotunkban sem hagyott még el, és rendelt szükségünkre valót –
áldassék szent neve érette. Úgy nem jártam mégis, mint aki Rómában ment,
és a pápát nem látta; mert láttam a császárt – éppen a szállásom előtt
ment el. Egyébképen nem köszöntöttem, hanem azt kívántam, hogy az isten
hozza szent anyaszentegyházában, és adjon egészséget neki; mert ő ád
kenyeret nekünk. Háláadással is kell hozzája lennünk; mert isten gyűlöli
a háláadatlanokot. Elvégezvén tehát dolgomot hajóra ültem, és ma
visszáérkeztem. Igen jó hajókázásom volt, estve indúltam meg, ma reggel
itt voltam, és itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható istennek
tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja: ha innét máshuvá küld,
abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Ámen.