_Bukurest, 22. máji, 1740._
Hálá istennek, a tél elhagyott bennünköt. De mit mondok? majd a tavasz
is elhágy, még is az időről azt észre nem veszszük, hanem csak a
kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen;
mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részét Havasalföldinek,
amelyet bírt, azért Krajovára ment mintegy visszáfoglalni, és magát
vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békeség
felbontásának. És az isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország
másért büntettessék; mivel egyikben sem tett kárt a török – kivált
Erdélyben, hálá istennek – amely emlékezetre való dolog.
Itt még most is minden ritka, és drága, kivált a pite. De nem igen
törődöm rajta; mert az Úr segítségével egynehány nap múlva megindúlunk
Zay úrfival együtt Rodostó felé, és örömest ide hagyom ezt a kéreggel
födött várost. De itt hagyjuk egy kedves bújdosó atyánkfiát, a szegény
Pápay sógort, aki elvégezé hosszas bújdosását. Így fogyunk lassanként,
és annyi sok közűl négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet
szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a
vígasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nem csak mi. A való, hogy igen
sovány vígasztalás, de csak kell valamivel vígasztalni magunkot.
Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak
egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy
jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki barát. Azt gondolta
szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát,
valamint Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a szent
Ferencz köntösét, de nem akarta. Aminap hozzám jövén ebédre, egy
embertelen török a pipaszárral az orczáját megsímogatta. Ő azt szegény
békeséges tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkövetvén a
köntösét, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A
levelemet elvégzem, de azért, hogy hamarébb készűlhessek,
megindúlhassak, és megláthassalak.