_Bukurest 23. octob. 1739._
Gondold el, néném, itt is kell félni azoktól a veszett kozákoktól, mert
haszinte a békeség meglegyen, de a muszka armádából sok század
elszakadván, erre a földre is béütöttek prédálni. Úgy tetszik, mintha
csak engemet keresnének. És ha ide jöttek volna, az ágyban találtak
volna; mert ennekelőtte egynehány nappal estve, amidőn le akartam volna
fekünni, egy kis hideg jött reám. Egész étszaka aludtam, de másnap
mintha minden tagomat, ízeimet elszedték volna egymástól, úgy voltam –
semmimet meg nem mozdíthattam, még csak az ujjaimat sem. Egyszóval
valamint egy darab fa, vagy akiben egy csepp vér nincsen, olyan voltam.
Se meg nem fordúlhattam, se még csak a pohárt sem szoríthattam meg, noha
igen nagy belső forróság lévén rajtam, szűntelen szomjuhoztam, de
legkisebb fájdalmat nem éreztem. Így voltam harmadnapig. Azután
egykevéssé az erő meg kezdett jőni, de úgy leapadott róllam a hús,
mintha egy holnapig feküdtem volna – a belső nagy forróság emésztette
volt meg. Azután eret vágattam – fele a véremnek olyan volt, mint a
hideg étek, fele mint a ténta – eztet a jászi mulatságos lakásom okozta
volt. Már most úgy vagyok, hogy kimehetek a szállásomról. De
elítélheted, édes néném, micsoda állapotban voltam, mert éppen azon a
napon, amelyen meg sem mozdúlhattam az ágyban, a szolgám mondja, hogy:
uram itt rossz hír vagyon; mert a vajda udvarában igen rakodnak
szekerekre – a vajda kiment a városból – és a városon minden ember
futófélben vagyon; mert azt mondják, hogy a kozákok nem messze vannak.
Ezt hallván csak gondoltam, hogy most „oda vagyunk a tyúkoknak.“ És csak
azt vártam, hogy mikor jönnek bé a házomban; mert tudtam, hogy olyan
embertelenek, hogy még meg sem jelentetik magokot. Már mindenemet nekik
szántam volt, de az isten úgy adá, hogy másnap hozák hírit, hogy csak a
széleken kóborolnak. Azután hovátovább jobban lecsillapodék a hír, és mi
is lecsendesedénk. Talám már teljességgel megmenekedtünk a veszett
kozákoktól. Annyiszor írtam már felőllök, úgy tetszik, hogy tégedet is
megijesztettelek, néném, vélek. Itt már a tél jól beállott. De a vajda,
aki mindenkor jó volt hozzám, most megváltozott; mert nem állottam
akaratjára. Az ő vajdaságánál drágábbnak tartom becsületemet és
nemzetségemet. Vígyázz, néném, az egészségre; mert a drága portéka – és
írj.