_Bukurest, 18. sept. 1739._
Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt
már talám nem kell tőllök félni. De, ha a kozákoktól nem kelletett
félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a, hogy Jászból 4-kén
indúltam ki. A vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két
kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak
harmadmagammal indúltam olyan veszedelmes útra; mert a többit nem
számlálom. Mikor a városon kívűl voltam, mintha egy nagy követ vettek
volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost
nagy zűrzavarban hagyám – de ők lássák pedig, hogy én megszabadúlhattam.
De ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem; mert minthogy
megindúlásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort,
azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Moldovában és Havasalföldiben a sok
kóborló, azon fog igyekezni, hogy, ha megverték, legalább vihessen
valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban
a török had igen húzóvonó – kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest
viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen
tarthattam a rossz társaságtól. Azonkívűl is mennyi sok erdőket kell
általmenni, kivált Foksánig. De az isten úgy adta, hogy egy törököt sem
találtam Foksánig: azon túl találtam, de azok idevaló törökök lévén, nem
kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, desőt még
moldvai embert sem láttam. Mintha csak én lettem volna egyedűl az egész
országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a
kis tartalékot kiveszem, de azonkívűl gyönyörűséges utazásom volt. A
mező mindenütt szállást adott, és a török szokása szerént, amely igen jó
szokás, idején indúltam meg, és idején szállottam estvére.
Mindezekből általlátod édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit
az isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap
volt. A szegény Pápay sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és
igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel
való békeséget, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből
látogatására ne jőjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem
Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és
meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, isten tudja. De, aki a
fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám –
ezután is hiszem a lesz. Elég nagy bútól, gondtól szabadított meg –
ezután is ő viselje gondomat. Viselj, édes néném, magad is gondot az
egészségre, és írj.