_Jász, 3. sept. 1739._
Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról; mert soha
nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van. Kiváltképen amiolta a
törököket megverék, már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet
tartani a kozáktól. Szűntelen tele is vannak most a templomok, de nem
azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a
templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy
pompával, mint mikor elmene – Ilyen a világ! Mihent ide érkezék, én is
megizeném néki, hogy küldjön el innét. Ma pedig magam voltam nála.
Eleget beszéllgettünk a mostani dolgokról. De én leginkább azon
sürgettem, hogy megindúlhassak; mert tudom, hogy ő vajdasága sem várja
bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is
készűltem, és isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap ide hagyom őket,
mint szent Pál az oláhokot. Soha örömestebb meg nem indúltam, mint én
fogok megindúlni. Ha lehet, még egy órával indúlok meg előbb, mintsem
kellene – és maradok édes nénémnek.