_Csernavoda, 15. decemb. 1738._
Ném kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam,
hogy ismét fő nélkül maradánk. De nem sokára szükségünk nem lészen főre;
mert minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyin már maradtunk, egy
szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak
legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész
nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az
országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják
nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy soha senki bennünket ne
kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról.
De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mí tanultunk-é
másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert
mindenkor egyféle okok vezették, vezetik, és vezetni fogják az embereket
az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a lészen
szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tész a maga jószágában. Mert
énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy
igen szerettem az öreg fejdelmet. Noha a mennyei atyám előtt más okból
kelletett elhagynom. Imádnom is kell rendelését.
Aminap érkezék ide egy vezér aga, a császár és a vezér leveleivel,
amelyekben szép igéretek vannak. – Mindeddig a szegény fejdelemnek
rendelése szerént minden jószága kezemnél volt, de ennekelőtte egynehány
nappal a porta parancsolatjából a török tisztek ide gyűlvén, mindent
felírának, kezekhez vevék, és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást,
és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen?
Ezzel maradok.