_Csernavoda, 10. nov. 1738._
Kedves néném, végét érők Rákóczy Józsefnek. Már régtől fogva láttuk,
hogy úgy lesz mint a gyertya. – Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén,
meggyónt és communicált, a testamentumát megcsinálta. Mára virradóra a
forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a
gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszéllt tizenegy óráig,
noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról
üsmért meg mást. Tizenkét órakor a szova elállott, és igen nagy
forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két
órakor délután a pap fel akarván néki adni az utólsó kenetet, amidőn az
imádságot elkezdé, az istennek adá lelkét – 38 esztendős korában. Az Úr
irgalmazzon néki. – A testet felbontották – a mája mód nélkül
megdagadott volt. A testet egy pinczében tétettem – mindaddig ott lesz,
míg válasz jön a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja
mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék.
Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem
a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó. De a haragról soha meg nem
intették. Noha a mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé. Se azt néki nem
tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az
atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég,
másszor másról.