_Csernavoda, 7. nov. 1738._
Én, ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább
abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed
levelét vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk. Hol a vizen, hol a
földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról, és ne csak
mindenkor a nyomorúságról kellene írnom.
Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indúlánk meg Oroszcsíkról. Három vagy
négy óra múlván ide is érkezénk rossz állapotban. De a fejdelem végig
meg akarja tartani természetét. Három vagy négy nap múlva, hogy ide
érkezénk, mindenikünket eltilta magától, még a borbélyait is. Való, hogy
itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga
mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte
szállásáról. Csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött
olosz muskatérost, és két asszonyt tart maga mellett. Ezekből áll az
udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmért ennekelőtte
egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? Aminap étszaka úgy
volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt
hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De, hogy meg ne
haragítsam, nem mentem eleiben. Csak azt feleltem, valamint Esther:
„Hacsak a király nem hivat, nem merek eleiben menni.“ A török tisztek
látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy
venne valakit közűllünk maga mellé. Ha halála történnék, legyen valaki
mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette. Azért
már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy
kételen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy
bosszúból eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem
hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.