_Vidin, 4. octob. 1738._
E sem igen nagy vígasztalásra való levél leszen, se semmi hírt nem
írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő – mintha
csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen
keskeny. Vagyunk mindenestől másfél százan. De most minden órán fő
nélkül maradunk; mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon, szűntelen
való forróságban. Az ábrázatja vész, a teste vastagodik, e nem jó. De ő
a felől csak múlatná magát, ha volna kivel, és mivel. És csak örömest el
akarná titkolni nyavalyáját, orvosságot nem veszen, hanem a ki való
járással akarná magát meggyógyítani. Aminap a borbélyok és a doktorok
tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. – De amikor
visszájöttünk, kétszer is elájúlt. Nem is gondoltuk, hogy életben
érkezik haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni, és a sátorában
vinni. A nyavalyának nyughatatlansága miatt már egynehány naptól fogva a
sátorát messze verette a többitől. De ott sem maradhatott, hanem a mí
sátorunk mellé vettetett ágyat. Estig ott feküdt, estve a maga sátorában
visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint
vitték volna, elájúlt. Én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra
magához tért. – Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg.
A hús mintegy hull rólla. De a harag el nem hadja, amelyet mind a
természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy
olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készűlnünk kell. A vezér
egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen; mert a Dunán megyünk le
Oroszcsíkig. Onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindúlunk.
Azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vígyázni.