_Rodostó, 3. martii 1737._
Bezzeg, néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban.
Vígasztalásunkra vártuk ezt az ifjú fejdelmet: de szomorúságunkra jött.
A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet
oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni
velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak
elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő
alatt abban a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy
kis fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy
rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elítélheti
akárki, hogy mit remélhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet
szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és
kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk; mert a rendet
nagy rendetlenség követte; az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a
harag és az idegenség, ugyannyira, hogy harmincz esztendőtől fogva való
bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap. Most
suhajtjuk leginkább a mi megholt urunkot; mert szomorúan kell néznünk az
atyja és a fia között való vagy külömbséget. De már ebben benne vagyunk.
Mihent ide érkezett, az atyjának minden jószágát híven keziben adtam.
Való, hogy káromlás nélkül nem maradtam; mert a hamis atyafiak sokkal
vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejdelem sokat vizsgálódott utánnam
alattomban; de becsűletem megsértésére valót semmit nem talált. Ezt
nekem maga is megvallotta. Nincsen semmi jobb, mint az igaz úton járni.
A volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné; mert a
bizonyos, hogy a porta vizsgálódik utánna, hogy micsoda természetű? – Az
kérdhetnéd néném, hogy én mint vagyok az elméjében? Csak úgy, mint a
többi. Nekem csak istenfizessét sem mondott azért, hogy jószágára,
cselédire viseltem gondot. – Itt tegnap nagy földindúlás volt. A föld
sem nyughatik alattunk. Jó egészséget, néném.