_Rodostó, 15. máji 1736._
Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna. Még élek; mert eszem és
írok: a halottak pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem
cselekszik. A testünk mindennap jól lakik, de az elménk igen koplal a
vígasságtól. A többi is érzi a maga bibijét; de én duplán érzem – mind a
magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla.
Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször
legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet – a jó isten valóságoson
magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten
kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik
legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják
meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és
kedvetlenségem előttök kedves. – Mindennap újítják ellenem való
beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem
osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt
gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton
járjak.
Már másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király. Dom
Carlos neápolisi király. A lotharingus herczegnek Lotharingiáért a
Toscanumi herczegséget adták. És Lotharingiát a franczia Stanislaus
királynak adta, hogy bírja holtig, és így kiki megelégszik a részivel.
Itt pedig más hadakozás kezd gyuladni a töröknek a muszkával. Már a
boncsokokot kitették Konstancinápolyban, az a jele a hadakozásnak, és
hogy egy holnap múlva a vezér megindúl a hadakkal. Az isten, aki minden
dolgokot vezérel, adja vígasztalását nékünk.