_Rodostó 15. aug. 1736._
Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt
magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De
hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a
híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban. A muszkák pedig
Tatárországban igen vadászszák a tatárokot – ha mind megeszik sem bánom.
De azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott
szívünk és kedvünk – csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány
rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvígasztaltam
a több kenyeres társaimot. – De a vígasztalás csak harmadnapig tart,
azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vígasztalnom
és biztatnom; énnekem pedig még nagyobb szükségem volna a vígasztalásra,
mint másoknak; de engemet csak az egy isten vígasztal, és ő ád erőt a
kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot. Haszontalan
volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. Desőt még, ami
legnehezebb, meg kell magamot tűrtöztetnem, és úgy tétetnem magamot,
mintha legjobb kedvű volnék; holott belsőképen mind mást érez a szívem.
Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen.
Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és,
minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szűntelen látván reám fordítják
panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. – Amely állapotban
teszen isten, ahoz kell magunkot alkalmaztatni. Sokszor jut eszemben a
szegény urunk jövendőlése; mert egyszer a többi között a vásárlásról
való számadást hogy oda adtam volna, – mert én vásároltattam ami a
köntösihez és a házbéli eszközihez kívántatott – a fizetőmester, aki
vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást
megmutattam a fejdelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek
olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak
harmincz vagy negyven tallért: hanem, ha tíz vagy tizenkét poltura érő
portékát olcsón vettek-é vagy drágán. Az olyan apró állapotban mindenkor
gáncsot talált. – A számadásban tehát egynehány poltura érő portékán
megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán
fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen
felindúltam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna,
és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak aki
vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezembe adja a
számadást, és elfordúl tőllem érdemem szerént – én is kimegyek. Másnap
semmit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap,
akkor sem szól semmit is – a már nekem nehéz volt, mert megüsmértem
ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem tűrhettem, bémegyek utánna
az íróházában, ott eleiben borúlok, és könyves szemmel csókoltam kezét,
és kértem bocsánatot. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja:
„Megbocsátok – sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok – sokszor
megemlegetsz engemet: de akkor késő lesz.“ Ha akkor sírva hallottam
ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is
teljesedtek. – Isten így akarta – mindenben dicsértessék szent neve.
Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is
végezem.