_Rodostó, 15. nov. 1735._
Egynehány leveleidet vévén, néném, a sok vígasztalásid között annak
leginkább örűlök, hogy egészségben vagy. Az ifjú fejdelemtől is vettem
egy vígasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokat teszen. E mind jó,
csak füstbe ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítéletet tenni felőlle, és
tudnám mit várhatok tőlle. De, ki tudja micsoda természetű? Az atyja
ugyan nagy reménységgel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én
semmi ítéletet nem teszek felőlle – meglássuk, mikor eljő. Az isten
segítségével azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint
az apja hadta. És, ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy
mindenekről számot adhassak; nem azért, hogy kedvét találjam, hanem
azért, hogy isten áldása legyen rajtam. Hogyha már is sok balítéleteket
tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak
irántam mondani magának is a fejdelemnek. De én azt csak nevetem; mert
nem igazat mondanak, és az isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton
járnak. Ha őtet káromlották, hát engemet miért nem? Talám ked még maga
is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan
megcsalják az iránt magokot. Ami legdrágább a portékái között, az
asztalhoz való ezüstmívek – a sem sok. Mostani állapotjához elegendő
volt, de másutt egy kalmárnak is több ezüstmíve vagyon. Ládabéli
portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos
gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám.
De házi eszköz elég; mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli, vagy köves
portékát ő soha sem vett; mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen
ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebben való órája maradott;
egyikét a szegény Sibriknek hagyta, a másikát nekem. Ezekből
észreveheted néném, hogy nem igen sok drága jószága maradott, mert ő
szegény egy asztalt, vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta
volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt; mert az olyanért a pénzt
nem kímélte. És az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy
venni, mint ő vette; mert neki semmi házi eszköze olyan formában nem
volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak
voltak. A székek, asztalok, úgy elbomlottak egymástól, hogy ládákban
lehetett elrakni. Elítélheti már ked, hogy az asztalos és a lakatos
többet nyertek rajta, mintsem az ötvösök. Egyszóval, néném, a franczia
példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja: hogy boldog fiú az,
akinek az atyja elkárhozott – értvén az olyan atyát, aki sok hamis
keresettel való jószágot hágy a fiára; mert ő szegény az igazán való
keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a
kalamárisládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból
állott. Azt kérdhetné ked, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven,
hol hatvan tallérja járt egy napra? Két szóval csak azt felelem kednek,
hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott: és megannyit
költött az építésre; a harmadik és a leghasznosabb költsége az isteni
szolgálatért, és a kápolnájáért volt. De ő annak hasznát is vette
szegény. Nem is lehetett volna néki azt mondani, amit mondottak egy
franczia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelkor meg
akarván ajándékozni, monda az urak előtt: ezt a követet meg akarnám
ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban
tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közűl, aki tréfás
volt, mondá a királynak: add oda a kápolnádot; mert arra sokat
költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A bizonyos, hogy tudta
szegény hasznát venni a kápolnájának – De sok más olyan költségeket
tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha
többet ilyeneket írnék. Azért elvégezvén maradok, kedves néném, bajban,
szomorúságban úszkáló szolgád.