_Rodostó, 15. sept. 1735._
Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vígasztalást venni, a
leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is valóságos vígasztalás,
melyet az igaz szív ád; mert itt egynehányan vígasztalnak olyanok engem,
akik belsőképen örűlnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is
akarnák: de az isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti,
erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott.
Noha szabadságot adtak kinekkinek arra, hogy innét elmehet, ahová
tetszik: de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg
akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja, mikor lészen a!
Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utánna. Addig pedig itt
senkinek fizetése nem jár, hanem kinekkinek asztala megleszen, mint
azelőtt. A kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára; de senki nem
várhat többet. Harmincz vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz
tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény
urunknak hatvan tallérja volt napjára. Jól fizethetett, jól is fizetett;
mert kinek 6 száz, kinek 4 száz, sokaknak 2 száz tallérjok volt. Most
pedig a kevésből keveset sem adnak – először azért, mert a rendelt pénz
esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az
alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha
egynek adnának, a többi is kérne, és zúgolódnék: de hogy senkinek semmit
nem adnak, a zúgolódásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes
néném.