_Rodostó, 18. julii, 1735._
A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét
Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót
belé zárattam, hajóra tétettem, és egynehány magammal 4-dikben
megindúltam, 6-dikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a
koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle,
felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak,
ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak a koponyáját
találták meg, és aztot a fia koporsójába bézárták, és együtt eltemették.
Mely csudálatos az isten rendelése! Amég abban a nagy városban múlaték,
a vezért letevék. Én is onnét megindúlék, és tegnap ide visszáérkezém a
szomorúságnak helyére. Ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová
fordúljak, mindenütt azon helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt és
beszéllett velünk: most pedig azokat a helyeket csak pusztán látom, és
azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk
jó atyánktól, és könyhullatással vígasztaljuk árvaságban való
maradásunkot. Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam; mert még
attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon;
mivel a Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap. És mikor
meggondolom, hogy ha meg talál halni, micsoda bajra jutok mindaddig,
amég az ifjú fejdelem el nem érkezik: az énvelem szomorú órákat töltet.
Elvégzem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kedet is keserítem. A
szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.