_Rodostó, 17. máji 1735._
Rend szerént, édes néném, mennél inkább távozik az ember a keserűséget
okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az
idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távulabb legyen az
ember valamitől, annál kissebbnek tetszik. De itt nem úgy van; mert úgy
tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való
keserűségünk. Mert hovátovább jobban észre veszszük, hogy micsoda
atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi
jó istenünknek ha egyik keziben a vessző, a másikában a vígasztalás. A
porta ide küldötte Ibrahim Effendit, hogy itt nézze meg, miben van
dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk,
ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezűlt urunk nagyobbik fiát ide hozassa?
Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszélljen Sibrik urammal az
urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin
iránt, amelyet rendelt nekünk a porta – tíz tallért minden napra, hogy
aztot feloszszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk: de erre se
Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk oszszák; mivel
sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott
volna. Hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni,
abból a pénzből éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifjú fejdelem
elérkezik.
Édes néném, eddig csak belsőképen voltam magyar, vagy székely: de már
külsőképen is; mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a franczia
köntöst.