_Rodostó, 16. apr. 1735._
Itt, édes néném, könyhullatással eszszük kenyerünket, és olyanok
vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testamentumát
felnyitottuk és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott. Énnekem
ötezer német forintot. Sibrik uramnak is annyit. De mindenikünknek azt a
pénzt Francziaországban kellene felvennünk – mikor veszszük fel, isten
tudja. A vezérnek szóló levelét is elküldöttük, amelyben kéri szegény,
hogy bennünket el ne hadjon. A testet másnap felbontattuk, és az
aprólékját egy ládában tévén a görög templomban eltemették. A testet
pedig a borbélyok fűvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor
vihetjük Konstancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni
halálát; mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testét
elborította volt a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt,
mint két embernek szokott lenni – esze is volt annyi, mint
tizenkettőnek. A szívét Francziaországban hadta hogy küldjük. A testet
husvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt
harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harmincz
török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de
mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment,
és mí mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának!
Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis
házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy
Konstancinápolyban vihessük.