_Rodostó, 8. april. 1735._
Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve
bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes urunkot és atyánkot három
óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi
atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az isten mára halasztotta halálát
urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével,
aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt,
hiszem, hogy megmondották néki: „Ma velem lészsz a Paradicsomban.“ – –
Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson
reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten
annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a
gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja, hanem mimagunkot
sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda
nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón
is. Itéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet. De mivel
tudom, hogy örömest kivánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind
téntával, mind könyhullatásimmal leírom, haszinte az által megszaporítom
is keserűségemet.
Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján
írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett. Igen
keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben. Abban a
gyengeségben is esztergájában dolgozott első aprilisig. Az nap pedig a
hideg erősen jött reá, és annálinkább meggyengítette. Másnap jobbacskán
volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a
közel való házból hallgatta a misét. – A mise után amely pap oda vitte
neki a szentelt ágat, térden állva vette el keziből, mondván, hogy talám
több ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt – kedden hasonlóképen –
még a dohányt is megkívánta és dohányozott. De azt csudálta mindenikünk
benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem
múlatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmúlassanak.
Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig
volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egésséges korában.
Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt.
Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól
vagyok, semmi fájdalmat nem érzek.“ Csötörtökön, igen közel lévén utólsó
végéhez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy buzgósággal. Este a
lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a
hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé
étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é
felvenni az utólsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége
lévén, a pap szép intéseket és vígasztalásokat mondván néki, nem
felelhetett reája: noha vettük észre, hogy eszén van – azt is láttuk,
hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytanak. Végtire szegény
ma három óra után reggel, az istennek adván lelkét, elaluvék – mivel úgy
holt meg, mint egy gyermek. Szűntelen reá néztünk: de mégis csak azon
vettük észre általmenetelét, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény
árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sívás
rívás vagyon közöttünk. Az isten vígasztaljon meg minket.