_Rodostó, 25. martii, 1735._
Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet; ezt
szomorúsággal írom; mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is
nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént
nyolcz órakor este le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta. Én jelen
lévén, kérdé tőllem, ha én nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg,
és nem fázom – erre felelé: hogy igen fázik. Ezen mindjárt megíjedék; de
meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az
egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is szállásomra megyek.
Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hányt volna. Én arra
mondám, hogy talám valamit olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett.
Másnap hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házában megyek: de
micsoda íjedtségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját. Aki is
természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgúlt, valamintha
sáfránynyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget
érez – szűntelen való hideglelés van rajta – és, mintha az egész vére
sárrá változott volna, úgy elsárgúlt az egész teste. Ma innep lévén,
felöltözött, és a nagy misét meghallgatta. De nem kell csudálni, ha igen
keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot.
Édes néném, kérjük az istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az
ellenségi is nagynak tartanak.