_Rodostó, 12. martii, 1735._
Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak. És az
idő sokkal vídámabb az elmémnél, mert már egynehány naptól fogva nem
látom az urunkot olyan állapotban, mint az előtt. Mert ha igen titkolja
is, de észre lehet venni, hogy vagyon valami belső baja. Az ő természet
szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha
erőszakkal volna. Azt is hozzá teszem, hogy már egy kevés időtől fogvást
igen kezd apadni, az ő kövér teste és ábrázatja igen vékonyodik.
Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságba vetettek engemet; mert
ha ezek a belső szomorúságtól, vagy valamely belső nyavalyától, vagy
egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell
csudálni, ha fogy.
A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt
nem vesztik el véle. Az urunk véle tölti az időt, és a munkásival; mivel
kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vígasztalom magamot, hogy
az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilencz esztendőt könnyen
elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vígasztalás csak fövenyre van építve, és
boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel; mert akármely erősnek
is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami
vígasztalást keresnünk szomorúságunkban. Noha nem kellene, ha jó
keresztény volnék; mert mindent az isten akaratjára kell hani. De mikor
erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a
láthatatlant. – Hogy teljességgel predikáczión ne végezzem levelemet,
azt írom: hogy Abdullah, akit most tettek jancsár agának, és aki sok
esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben
is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát
küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt
írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném – mert most nem nevetek.