_Rodostó, 12. april. 1734._
Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat. Amely duplán
érdemli a köszönetet: egyszer azért, hogy nénékám küldötte; másodszor
azért, mert bőjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka
a jó hal: azért-é hogy e tájékot a hal nem szereti, vagy pedig hogy a mi
halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet bőjtölni a hallal,
de a tojásban van részünk, mert csak azzal bőjtölünk. Úgy tetszik
némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok,
ha mondom, hogy több kell kétszáz tojásnál napjában. Szokotálja fel ked
egész bőjtön, és a négy után tegyen ked három czifrát, meglátja ked
ezerre megyen – még pedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius
császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni; mert azt
írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve,
ki főzve – és még másszor hétezerféle madár. Mind e soknak tetszik,
főképen olyanoknak, mint mí, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel
tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki
minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta,
talám kitelhetett.
De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé
megfelelhetne. De addig mi csak eszszük a rántottát. Nem is volna jó
annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka bőjtön, mint a
mostani. Mert talám soha sem érte ked, hogy a nagybőjtben esett volna
szent György.
A bort is köszönöm néném, de nem annyira mint a halat; mert borunk elég
vagyon. De nem csak elég: de jó is – asztali bornak bévehetni; nem
kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani.
De elég jók a szükségre és a táplálásra – mi kell egyéb? A mértékletes
ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett
négyszer innya elég: az elsőt mimagunkért; a másodikát jóakaróinkért; a
harmadikát a vigasságért; és a negyedikét az ellenségünkért. Eztet nem
tartják a mi édes tündér hazánkban.
Azt mondod néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A
bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot
megigazítani. De talám nem főben járó dolog. Talám csak abban vétettem,
hogy elfelejtettem egy i feliben punctumot tenni? Éppen most jut
eszemben, hogy egynehány ifjú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a
nyerje el, amelyik közűlök legszebb képet ír. Az egyike legszebb képet
írt, annak is kellett volna az ajándékot elnyerni, aki is a Krisztus
utólsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire megtalálta igen szépen
spékelni a husvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt. A zsidók pedig
nem ették meg a szalonnát – és így másnak adták az ajándékot. Ha ked is
ilyen fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt ked,
bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem: de mit tehetünk rólla. –
Megbocsátom a ked kérését, bocsássa meg ked is, ha meg nem cselekszem.
De jó egészséget kívánván maradok.