_Rodostó, 15. martii, 1734._
Mindenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készűlnek a hadakozásra. A sok
német, franczia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az
ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek
oda. Eugenius pedig a Rhenus vize felé igyekezik. Azt mondják, hogy a
franczia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, mért
gyűlnek oda? talám halászni akarnak? Stanislaus király pedig Danczkán
vagyon. A muszkák és a saxók készűlnek, hogy Stanislaust oda szorítsák.
Ott még másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, isten tudja. Úgy
tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja
veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a megtörténhetik, amint
folynak már is dolgai. De ha elveszti is, franczia királyné az ő leánya.
Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki
mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és
oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám
csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttánczot kell
járni.
Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy
jóakarómnak levelét leírom kednek – a levelet küldöttem volna el, de
francziáúl vagyon.
„Aztot jól tudom kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam
Juliánnához, és hogy micsoda sokféle útakon és ösvényeken hordozott
engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára
állottam: harmincznál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedem
véle. Mindaddig szerettem, amíg úgy megőszűlt, mint egy ősz macska: de
mégis olyan, amicsodás. Igen nehezen juthaték hozzája: mindazonáltal az
én szemeimnek szép vénnek látszik. A való, hogy sok haszontalan
suhajtásokat bocsátunk együtt azért, hogy hamarébb meg nem házasodtunk:
de ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképen nem álla
házasságunkra, mindaddig még egy fog marada szájában. A jegygyűrűmre is
ezeket a szókot metszettem: Szeretetemnek harminczegyedik
esztendejében.“
Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az
ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném! az egészségre.
Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Carolus
Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem
akarta adni azért, hogy el ne távoznának tőlle. Nyert is benne, mint
Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriussával jó
barátságban lévén – a többi között egy este a secretárius a
fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig múlata, hogy az alatt
nagy hó esett. A secretárius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván
hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni
az udvaron. A fejdelemasszony vévén észre, hogy mitől tartana a
secretárius, mondá néki: „Majd által viszlek az udvaron, hogy ne lássák,
hogy férfiú ment volna ott el.“ Azonnal nem csak mondá, hanem meg is
cselekedé, és a hátára vevé a secretáriust, és általvivé az udvaron.
Szerencsétlenségekre, vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem
alhatott, hanem az ablakhoz ment időtölteni. De itéld el néném, mint
elbámula azon, hogy meglátta a leányát mint vinné terhit. De semmit nem
szóla, hanem másnap a tanács uraknak megmondá, és elvégezék, hogy a
fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.