_Rodostó, 15. februárii, 1734._
Ideje már egy leveledet vennem édes néném. Én hármat is írtam ebben az
esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danczkán tölti a telet.
Meglássuk, mint lesz dolga a tavaszszal. A franczia és spanyol had
erősen takarodik Oloszország felé. A sardiniai király is készűl. Nem
tudom mit gondol a császár: de én azt gondolom helyette, hogy ha
Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat,
hogy maga is Oloszországból ki ne költöződjék. A spanyol király fia meg
nem elégszik az ő két herczegségével – az apja még királylyá is teheti –
most van ideje.
Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk
amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé; mert mi
olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harmincz esztendeig
volt a tó mellett várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal
felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon;
mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk. Az isten elhozza még a mi
óránkot is – ha most nem, másszor.
Ki ne nevetné édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a
francziák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben. És hogy egy
franczia két három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind
szeretni, az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy
francziát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy
szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymáshoz, egymásnak titkokot
megvallák, és egymástól megtudták, hogy a franczia mint hitegetné őket.
Egybe beszéllvén a francziához mennek, és sok szép szín alatt, mintha
csak tréfálódnának vele, úgy békötözik és pólálják, valamint a kis
gyermeket, hogy csak a fejét mozgathatta, a meglévén, a falhoz
támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak
neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek, és
két legénynyel a bépólált szeretőjöket is oda vitetik – ott enni adnak
neki, valamint egy gyermeknek. Azután az asszonyok lefeküsznek és
közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni,
el nem múlatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem
hadják aludni. Reggel felé megigérik neki, hogy elbocsátják, csak
tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad. Az asszonyok
felkelnek, felöltöznek és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vén
asszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az
asszonyok? mondja a vén asszony, hogy vagyon már két órája, hogy
hintóban ültek, és kiki a maga jószágában ment. – Másszor többet,
jobbat: de most nincsen egyebet mit írnom – azért maradok az asszonynak
nem csak spárgás, de köteles szolgája.