_Rodostó, 15. sept. 1733._
Mi itt csak fülelünk, és várjuk, melyfelől zavarják a vizet, hogy mi is
valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét
holmi ajándékot küldök, még abban néném gáncsot találsz? Szép dolog a
háláadatlanság. Nem héjában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A
görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és
csak egyedűl magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel.
A magához való szeretetről aminap két asszonynak a beszéllgetéseket
olvastam – nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen
egyebet mást írnom.
Silvia, Juliánna.
_Juliánna_. Honnét vagyon a, kedves Silviám, hogy ilyen idején sétálsz
kertedben, és csak egyedűl: holott rendszerént sokad magaddal szeretsz
sétálni?
_Silvia_. Mindennek ideje vagyon. Vagyon olyan idő, melyben sokad
magammal szeretek lenni; vagyon olyan, melyben a magánoson való létel
kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel. Azért is
küldöttem éretted.
_Juli_. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson
kívűl való dologtól jő-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az
ilyen sétálásban?
_Silvia_. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted.
Azt megvallom, hogy egy kis indúlat cselekedteti velem. Elhitethetéd-é
magaddal szép Juliánna, hogy egy kis féltő irígység van bennem?
_Juli_. Noha az ilyen féltő irígység olyan nyavalya legyen, amelyért
szánni kell aztot, aki abban vagyon; de mégis nem lehet, hogy ne örűljek
annak, hogy aztot te üsmered; mert midőn azt mondod, hogy a féltő
irígység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én
pedig mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és érzelemmel valakihez
kötelezzed magadat.
_Silvia_. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való,
hogy az a féltő irígység van bennem: de a héjával senkit nem szeretek,
és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.
_Juli_. Hogyhogy? a féltő irígységet érzed, és senkit nem szeretsz?
_Silv_. Bizonyára nem. Aztot irígylem, hogy Telámon Diánának oly igen
kedvét keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy hozzája járjon, és hozzám
nem. Ámbár a nekem szomorúságot okozzon is: de én Telámont nem szeretem,
és soha nem is fogom szeretni.
_Juli_. Hogy ne csudálnám beszédidet. Eddig én mindenkor azt gondoltam,
hogy a féltés a szeretettől jő, és, ha a nekünk nehéz, hogy valaki
másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.
_Silvia_. Igen megcsalod magadat szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy
a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és
irígységet gerjeszszen szerelem nélkül is.
_Juli_. Hogy ha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az
irígységed csak Diánát tekinti, és nem Telámont; mivel nem szeretvén
őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vígyáznod.
_Silvia_. Én irígy legyek Diána ellen? olyan gyengeségnek lenni bennem
lehetetlen. Ő szép, esze vagyon – azt tudom, és azt megvallom: de az a
magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Telámon őtet
nálamnál inkább becsűli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok
alább való nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint
vélem egy személyt szeretőt. És az a boszonkodás, amelyben vagyok azért,
hogy Telámon csak őtet látogatja és nem engemet, nem egyébtől vagyon,
hanem a magamhoz való szeretettől. Amelyért azt állítom magam felől,
hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsűlni, és hogy legalább
megérdemlem az egyenlőséget.
_Juli_. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem
terjesztettem. Azt tartottam, hogy az olyan belső indúlat, mely igen
becsűlteti mivelünk magunkat, és igen keveset tartat mások felől.
Ilyenformában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen
minden erővel ellene kell állanunk: de azt sohasem gondolhattam volna,
hogy az olyan belső indúlat lett volna, amely nekünk mind
nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért,
amelyhez semmi közt nem tartunk.
_Silvia_. Ah szép Juliánna! mely kevésre terjeszted az olyan
érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához
való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indúlatja, amely elsőben
mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak
köszönjük a kívánságot, amelylyel kívánjuk szerettetni magunkot
másoktól, és hogy mindent csak azért cselekszünk. A magunkhoz való
szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk,
útálunk; az által adunk vagy nem adunk; bosszút állunk vagy
megbocsátunk; egyszóval olyan indúlat, amely minden cselekedetinkben
csak mimagunkot tekinteti.
_Juli_. Hogyhogy? hát az én kegyes barátságom, amelylyel hozzád
kapcsolom magamat, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért?
_Silvia_. Nincsen külömben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem
való társalkodásban, ha beszédim neked nem tetszenének, vagy, ha
szokásim ellenkeznének a tieiddel: se engem nem szeretnél, se hozzám nem
jőnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad: ha nekem alkalmatlan,
haszontalan, vagy únadalmas volnál, nem volnék barátságban veled.
Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a miérettünk
vagyon? Nem, Juliánna, nem: hanem csak magáért, és azért a
gyönyörűségért, amelyet talál a minket lévő szeretetben. – Az emberekben
még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk; mivel ők azt
kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük:
azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának
tetszeni.
_Juli_. De az által eltörölöd a szép hajlandóságokot, az igaz
barátságokot; semmivé tészed a sympathiát, azt a titkos hajlandóságot,
mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket; a legszebb
cselekedeteket megkisebbíted; és ha minden csak a magához való
szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen; a kötelesség
csak bolondság; és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak
nemességeket és fényességeket meghomályosítja.
_Silvia_. Én ezeket nem cselekszem: sőt még azt tartom, hogy a magához
való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és
nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások,
akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek. Felindíttatván a
magokhoz való szeretettől egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást
megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk,
amely dícséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek mit
tekintettek mást, hanem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz
való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval csak találunk mivel
megelégíteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben,
állhatatosságban, hűségben, háláadóságban – e mindenikben feltaláltatik.
_Juli_. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes
cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része
lehetett: de a lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit
akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én
nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet kötelezzem: hanem, hogy eleget
tegyek a magamhoz való szeretetnek?
_Silvia_. Kedves Juliánnám, haszinte a te jóakaratod el legyen is rejtve
a világ előtt: de el vagyon-é a rejtve teelőtted, aki azt cselekedted?
Nem érezsz-é magadban olyan belső örömet, amelylyel vagy a te nemesi
cselekedetedhez? Ez olyan indúlat, mely közönséges az emberi nemzetnél –
tégedet sem vesznek onnét ki, és az az indúlat nem a magához való
szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel
pedig kihirdetteti?
_Juli_. Akivel én valamiben jól tettem, semmi kötelességgel nem kell
tehát lenni hozzám; mivel én azt csak magamért cselekedtem?
_Silvia_. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a
másikának gyönyörűségét a vételben? A te jóakaródnak nincsen-é magához
való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra?
nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha
kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A
magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyan ő is tészen
háláadókká.
_Juli_. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és
hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet, és
azokra megfelelni. Neked, aki mind ifjú, mind szép és eszes vagy,
megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szereteted: de hogy
bizonyítod az meg, hogy az megegyezzék az öregséggel, és azzal, ami rút?
_Silvia_. Soha sem erősebb, mint az ilyen állapotokban; mert a magához
való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a
természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregűlésünkkor, helyre
hozzuk vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk
által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjuság és szépség nélkül is nem
dicsekednek-é a tudománynyal, az okossággal, adakozósággal és
bőkezűséggel? És amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához
való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nem csak arra kötelez, hogy
eltakargassuk fogyatkozásinkot: hanem, hogy mások előtt tökélletesek
lehessünk. De még többet mondok: mert azt nem hihetem, hogy egy rossz
emberben magához való szeretet legyen; mivel ez a magunkhoz való
jóakarat csak attól jöhet, hogyha érzünk magunkban valami jót. Akiben
pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?
_Juli_. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz: holott
mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok a jó
erkölcsök, melyeket te kívánsz, el nem találtatnak. Akik jó itélettel
vannak magok felől nem ez-é a magához való szeretet?
_Silvia_. Igen is, nem. Mert a mintegy szemfényvesztés az emberek
között, és esztelenség az asszonyok között. Becsűld meg a magához való
szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság
anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akiknél
okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz
természetünket – és ugyan a magához való szeretettel terjesztjük
mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval,
kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, amelyekből
lehet dicséretet, becsűletet és gyönyörűséget venni, csak a magához való
szeretetből származnak.
_Juli_. Ez így lévén szép Silvia, tehát a te tartásod szerént a magához
való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.
_Silvia_. Legalább az ő oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.
_Juli_. Kedves Silviám, már egészen eláltattál, és a magához való
szeretet részére tértem. De hová lesz a magadhoz való szereteted, ha
Telámon Diánnához kapcsolja magát?
_Silvia_. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása,
ugyan a meg is vígasztal engem: azt is el fogja velem hitetni, hogy nem
érdemli jóságomot.
Édes néném, ezekre mit mondasz? Vagyon-é benned magadhoz való szeretet?
Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban és
asszonyokban. De azt is elmondhatni felőllök, hogy ők bízvást
elmondhatják: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ Mert, ha magokot szeretik,
másokot is tudnak szeretni; mert mind jó vér, mind jó szív vagyon
bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt
mondaná: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ De haszinte azt mondaná is, el
nem kellene hinni, mert szent Pál azt mondja: hogy a görögök hazugok.
Édes néném, én kedet úgy szeretvén, mint magamat, és magamat úgy, mint
az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.