_Rodostó, 14. martii, 1732._
Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép
leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és
hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a, hogy mi soha sem veszekedünk,
mikor veszekedünk is, a mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen
nem vártam volna a ked hírét – azért már méltó haragudni – ki hitte
volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette,
és minden félt tőlle. A való, a németek elhiszem, hogy akarják; mert
gyűlölte őket: mivelünk pedig, az isten áldja meg, olyan kevés idő alatt
is elég jót tett. Ha mind így – két három esztendő alatt egy török sem
lesz aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevalt, ha török
is; mert az isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittől szakadt itt is
előmenjen. Ha még az a pasa Babyloniában vagyon, akit vezérnek mondják
hogy tesznek, mikor jő a még el? De a mégis becsületesebb, hogy doctor
fia, és nem borbély vagy favágónak – amint a már megtörtént. Itt a
porból veszik ki a vezéreket, és azután a porba vetik. Erről egy kis
históriát hozok elé.
Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jó formák, az
adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár
udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének
láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy pasának adák. Aki is
kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra
mind megtaníttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifjú (akit már
Ibrahimnak fogunk híni) mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgy
annyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a
császár fiának adná Sulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála
után. Sulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivel hogy egy idősű
volt véle, minden múlatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté,
hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észre vévén,
kívánt élni a jó alkalmatossággal: de nem rosszra fordítá, hanem arra,
hogy jóakarókat csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Sulimán, akiben
valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes
szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit
adá, mihent császárrá lőn; mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy
kevés idő múlva a jancsárok főagájává. Ibrahim látván sebességgel való
előmenetelét, tarta szerencséjének állhatatlanságától. Gyakran jut vala
eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségök, és azoknak
keserves halálok elméjében szomorú gondolatokat okozának, annyira, hogy
szomorú gondolatok szállák meg elméjét, és egyszersmind elhagyá azt a jó
kedvét, amely sokszor tetszett Sulimánnak. Aztot észre vévén, és
szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá
igazán, mondván: hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem,
meggondolván hozzája való nagy kegyelmességét, ő attól tart, hogy az a
kegyesség irígyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene
árulkodván abban a keserves állapotban ejtik, amelybe már estenek sok
nagy urak, és hogy végtire ő is olyan útálatos halállal vész el,
valamint azok. Ez a félelem szűntelen elméjében lévén néki, azon kéri,
hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amelylyel közönségesen
való rendben tölthesse csendességben és békeségben életét; mivel az
alább való rendben is megmutathatja hozzája való kegyességét szintén
úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Sulimán hallván
ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó
természetét, nem is akarván elmúlatni semmit is, ami megvigasztalhatná;
erős esküvéssel fogadá neki, hogy soha életéhez nem nyúlna, mindaddig,
valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra. Ibrahim ilyen nagy
igéretekre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal
kezdé szolgálni. Sulimán pedig, hogy még nagyobb jelét adhassa neki
benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Sulimán mind
Magyarországban, mind Perzsiában szerencsés hadakozásokot vitt végben.
Ibrahimnak mind azokban nagy része vala – olyan hatalmassá és gazdaggá
lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegteg tőlle.
A sultánnék (úgymint az anyja, és Roxelána, a felesége Sulimánnak) mind
ezeket látván, igen kezdék irígyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem
forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében
forog; erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim ezt
megsejdíté, és tartván attól, hogy a henyélés okot s alkalmatosságot
adhat Sulimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetitől, és a
feleséginek ölelgetésitől; arra való nézve újabb hadakozásra indítá
Sulimánt a perzsák ellen. Akinek is az ilyen ösztön igen tetszék; mivel
soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan
szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára
azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királylyal. De
Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus
városából egy híres astronomust hívata, kinek neve volt Mulej, akiről
azt tartották, hogy a jövendő dolgokat jól tudta. – A fejdelmekben is
megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak,
akikben legkevesebb találtatik. – Soliman kíváná látni az astrologust.
Ibrahim hozzája vivé: de elsőben beszélle a fejivel. Az astrologus azt
jövendőlé, hogy, ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog
megtétetni. Sulimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a
kötés, melyet tett a perzsiai királylyal: hanem csak megindúla ellene
hatszáz ezer emberrel. Ott egynehány esztendőket tölte, de szerencsétlen
lévén hadakozása, visszátére Konstancinápolyban a hadának
negyedrészével, és igen nagy haraggal mind az astronomus, mind a vezérje
ellen. A sultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér
árulásának tulajdoníták a hadakozásnak szerencsétlenségét, és
feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Sulimánnal elhitetni, hogy a
vezér a perzsiai királylyal egyetértvén, sok számú pénzt venne fel
tőlle. És a portára hivatván a babyloniai pasát, titkon Sulimánhoz
vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyan abban az
időben a sultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Carolus
Quintussal és Ferdinandussal levél által sok correspondentiája lett
volna. Abban módot is találának, hogy azok közűl a levelek közűl
kaphatának, és azokat a sultánnak adák. Aki is látván mindezekből
főministerének vétkét és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát. De
megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjté predikátorjait és
papjait – a mufti is jelen lévén, elejekbe tévé a dolgokot és fogadását.
Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének. Hanem egyik a papok
közűl mondá Sulimánnak: „Minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy
életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg amidőn aluszol – mivel az
álom mintegy halál – azért így eleget tészsz igéretednek.“ – A többi is
ezt jónak találák. Sulimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután
a leveleit keziben adá, hogy olvasná el, – a meglévén a szemire hányja
árulását és háláadatlanságát, és megfogatván parancsolá, hogy mihent ő
elaluszik, a vezért fojtsák meg – amelyet végben is vivék. Jó étszakát
hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent
elaluszom, minden bolháimat megöljék, mert már is elég vagyon.