_Rodostó, 24. december, 1731._
A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni
kednek; mert már ked idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig,
főképen Francziaországban csak új esztendőben köszöntik egymást: nálunk
pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás? azt az
írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását – a
legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt,
ha volna: de mi itt oly nagy csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy
tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig, ha
jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga
a bújdosónak?
Édes nénékám, a ked bölcs és okos leveleire hogy lehetne megfelelnem?
Nekem oly okos levelet nem kell írni – az én eszem nem hasogatja az
áert, mint a kedé; hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy
tisztelettel félre tévén, csak egyre felelek meg. Azt írod néném, hogy a
hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irígység csak velünk bújdosik,
mintha ők sem maradhattak volna az országban. E mind igaz, és úgy
vagyon. De az is igaz, hogy a török császár nem rendelt nekik tahint;
mégis csak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közűlünk, de az a
veszett irígység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és
semmit nem vénűl. Talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó
isten el nem veszi közűlünk őket. Úgy tetszik, hogy a bújdosóknak jobban
kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig
mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál
inkább szaporodik az irígység, egyenetlenség. E mindenkor így volt –
szomorúan látom, hogy így is lesz mind örökön örökké (de nem mondok reá
Áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi ájtatos urunk mindenkor
igyekezett azon, hogy azokat elűzze közűlünk, de még eddig végben nem
vihette. De, amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben? Ha
rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket; mert ugyan is mit
keresnek közöttünk? egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el
jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak. Az
éjszaki szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják; hanem
csak az a külömbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon – a
másika többet ehetik, ihatik, – a harmadikának jobb lába lévén, többet
sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az
irígységre? vigyük a János pap itélőszéke eleiben, hadd itélje meg. De
amég oda érkezünk, én azt gondoltam, hogy e mind csak attól vagyon, hogy
a bújdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megúnják a bújdosást.
Foglalatosságok kevés lévén, az időt elúnják, és ha együtt laknak,
magokot is elúnják – és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is
elúnják, – és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb
említett beste kurafiak.
A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való
kételkedés. Aztot pediglen egy pogány de szép fejdelem asszony adja,
tudniillik a nevezetes Kleopátra asszonyom ő nagysága. Aztot tudja ked,
hogy mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harcz
után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már
szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni; mert a
szerencsétlennek szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott
attól, hogy Kleopátra egy kis itallal a más világra ne küldje, hogy
azután szerencsésebbet vegyen magának. Aztot Kleopátra észre vévé, és
olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek,
virágból kötött koszorú volt fejeken. Elitélheti ked, hogy micsoda szép
koszorút csinált Kleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem
itélheti ked, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát
mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében – a királynénak jó
kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz. Akit is
látván, hogy nem csak a bortól, de még a szeretettől is kezdene
részegűlni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá
néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is
hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben
csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a
virágot és a poharában veté, és meg akará innia a Kleopátra
egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá
mondván: „Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet
végbevinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel
meghintettem. Itéld el abból, hogy, ha az a gyanúság, amelyet mutatsz
hozzám, megmenthetne-é a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni
magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem.“ De
látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédében, azonnal
egy halálra való rabot hozata fel a tömlöczből, és megitatván véle a
pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit
a gyanakodásból és hitetlenségből, az orvosság igen durva volna. – De
hadd hozzak még egy példát elé az irígységről is.
Egy franczia királynak, aki még új vala királyságában, hizelkedésből az
udvariak mindenkor csak azt hozák elé, hogy az előbbeni király idejében
mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tisztjeitől.
Azért meg lehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték,
hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az
előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák
nagy örömmel. A király kezében vévén a lajstromot, sokaknak a neveket
megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a lajstromot. Az udvariak azt
látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon
jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömekben azt
sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre
kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre
való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel,
megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az
országban elrejték magokat. A király megtudván okát az udvartól való
elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára ezeket a megtartásra
méltó szókot mondá: „Miért szaladtanak el udvaromtól? nem tudták-é azt,
hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a
vétkek eltöröltetnek?“ Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának
visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá
tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irígység. Azért
nem is beszéllek már többet felőlle; hanem azt mondom, hogy itt meleg
idők járnak. Ebben a holnapban csak kétszer ha tüzet csináltattam.
Azt kérdik kedtől, melyik szeret jobban, az-é, aki egy jóakarójától el
nem búcsúzik; vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed és
töltsed el édes néném az új esztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é
egymásnak? mert, amint szeretjük egymást, a mienk már egészen
megperzselődött. De mért vettük mi azt szokásban a pogányoktól:
szerencsés új esztendőt, szerencsés útat kívánok? Az isten áldását vagy
segítségét elő se hozzuk, csak a sok szerencsét? Minthogy isten előtt
nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene üsmérni. No! már
elvégezem levelemet, és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben
megtartott. Maradok stb.