_Rodostó, 20. sept. 1731._
A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én
pedig a híriért hírrel fizetek; mert tegnap ment itt el nagy
ceremóniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó
ember. Egy kevéssé kemény, amint jelét is adta útjában; mert egy falusi
kadiát felakasztatott az ajtajára, – hihető, hogy nem tett jól
igazságot. – Eztet Topal Ozmán pasának híják (azaz: sánta Ozmánnak) mert
sánta. Valamely harczon sántúlt volt meg: de az esze nem sánta, mert
nagy eszűnek mondják, – noha keveset olvasott és írt életében; mert
egyikét sem tudja. E már harmadik vezér, amiolta a császárt letették.
Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom az új császár megfogadja a
letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a jó
tanács-é vagy rossz, a ked itélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a
vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák? és
mentől tovább uralkodnék, annálinkább megtanulná az igazgatást – mind
belső, mind külső dolgait az országnak – az idegen ministerekkel jobban
tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak; mert
olyankor teszik le, amidőn már egy kevéssé kezdi üsmérni a dolgokot.
Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna
vezér. Mind ez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék;
mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az
alattok való tisztek megmaradnak. – Ha a főcancellariust leteszik, az
egész cancellariákon lévő tisztek, secretáriusok, írók mind megmaradnak,
és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok
folynak, és azokot követi. – Az új kincstartó hasonlóképen megtudja az
alattvalóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. E szerént az
újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és
rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly: de
nekem úgy tetszik, hogy, ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még
jobban folyna. De mit mondjak, az Ibrahim pasa sokáig vala vezér,
ugyanazért is lön az utólsó támadás; mert minthogy amég vezérek, addig
igen nagy hatalmok vagyon, csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne
éljenek hatalmokkal. E pedig soha egyik a másikáról nem tanul – csak
mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni,
hogy olyan hamar ki ne tennék őket. Ők a szerént nem cselekedhetnek,
mint Pilátus cselekedett volt. Éppen most jutott eszemben. A híres
Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában
kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus
pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt.
Úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a
köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátá Pilátust,
mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A
császár csudálkozék cselekedetén: „Hogy vagyon a, hogy én azért hivattam
ide Pilátust, hogy számkivetésbe küldjem: de nem, hanem még felkelek
előtte, és szépen fogadom? Mi lehet annak az oka?“ De Pilátus
annálinkább csudálkozott a császáron; mert ő sem gondolhatta ki az okát.
– A császár ismét hivatja Pilátust – Pilátus ismét azon köntösben megyen
a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremóniával fogadja. A császár
annálinkább csudálkozik dolgán: Pilátus hasonlóképpen: egyik sem tudja
minek tulajdonítani. A császár egynehány nap múlva ismét hivatja
Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségére hirtelenkedvén, mind más
újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki
is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy
felkölt volna előtte: de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé
Galliában. Eztet úgy hidje ked, amint tetszik, és maradok, aki vagyok.