_Rodostó, 15. apr. 1731._
Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kelletett volna
hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami
mágneskő tartóztatja ott kedet, – ezért a szóért megfizetnek nekem: de
semmi. Elég a, hogy a ked levelét vettem, és leborúlva köszönöm. Eddig
való múlatásának helyes okát látván, absolutiót adok kednek. De, édes
néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint
aminap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt.
De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kednek, és többet
nem. Az is arról jut eszemben, hogy azt írja ked, micsoda bosszúállók az
oloszok.
Oloszországban volt egy úrnak valamely nagy vadaskertje, sok őz, sok
szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha
valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg
nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közűl a
vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni
a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy
bokorban feküdt, de nem láthatta. A szolga, mihent azt észreveszi,
azonnal elszökik. Az ura nem tudhatván okát elszökésinek, csak úgy
hagyja; hanem egy napok múlva a vadaskertben hogy ment volna sétálni,
reá akad a döglött szarvasra, azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta.
Arról mindjárt észre veszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír
mindenfelé levelet, hogy ha nem láttak-é valahol ilyen ilyen legényt?
Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképen az ő szolgájaféle rabbá
esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa
pénzt igér a papoknak, kik oda járnak rabok váltására, csak váltsák ki a
szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják és örömmel
az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől, –
egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a
legényt, fartatni kezdi, hogy mért lőtte volna meg a szarvasát? A legény
menteni kezdi magát: de az olosz azzal meg nem elégedvén, egy étszaka
megöleté a szegény legényt. E valóságos olosz természet.
Azt igen nevettem, édes néném, (mert hiszem nevetni is kell, nem csak
oly szomorú dolgokról írni) hogy azok a kalmárnék is úgy reá tartják
magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A bizonyos, hogy a
gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög
asszonyok; mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál
inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát.
Mikor az utczán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy
grófné, olyan czifra és olyan kényesen lépik: mikor pedig haza megyen,
jó, ha három polturás ebédhez ülhet.
Erről jut eszemben, hogy Carolus Quintus Bruxellában lévén, ott nagy
vendégséget készíttetett, a vendégségre pedig két nagy úri asszony nem
akara elmenni azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A
császár azt megtudván, gondolá, hogy a valamely zenebonát indíthatna a
vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. E végre az
udvarát összegyűjti, és nagy ceremóniával a székiben üle, azután a két
asszonynak prókátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni
egymással kiki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt
látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják
az elsőséget: de nem akarván egyikét is magára haragítani, ilyen
itéletet monda reájok: „hogy a kettő közűl amelyik legszerelmesebb, az
az elsőséget is kívánhatja,“ és a gyűlésnek vége lőn. Minden helyesnek
találá itéletét. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért,
nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt.
A ked itélőszékénél nem tudom, ha ilyen itéletet tesznek-é? De nem
volna-é jó valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne ismérni a
szerelmes asszonyokot? De minthogy a szerelemről van a szó, amely jó
magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a
természetnek Ura, akinek jó minden munkája; hanem mi élünk rosszúl véle;
azt a kérdést teszem: hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván,
egyvalaki el akará ragadni; de amint oltalmazta magát, halálos sebben
esék. A kisasszonynak három szeretője ott közel vadászván, a
kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szeretője
mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a második keserűségiben
elájula; a harmadik mindjárt segíteni kezdé, és kötözni sebeit. Azt
kérdik, a három közűl melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amíg
erről is itéletet teszen ked, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget
édes néném.