_Rodostó, 25. martii. 1731._
Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen
nem vettem kednek; hát ked kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen? Már én
csak rebellióról fogok kednek írni, – taval is írtam egy nagyról, most
is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy ked most nem
lakik Pérában. Elég a, hogy aminap ismét támadás lőn Konstancinápolyban.
Eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot, jancsárokkal
elegyesleg két vagy három ezeren, a városon elszélyedének, és olyan
nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát. Akit végben
vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy
maga is veszedelemben lett volna. De eleit vévén a dolognak, és a
főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közűl sokat megölének,
és elszélyedének a többi.
Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim
vezér feleségének, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette
volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a, hogy
igazán vagy hamisán, neki tulajdonítták ezt a rebelliót, és büntetésűl a
tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt, úgy tetszik, hogy
másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit
tehetünk rólla? Az egészség jól van-é édes néném?