_Rodostó, 5. octob. 1730._
Hol jársz édes néném? Mért mentél Paphlagóniába? Olyan nagy dolgok
történnek Konstancinápolyban, s ked ott nincsen; hogy lehet a? Hogy
merték letenni a császárt, és mást tenni helyébe ked híre nélkül? Ezek
pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha
ked jelen lett volna. A pedig csak rövideden így ment végben.
Aztot hallotta ked, hogy már egy darab időtől fogvást a vezér
általszállott volt Skutariban táborban olyan szándékkal, hogy a perzsák
ellen menjen. A császárnak ott sok szép múlatóházai lévén, gyakran ment
maga is által Skutariban. Aztot tudja ked, hogy a császár kastélya, és
Skutari között a tenger egy jó stucz lövésnyi szélességű. Úgy történik,
hogy két köz jancsár, kik mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót
indítának. Az egyikének a neve Muszli basa; a másikának Pátrona. A
császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban 28-dik
septembris, ez a két jancsár a több társait összegyűjtvén egy piaczra,
mintegy ötvenre ha tellének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik
résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utczáit járni, és
kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjök; mert ők csak a vezér
letételét kívánják. A tömlöczöket felnyiták, a várost feljárák, a
boltokat bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a csudálatos
volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a
városban negyven ezer jancsár – lovas had is vagyon, de senki a császár
mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek
álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek
állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna szélyeszteni
őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikbe.
30-d. pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán
pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel).
Mindezeket magához hivatván kérdi tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a
rebelliónak? Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a
cancellariust, és két személyt is választván a papi rendek közűl,
követségbe küldé őket a rebellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokat.
Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek; de nem a vezérrel,
tihájával és muftival; mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották. És
noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három
személyt, kezekbe adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén,
a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy
mondaná meg okát a rebelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá
okúl. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a
kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár
meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon,
hogy megszabadíthassa a vezért: de nem lehete; mivel, már a kenyér és a
víz is szűk volt a kastélyában a rebellisek miatt. Az ulémák is
kénszeríteni kezdék, mondván: ha életedet szereted, engedj
kívánságoknak. Úgy is kéntelen lévén a vezért és a tiháját kezekben
adni, de a muftit kezekbe nem adjuk; mert az egész világ előtt
gyálázatos volna kezekbe adni a főpapi fejdelmet. Ennekelőtte 27
esztendővel egynek haláláért ma is büntet isten bennünket. Hanem inkább
küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszeríték a császárt
az ulémák, és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték
megfogatni. Azután megizenék a rebelliseknek, hogy ezek már fogságban
vannak és kezekben küldik; de a muftit se kezekben nem adják, se meg nem
öletik. Ha a kettővel megelégszenek, azokat nékik küldik, hogyha pedig
meg nem elégesznek, válaszszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a
keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz: hitetlennek) mert ők kezekben
nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket: de az
még oda járnának, az alatt megfojták a szegény vezért, – az a veszett,
undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtében
megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszeríttessenek kiadni
őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája
testöket egy szekérre tevék, és a rebelliseknek küldék. A kapitány pasán
szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, – a
tihája testét pedig a kutyáknak veték, – a vezér testét pedig
visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép
mindezeket látván, egészen hozzájok hajola. A császár látván, hogy a
vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az
ulémákat, mondá: ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak
üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam
veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának
sultán Mahmudnak engedem a császári széket. – Hivassátok ide előmben, –
jó szívvel mindnyájatok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék
meg ezen rebellió, és ne legyek oka senki veszedelmének. Ez meglévén,
oda vivék sultán Mahmudot. Sultán Achmet székiből leszállván, eleibe
mene, megölelé, és maga helyében felemelvén császári székiben ülteté, és
legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal
is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: Mind nekem, mind néktek uratok és
császárotok ez a személy, – az istenre, és a ti lelketek isméretire
bízom, – legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, – ha
pedig a rossz dologban meg nem intitek, isten előtt számot adtok az
ítélet napján, melyről nekem is tartoztok felelni mind ezen, mind a más
világon. – Azután sultán Mahmudhoz fordúlván, sok szép tanácsokat ada
neki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész
hallgatók sírának. Végtire mondá: Távoztasd el, hogy a vezérid keziben
ne engedjed egészen szakállodat. A gyermekeimet istenre és reád bízom,
neveljed, tápláljad mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen.
El ne felejtkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinél nem állandó.“
Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára virradólag sultán
Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszűnék. Mely nagy
változás!
Édes néném, mikor az isten akar valamit, micsoda alávaló eszközökkel
munkálódik! azért, hogy az alávaló eszközökből kitessék az ő
mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt?
Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták – arnót volt,
és nem török – ez ennekelőtte egynehány nappal dinnyét szokott volt
árúlni. – A másikát hítták Muszlinak, ez a feredőházban tellák volt,
azaz: feredős legény.
Hát még a szegény vezérről ne szólljunk? Akik is itt olyanok, mint a
királyok, mind kincsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12
esztendeig bírá azt a nagy tisztséget. – De még azonkívűl a császár veje
volt. – A kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallért érő
temetőt csináltatott volt magának.
Azt megvallom kednek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt
is lehet zenebona, és prédálás, – vígyáztunk is étszakákon: de itt
minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió.
Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rebellióban is micsoda rendet
tartanak, és hogy ahoz képest micsoda kevés károk vannak. – Mert ugyan
is ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen? A sok boltokot
felverhetnék, – a császár kincstartójára reá mehetnének: de nem; mert a
tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott,
mint az előtt.
Minekelőtte elvégezzem ezt a levelet, jó kednek azt is megtudni, hogy a
birodalomban a szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak
hópénzét napjában egy pénzzel megszaporítják, és azonkivül mindenik
jancsárnak 15 tallér baris (azaz áldomás) adatik. Mostanában, hogy
kiadták, ment 5000 erszény pénzre. – Tudja ked? egy erszény ötszáz
tallér – nekünk fele elég volna. Jó étszakát édes néném, a császárral
álmodjék ked.