ezzel most már elég is van téve s a két ember hallgatagon szemlélődik a
jószágai körül. Van ezekkel sok gond, lehetne arról beszélni eleget, de
hát minek. Ugyis elég mindenkinek a maga baja. A nap megy fölfelé az
égen, elég magasan jár, Sándor már épp a tarisznyát szedi elő, a mikor
látja, hogy ugyancsak neki ereszkedett az Imre falkájából egy birka. Az
néha szokása a játszibb lelkületű birkának, hogy vágtatni kezd s
ilyenkor, ha elibe nem küldik a kutyákat, kimegy a határból. Imre nem
látja, háttal áll, mert a táj szélén bólingó jegenyéket nézi már vagy
egy óra hossza óta, Sándor hát úgy gondolja, hogy által kell kiáltani:
– Ahun a!
Imre e szóra lassan visszafordul, látja a birkát, a mint szalad s
füttyent a puliknak, kinyujtott karral mutatva a szökevény felé. Azok
aztán vágtatnak utána, de már Imre oda sem tekint, hanem megint a
jegenyéket nézi. A három-négy fa köze máskor kék eget mutat, most pedig
ólmos szürkeség látszik ott. Lassan terjed, bontakozik, de mielőtt
följebb haladna, elönti a szemhatár alsó részét.
Imre példáját Sándor is látja csakhamar és nem telik bele egy óra,
szintén arra fordul. Most egyszer azt kiáltja át Imre:
– Eső lössz!
Sándor komolyan veszi szemügyre a határt. Ezuttal már nemcsak a jegenyék
felé eső tájékot tekinti, hanem köröskörül, az egész ég alját.
Tanulmányozza a szél miként való járását. Nem ad hamarosan feleletet, a
mit Imre olybá vesz, mintha Sándor kétkednék az ő időmondó tudományában.
Lehet, hogy joggal, s nehogy az időjárás mást hozzon, mint a mit ő mond,
az előbbi mondathoz még hozzákiáltja (vagy egy fél óra mulva):
– Vagy hó…
E vélemény ujból csak arra ösztökéli Sándort, hogy behatóbb megfigyelés
alá vegye az eget. Azonban határozottat szólni nem lehet, mert a
föllegek most vannak még csak a fölvonulás kezdetén és a szinük, miből
tartalmukra következtetni szokás, még nem tökéletes. – Továbbá az állat
viselkedése is tanulmányozandó. Ilyenkor az állatnak is van mutatkozása,
a mi szintén a formájához képest ezt vagy azt jelenti. Más, ha
szétszórva marad az állat, más, ha összebujik, más, ha hangos, más, ha
hallgat. Ezeket mind külön kell sorra venni, akár csak a meteorologus,
mikor hozzákészül csalhatatlan jövendöléseihez, mely szerint helyenkint
némi csapadék várható. Ezeket veti latba, egyenkint és összesen, közben
a haladó föllegeket is nézi, mérvén a szél erejét a határszéli fák
hajlongásából, néhány madár röptéből. Megbizonyosodván mindenek felől,
most már átkiált Imrének:
– Löhet dara is…
Imrén a sor, hogy véleményt adjon. A határt őszintén szemügyre veszi s
tekintete végigsiklik a felhőkön, melyek magasodnak s a hegyük olyképp
szalad a nap felé, mintha föl akarná nyársalni. Valamint birkáira is
tekint. Az egészen fiatal bürge még nem ért az időjósláshoz, de már az
anyabirkában több a tapasztalat. Az szintén jelez ezt vagy azt a
viselkedésével, s mind e nyilvánulások sokat nyomnak a latban a
hozzáértők előtt. Imre ezeket figyeli, de mire odáig jutna, hogy
észleleteiről számot adjon, látja, hogy Sándor megindult kondájával a
maga majorja felé s már messze jár. Füttyent hát ő is a kutyáknak, az
ebek ugatva megrohanják a falkát, a juh megindul, Imre lépeget utánuk s
úgy lehet sajnálja is, hogy nem fejezték be egészen teljesen a
beszélgetést.
A csempész.
Nem sok idő már a husvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt,
hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nem csak
azon, a ki a pusztai világot lakja.)
Ámde más baj is van.
Mert, ha csak a pénz fogyott volna el a tanyában, azért még meg lehetne
lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is van a tavaszi
vetéshez, – ellenben a husvét husvét s ekkora ünnepet pénztelenségben
elszenvedni nem lehet. Ilyformán, bár János úgy gondolkozott, hogy jobb
utak idejéig nem mozdul eladni való holmival sehova (különösen, hogy még
az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszidőtájban az embert), most mégis
gondolt valamit.
Bárány van már, elég szép, elég rendes. A bizon’, egyet be lehetne a
városba vinni eladni. Mivelhogy a dohány is nagyon rossz mostanában s
annyi rágyujtást igényel egy pipára való tömet, hogy tisztára kifogyott
a masina a házból.
Miután a városba eszerint mindenképp be kell menni, János nagyhamar
belegyőződik a dologba s a kamarába megy, ahonnan zsákot szed elő. Most
a zsákkal a juhok közé vonul s a leghitványabbat ki is választja azok
közül. (Bolond ember az, a ki a jószága szebbjeit adja el.) A bárány a
zsákba kerül, János mindkettőt a vállára veti s megindul a tanyából csak
úgy gyalogosan. Nem lakik a várostól messze, másfél óra alatt odaér s
ekkora utért nem érdemes a lovakat befogni.
Ámbátor hogy ehhez az aktushoz nem ló kell, hanem kutya.
Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön s halad ki a
tanyából:
– Gyere no, Puli.
Ez annak fölöttébb hízeleg. Ugrik azonnal s megy vidáman előre az uton.
Igy haladnak. János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A
bárány ilyenkor azt mondja:
– Bé…
– Ne bégess, szamár, – mondja neki nyugodtan János – hiszen a gazdád
visz.
Evvel a város széleig érnek, a hol a vámvonal kezdődik s János most már
letér az ut közepéről a szélre, hogy szemlélődjön.
A vámvonalon kivül van a töltés s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok
közül kinéz egy igen alkalmatosat.
– Ez éppen jó lösz, – mondja magában s bodor füstöket ereszt a
pipájából.
Le is megy abba a gödörbe, ott leteszi a zsákot s hivja pulit.
– Puli ne, – szól neki.
A puli nincs ilyen szives hiváshoz szokva s szerfölött meglepődik a
hangon. Csak sunyi módon oldalog előre-hátra, a farkával igen mutatja a
bizalmas szó fölött való örvendezését, de a füleit hátra csapja s a
derekát meggörbiti, a mint ott jár-kel s mindenféleképpen azt igyekszik
látszatra hozni, hogy közeleg a gazdájához, pedig voltaképpen egy szikra
kedve sincs hozzá. Elég a tanyai kutya bizalmával kétszer-háromszor
visszaélni olyformán, hogy hivó szóval magához csalja az ember s azután
elrugja: akkor aztán ilyen lesz – elvesz a hite a gazdában. Jegenyének
többször s egyre hizelkedőbb hangon kell beszélnie hozzá, hogy magához
csalja.
– Gyere ide, Puli, kis Puli, – szólt neki lágyan.
A Puli egyre közelebb oldalog, mignem egyszer aztán János elkapja a
fülét.
– Au! – mondja a Puli.
– Ne vonyíts, majom, – felel neki János – hiszen semmi bajod sem lesz.
Míg a Puli fülét fogja, a másik kezével kirázza a zsákból a bárányt. A
kubikgödörből széttekint figyelmesen, hogy látja-e valaki? Mikor látja,
hogy, senki sem látja, nyugodtan fog a a munkához. A Pulit belevezeti a
zsákba, ennek a végét gondosan összecsomózza, beköti: a bárányt pedig a
földbe ásott bánya sarkába helyezi. Az ott megmarad, mert sással
egymáshoz van bogozva a lába.
Most ujra mondja Jancsi: – Gyere no, Puli, – de ezuttal a Puli nem megy,
hanem viszi a János. Kissé ténfereg a zsákban a kutya, mert szokatlan a
helyzet, meg vinnyog is, de a gazda ilyenkor megrázza a hátán s arra
elcsöndesül. Ilyen harczok közben haladnak a vámig, a hol János
kiegyenesedik s végtelen méltósággal vonul el a kardos emberek előtt.
– Ohó! Hát kend? – kiáltják rá amazok.
János nem hall semmit, csak megy odább.
– Ember, hé, hé! – kiabálják megint utána.
De egy vámőr még felé is szalad.
Jegenye nyugodtan fordul meg:
– Mi kő? – kérdezi.
Amazok visszakérdik:
– Mi van a zsákban?
János éktelen nyugalommal felel:
– Kutya!
No erre nagyot nevetnek. Micsoda szamárbeszéd.
– Nem igaz, – mondják. – Csak nyissa kend ki azt a zsákot. Minket ugyan
be nem csap.
– De mikor mondom, hogy kutya, – szól János érzékenyen.
A vámost elfutja a méreg.
– Hallja, – kiabál most már, – hát velem ne komédiázzon, mert rosszul
jár.
– Ugyan?
– Ugyan ám.
– No, no, – véli János – ismeröm én a törvényt.
– Ejha! – kiált a vámos, a kit ez a kötözködés nagyon boszant – nem
tudom, kitől tanulta volna kend?
– No, – adja a szót tovább emez – tanulni nem tanultam senkitől, hanem
csak úgy hallottam.
– Nem tudnám kitől? – feleli a vámos.
– Hát azt már nem tudom megmondani, hogy kitől hallottam. Gondolom, maga
is tuggya, hogy ki a mostani kiráj az országon, de nem tudná mögmondani,
kitől hallotta?
A vámos le van fegyverezve a disputában s most már csak arra
szorítkozik, hogy a zsákot általvizitálja.
– Bontsa ki, – parancsolja.
– De elugrik, – védekezik János. – Nem bontom én ki.
Hanem hát muszáj. Ez az óhajtott szó a legnagyobb hatalom a világon, a
muszáj. János leveszi a válláról a zsákot, az alját a földre helyezi s
mikor a tetejét megbontja, lent rug egyet titokban az ebhez. Az azután
vonyítva ugrik ki a zsák száján, szinte repül s úgy fut, hogy
lehetetlenség utólérni.
Jegenye János káromkodva lohol utána s a mig a töltésen tul nem ér,
folyton szitkozódik. A mint azonban a vámosok elől födve van, nyugodtabb
a lépte. Látja, hogy a Puli nyilegyenest száguld haza felé.
– Szögény, – mondja, – de mög van ijedve.
Azzal a kubikgödörbe megy, beteszi a zsákba a bárányt s halad ujra a
vámosok felé. Mikor elibük ér, haragosan integet s megfenyíti a vámost
az ujjával.
– Köszönjék az Istennek, – mondja – hogy elfogtam.
A vámos érzi, hogy hibás s nem felel, inkább lehajtja a fejét. János
pedig méltósággal halad befelé s az uton a komával találkozik.
– Hát kend – kérdi a koma.
– Ehuné – felel János.
– Ilyen későn halad kend befelé?
– Az ám, – mondja János, – késésbe vagyok. Egy kis sorom volt. Ezöket a
népeket oktattam ki itt a kaliczkás házba, hogy a fületlen csizmát is
föl löhet huzni.
– No, no, – válaszol menőben erre meggyőződéssel a koma.
Iskola a pusztán.
Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától
való, hol pedig szikes. Ez esetben csinálva van. A szik a tanyák
aszfaltja s egyéb haszna nincsen neki, mert az elhagyott, kopár földeken
csak elvétve söprik a szódát. A gyár leverte itt is a természetet, ma a
szódát nem söprik, hanem csinálják. Hanem azért a sziknek meg van a maga
haszna: aszfalt az, meg kövezet. Ráterítgetik az útra s mikor az eső
megveri, összeáll keményre s úgy gurul rajta a kocsi, hogy azt öröm
nézni.
Az iskola udvara is ezzel van kitapasztva, száraz időben kemény és
egyenletes, esőben csuszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a
méhes, az ól, a virágos kert, továbbá a földecske, a mely kukoriczácskát
és buzácskát terem, valamint a czirokot is, a mely seprőnek igen
alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, a melyhez
fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. Az útra
forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava
libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött s a jegenyefák,
akáczok meghajlítják előtte koronájukat.
Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok
apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe.
A széles buzavetések, a végeláthatlan kukoriczások, zöld legelők között
a czivilizáczió első, kezdetleges pontja: az iskola a mezők növényei
fölött.
*
Nem az, a mi a városi, sem nem az, a mi a falusi, hanem az egy egészen
elütő valami. Építenek a táj közepén egy házat, abba jön a tanító s
utána következnek a puszták kicsinyei. A Jancsik, Pisták, Miskák,
Klárák, Viktorok, Pannik. A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a
földből kell a tudományt szerezni itt, nem könyvből. A nagyobbacska a
ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és
malaczot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban
mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok
megszűnnek, mikor megjön borongós idejével az ősz és csatakos lesz az
avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor ujra rügyet vet a faág,
a gólyák hazatérnek külföldi útjaikból és az ő kelepelésük lefuj az
iskolának.
Egy terem van csak, a melyikben tanítanak, mert minden osztály az
egyetlen tanító alatt áll. Mikor a harmadik osztályt tanítják, az első
hallgatja mindazt, de meg a harmadik is az elsőt. Ezzel ők igen meg
vannak elégedve s az iskolában jól is igyekeznek. Kora reggel indul meg
már a tanyából az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, a miben
könyve, a táblája, irkája, meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az
ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig és télen a mezőségnek
kutyái mérgesebbek.
A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, a mit az iskoláig tesznek,
harcz a kulturáért. A miként a szüleik egész élete harcz az életért,
harcz a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, a kik meg akarják
rontani az Isten adományát. Néztem az apraját eleget, a mint a nekik
térdig érő hóban, a téli reggel szürkeségében, kezükben a bottal
ballagtak a távol iskola felé, hogy megismerkednének az ábéczé
alapelemeivel. Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon
keresztül mennek, kiki olyan ruhában, a milyen éppen van. Bizony ott a
tanítás nem mindjárt azzal kezdődik reggel, hogy no most következik Béla
királyunk története, hanem előbb nedves lábbeliket kell szárítgatni, a
fagyot engesztelni a kis testekből és sütögetni az apróknak a hozott
szalonnát, mert az így igen melegít, a kenyér pedig a forró zsírjába
mártva, ha só is van hozzá, valami pompás eledel.
A ruhák sem valami hiresek, a mikben a gyerekek jönnek. Nem mindenkinek
telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a téli kabátot valamely kendő
képviseli, a mit átkötnek otthon a Jancsi derekán furfangosan, hogy az
eltakarja a kis mellét, a hátát, de még a nyakát is meg tudja óvni a
belehulló darától. Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott
meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító
köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló
délutánban a gyermek a hómezőknek s megy, megy mígnem hazaér, hogy
holnap megint jőjjön. Már hiába, ott ez így van, mert nem lehet másként.
A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, a mit ezek az
apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában
tanulhassanak. A tanulás nem olyan, mint másutt, mert innen nem
szaladnak délben haza a mamához, hanem kiki előveszi a maga
tarisznyáját, kis bicskáját s abból falatoz, a mit hozott. A kivel
olyasmit adott anyja, hogy azt meg lehet melegíteni, meg is melegítik a
tanító tűzhelyén, a többi pedig kolbászszal s egyéb disznóból való
étellel él, ha van neki. Nem mindenkinek jut ez. Nem egy csak egy karaj
kenyeret hoz ebédre, de azért az is jól esik nagyon s a hogy meg volt az
ebéd, folytatják a tanulást ott, a hol abban maradt.
Nem kell gondolni, hogy valami elhagyatott helyek ezek az iskolák, bár a
pusztákon sokfelé van ilyen is. Itt a határban már harminczon jóval
fölül van a számuk, rendes és példás valamennyi. A dolgozatokon, a miket
büszkén mutogat föl az arrajáróknak a tanító, elcsodálkozik, a ki látja.
A nagyobbacska fiuk, a kik az év nagyobb részében a vasvillával,
fejszével dolgoznak, a kik már hozzá tudnak nyúlni minden dologhoz,
micsoda szép rajzokat csinálnak és milyen szépen van az alá odaírva,
hogy az tanulmányfej! Hát az írkák! Hát a himzések! A Jutkák, Pannik és
Teczák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát s a kis barna
kezek öltögetése nyomán czifránál czifrább virágok fakadnak a vásznon.
A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az
ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az
legyen, a mi az apja. Az előtt azt tartották, csak annyit kell tudnia,
hogy ha vesz vagy elád, a vásárban be ne csaphassák. Ma jó nevű
ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, a kik így a hóban másztak az
iskolába odakint az alapvető tudományokért. Az meg nem régi történet,
hogy egy városi hivatalnok valamely hivatalos ügyben járván a tanyák
között, az útfélen egy gyereket talál, a ki birkát őriz. Ugyan nem
nagyon őrizte, hanem hasonfekve valami papiron babrált. A hivatalnok
látja, hogy kajczáros föstékkel, lósörényből csinált ecsettel a papirra
nyulakat föstöget, a kik a salátát eszik s egy piros ruhás irgalmatlan
nagy katona a papiros szélén ezen boszankokodik, de nem mehet a nyulak
után, mert az egyik lába lemaradt a papirról.
– Hát te mit csinálsz?
– Hát ezt e.
– Hát hol tanultál te festeni?
– Hát – mondta a gyerek – arra messze, a hol az a három jegenyefa van,
az iskolában.
A gyerek ma Münchenben végzi a festőművészeti iskolát, szép tehetségű és
sok reményre jogosító fiatal ember. Igy haladnak előre, a kik onnan
kikerülnek. Persze nem mind. A nagyobbrész kint marad a tanyák között s
emberré növekedvén, maga helyett a fiát küldi a tanító úr elébe. Minden
változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, a a mi
annakelőtte volt. A haja megőszül, az arcza piros, de ránczokat vet, a
szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és vidámsága a régi maradt.
A fizetés bármilyen kicsiny, egy hosszú élet alatt olyan helyen, a hol
nem lehet pénzt elkölteni, valamicske mégis csak maradt belőle s gond
nem látogatja a házat, a melynek a tetején a gólyák, az ereszek aljában
fecskék laknak s nyáron dönögve röpködik körül a méhek. A kevéssel
megelégedő boldogok élete ez: nyugalom, csend és egyszerűség a tanyák
barna népe között, a mely mind az ő kezei alól került ki s környezi
tisztelettel jártában-keltében és invitálja a disznótorokra télen, vagy
pedig szalonnával, sonkával tiszteli meg, a mit maga a gyerek hoz nagy
czipekedve, mondván:
– Ezt mög magának küldték a szülémék e.
– No azt okosan tették – gondolja a mester s a táblához állván, számokat
huzgál arra a fehér krétával. A puszta jövendő emberei szótalan
hallgatják, a mint beszéli:
– Következik pedig a negyedik művelet: az összeadás…
Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon, a nagy
némaságban a határ aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a
kerek világon, mint éppen csak a negyedik művelet, vagyis az összeadás,
a melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta
közepén.
Tiszai legenda.
Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltukban
változandóságot mutatnak és különbnél különbfélék testi formáikban,
azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző és kiki olyan, a
milyen vizhez épült.
A hajók oldalán ugyan egyazon szekerczék dolgoznak, egyazon emberek
kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert
egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a
negyedik pedig délczeg és vidám hatást tesz arra, a ki ért az ilyen
dolgokhoz, a miként a ki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgy sem
tud meg ebből a történetből semmit.
Mert a mi a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a
lomha nagy vizen, a melynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik
ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára,
mind végtől-végig: a «László király», a «Szent Péter», a «Mihály
arkangyal», a vastag «Borbála», a hosszú «Hunyadi János», – de mindezek
között elsőnek említendő a «Szent István király», ha végtől-végig
egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A «Szent István király»-nak
olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és
előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez
bizonyos, határozott fokú tekintély a vizen járó embernek, ha az
«István»-nal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galaczba.
Nem mai hajó, nem; ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni.
De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a «Szent István király»,
nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér
betükkel kiirva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt,
soha hosszú útjaiból rossz hirt nem küldött haza és azt a buzát, kősót,
kukoriczát vagy bármi egyéb terhet, a mit ez a hajó vitt Oláhországba,
nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte,
a ki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra,
dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten, Amen.
Tudnivaló, hogy e valóságos égi kegyelem mellé meg éppen Baráczius
Mihály uram volt állandóan, harminczöt esztendőkig a kormányos ezen a
hajón. Baráczius, a kit eleven ember úton aludni nem látott, talán nem
is aludt soha, hanem vigyázta a víz folyását, az utat és csak ment,
ment; mindegy volt neki: esőben, szélviharban, csöndben: ő ment mindig a
«Szent István király»-lyal előre-hátra, tavasztól késő őszig, a míg csak
valahol be nem fagyott.
Igy őrizték ketten tétova útjain a hajót: István szent királyunk és
Baráczius Mihály. Utóbb Baráczius Mihály uram beleunt a dicsőségbe,
szárazra kivánkozott, hogy majd más ember életéhez hasonló életet él
tulajdon maga is, eltesz-vesz a kertecskéjében a Tiszaparton, rózsát
szemez, őszi baraczkfát oltogat, más öregek szokása szerint s időnkint
kinéz a vizre, fölfelé meg lefelé, ameddig ellát s nézi, melyik hajó
jött meg, melyik megy. Igy volt a kivánsága, ott is hagyta «István
király»-t, de «István király» is ott hagyta azon minutumban Baráczius
Mihály uramat, ki is midőn házába érne, először életében e szókra
fakadt:
– Alhatnám nagyon.
El is aludt még aznap mindörökre, a mint az föl van jegyezve okulás
végett a hajó könyvébe, az akkori első hajóslegény, Vér András betüivel.
Ez a följegyzés természetes, mert Vér András igen szorgalmatosan
illegette magát e napokban, első lévén sor szerint a többi ember között
arra, hogy most már az ő vezetése alatt járja a «Szent István király» a
vizeket.
Másképp végezték azonban. Részint azért, mert Vér András kegyetlenül
szerette az italt, részint pedig azért, mert hazajött a katonai
szolgálatból Fónyai Imre, miután negyedfél évet töltött hadi gőzösökön
és odajárt velük mindenféle világrészekbe, olyan szinü emberek közé, a
milyenek a füszeres boltok ajtajára szoktak festve lenni, mindig
czitromot vagy czukorsüveget tartván a kezükben.
Szót szóba ne öltsek, Vér András reménységének fáját elszárasztotta a
friss szellő, a mit az adriai tenger felől hozott magával Fónyai Imre.
Kemény ficzkó volt ez a legény, szálegyenes, mint az árbocz, merész
tekintetű, erős beszédű, már mint a parancsoláshoz szokott emberek
szoktak lenni.
Igy aztán a gazda rendelkezése szerint Fónyai Imre rálépett az Istvánra
egy szép napos nyári reggel, a mikor végig a Tiszán mindenütt mozogtak a
vizenjárók, a molnárok eveztek a partra buzáért, a hajókat mosták,
tutajos oláhok a reggelit főzve a faoszlopokon lefelé ereszkedtek, a viz
teteje csillogott végig, végig, a füzesek bólogattak, a halászok
ladikjai lassan mentek fölfelé, fenékháló vetése szempontjából.
Bement a padlón, föllépett a tetőre s szétkiáltott:
– Emberek!
Az első legény a hajó elején rakta a kötelet, kettő a belső oldalon
csáklyázott a tutajokra, a gyerek főzött. Mind előjött, mind fölnézett
és az első legény, rossz sejtelemmel a szivében, azt mondta: – No.
Azt felelte erre Fónyai Imre:
– Mától fogva én vagyok a kormányos itten.
Vér András akkor sem szédül meg jobban, ha a gugora rudja fejbecsapta
volna. Nézett föl, a hol a kátrányos zsindelytetején állt büszkén az uj
ember.
– Már hogy maga? – kérdezte gunyosan.
– Én hát! – vágta vissza keményen Fónyai Imre.
– Hát’ szen jól van – vonogatta a vállát Vér András, vérkarikás szemével
pislogatva – de rakodva vagyunk egész teherrel. Holnap megyünk Orsovára.
Mikor járt maga a Dunán?
Hetykén vetette ezt a kérdést oda, azonban helybe választ kapott reá,
gorombát is hozzá.
– Ne törődjön kend azzal! Mit tud kend ahhoz? Nem úgy megyek én a vizen
tapogatózva, mint a tutajos oláh, hanem térképről járok!
Ezzel aztán be volt végezve minden. Vér András lekapta a fejét vállai
közé s huzgálta föl tovább a vizes kötelet, hogy karikába rakja. Több
szó nem esett, a legények akkor este elhagyták a hajót, hogy szétnéznek
út előtt még egyszer otthon. Fónyai Imre még a pásztort is hazaküldte, a
ki a buzát őrizte volna azon éjszaka.
– Csak menjen kend, mert én ugyis itt maradok.
Az öreg ember rátekintett.
– Hát nem megy haza?
Már el is fordult tőle Fónyai Imre s féloldalt vágta csak oda büszkén:
– Első nekem a hajó. Ez a szokás a tengeren.