megjött a tengerekről, másnap átvette a hivatalt, harmadnap már ment
útra, le az alsó Dunára. Az indulás reggelén olyanformán kötötték el
parttól a buzás hajót, mintha valamely tengeri gőzös vágna neki az
ismeretlen zöld vizeknek. A tetőről, a hol a nagy kormány huzórudját
Fónyai Imre büszkén tartotta a kezében, nem a Baráczius Mihály csöndes,
szólogató szavai hangzottak, hanem kemény, ellenkezést nem tűrő
parancsok.
Kifordult orral a hajó a vizre, ott ivet vágott, azután uszott lassan,
méltóságteljesen a sárga viz fölött, Fónyai Imre állt fent délczegen,
előre tekintve s ügyet sem vetve a partra.
Ment, ment, vitte a viz két nap, három nap, lefelé a terhes hajók lassu
méltóságával. Semmi baj addig elő nem adódott, fövenyt, porondot
elkerültek, biztosnak látszott az egész út, de csak nem a régi volt ez
már többé. Nem olyan tökéletes.
– Nem tudom – vélte Vér András – éjszakánkint velünk van-e Baráczius
Mihály uram lelke?
Lehet, mert hit szerint odalátogatnak a halottak éjszakának évadján, a
hol szeretteik vannak. Lehet ennélfogva, hogy a vén hajós ott állt
láthatatlanul a kormánynál és igazgatta a «Szent István király» menetét.
Ámde a halottak csak éjjel járnak-kelnek és suhannak halavány
ködköntöseikben szerte a városok fölött, nappalra visszatérnek oda, a
honnan jöttek.
A szellemek, a kik éjszaka őriznek bennünket, első kakaskukorékolásra
megrebbennek, elsuhannak, s nappal bizony mindenki a maga gondjára van
bizva s kiki jól teszi, ha ügyel arra, a miért feleletet vállalt.
Ment a hajó. Délről már megfordult keletnek a nagy Dunán és sebesebben
uszott az erős hullámokon. Sok vigyázat kell ide; itt is, ott is szikla,
ezt kerülni, azt kerülni: megizzad a kormányos és rángatja rúdját
folyton, a csáklyák a kézben, az első legény a hajó orrában. Fónyai Imre
nézi a vizet büszke mosolylyal, tajtékos hullámját mire sem becsülve.
Százszor különbeket is látott.
A parton hegyek, erdők, meg sziklások. A szikla vágott ösvényén a hegy
nyergére halad föl egy leány, piros katrinczája szinte odacsalja a
szemet. Fónyai Imre nézi. Oláh leány, fiatal fáta, szép nagyon, a mint a
hegylakók ruganyos lépésével emelkedik a magasba, ingvállát megbontja a
szellő, katrinczái közé is odafurakodik, hogy izmos lábszárait csak a
fehér ruhája takarja. Térdig az is kiszabadult, piros rózsaszin s
valamely észveszejtő inger van abban, a hogy lépdel fölfelé az egész
karcsu leány.
– Uram, segíts! – ordítja az orom elejéről Vér András.
De hiszen hivhatod. Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta
ezt a hajót. Nagyot roppant, a hátulja ketté vált, az orra fölcsapódott
a magasba, a kormány meg hirtelen leült, oly hirtelen, hogy már csak azt
lehetett látni, a mint a vasalt fadarab elválik a hajótól s nagy ivben a
vizbe zuhan, magával rántva Fónyai Imrét, utána meg omolnak ám egymásra
a szép piros-fehér-zöldcsikos zsákok. Biz lenyomták Fónyai Imrét a viz
alá.
Ott is maradt, tartja odalent a kormányt. Adj uram neki békés nyugalmat,
ha ugyan meg nem ették a halak azóta szegényt.
TARTALOM.
Pusztai harangszó 3
Délelőtt a korcsmában 7
Elveszett 15
A ravasz Kabók 21
Csata a katonával 33
Thurzó utja 39
Bucsu a homokon 47
A szárnyékember 55
Néhány birkák irányában 63
Az elesett ember 69
A tengeri város 76
Vallatás 85
Asszonykérő 91
A Duna lánya 98
István kutyái 108
A magának való ember 117
Burkus 124
Legényavatás 129
Pengetés 134
A kompban 140
Nazarénusok 145
Novella 154
Beszélgetés 160
A csempész 164
Iskola a pusztán 169
Tiszai legenda 174