hitelveiben, – azonban ennek a szektának a hívei ez elveket be is
tartják, nem úgy, mint mi gyarló bűnösök. Ime azzal, hogy eltiltja a
bélyeges papir használatát, egyszerre végét szakítja minden pörnek és
minden adósságcsinálásnak s eltiltva követőinek a szeszes italok
élvezetét, ez egyetlen szigoruan betartott dogmával messze kergeti tőlük
mindama bűnöket, veszekedést, ölést, költekezést, a család
elhanyagolását – már a mikbe az iszákos emberek bele szoktak esni.
A nazarénusok vallása tiltja mindennemű fegyver használatát. Ez ugyan
kétélű dolog a mi szuronyos világunkban, de azért el kell ismerni, hogy
az a pusztai paraszt, a ki e vallást föltalálta, midőn ezt a pontot
beirta a követendők és megtartandók közé, nagyot, igen nagyot gondolt –
kigondolta a háborús világ végét. Mert hiszen természetes, hogy ha az
egész világ elfogadná ezt a tételt, akkor senki sem hordana fegyvert s
lehetetlen volna a militarizmus meg a hadviselés.
Ők Istennek nevét hiába nem veszik. A nazarénus nem esküszik a törvény
előtt sem s vallásuk, elterjedtségük sulyát igazolja az, hogy a
törvényszéki tárgyalóteremben ma elfogadják azt, hogy a nazarénus ne
esküdjék Istenre. Amúgy is föltétlenül bizonyos, hogy igazat mond.
Csalni nem szabad, lopni nem szabad. Persze az más felekezetnél sem
szabad, de a nazarénus abban különbözik a többitől, hogy ezt a tilalmat
betartja. A szegedi Csillagbörtön rablakóinak száma állandóan hat- és
hétszáz között váltakozik, de nazarénus még nem volt közöttük.
Mindezen tételek közül magasan emelkedik ki a szektának egy fontos
alapelve: a segélyezés. Nincsen olyan egymást kölcsönösen gyámolító
szövetkezet, a mely bajában és szerencsétlenségében annyira ápolná
egymást, mint ez egyszerű emberek a vallásuk révén.
Pedig sokfelé vannak. Az aradi vár kazamatáiban, a katonai
brigád-áristom börtönében, a hova a fegyver el nem fogadása miatt jutnak
regrutakorukban, épp úgy föltalálhatók, mint a széles mezőségeken.
Novibazárban ismertem két közembert a zászlóalj legénysége között.
Azelőtt altisztek voltak Szegeden, korhelységökért lefokozták őket,
ültek az aradi várban is s onnan kerültek büntetésből a boszniai
zászlóaljhoz. Ekkorra azonban a két korhely már jámbor, szelid volt: a
brigád-áristom nazarénusai áttérítették őket a _hivők_ vallására.
Az ujságok közlései nyomán ismeretes, mily állhatosan tartja fogadását a
nazarénus regruta s nem veszi magához a fegyvert. A kikötés meg egyéb
katonai szigoruságok megtörik ugyan egyikét-másikát, de nem mind. Ezek
aztán mennek a katonabörtönök rabjai közé, hosszu esztendőkre, le a
vastagfalu kazamátába, a hol, mint a példa mutatja, nem hogy hitükről
letennének, de még hiveket toborzanak.
S a dolgok alapját igazán nem tudom, hol keressem. Honnan ez a
fanatizmus, a hitnek ez a csodás, mély bensősége, a lelkierő ez egyszerű
emberek legegyszerűbbjeiben? Ki tanítja őket, miként férkőznek agyukhoz,
szivükhöz? Ki kezdte el ezt a dolgot, ki folytatja, miként tesz ily
óriás, hihetetlen hatást a népre, a mely miatta, vagy inkább érte eltér
temploma homályos boltíveitől, oltára gyertyáitól, papjai aranynyal
varrott palástjaitól?
Az ok talán a formák és az elvek egyszerűsége, talán – és talán
legjobban – az, hogy ez elveket épp olyan egyszerű ködmönös ember
magyarázza nekik, mint a mily egyszerüek és ködmönösek ők maguk. És
lehet, hogy az tetszik nekik, hogy nincsen úr közöttük. Mert az úr nem
örvend valami különös tiszteletnek a tanyákon. Ur, a kitől földet bérel,
úr, a kinek pörét adja, úr, a ki gyógyítja, a ki eltemeti, a ki az adót
szedi s ez mind nem megy ingyen. Tiborczok ma is vannak fölöttesen s a
ki pantallóban van, azt azzal a gondolattal nézik végig, hogy: hej, ezt
is a mi pénzünk árából vötte az úr.
Mert sem úr, sem úrféle közöttük nincsen. Titkon és zaj nélkül üléseznek
és tartják az istenitiszteletet alacsony tanyaházak gerendás szobáiban.
Azonközben mindig akad ember, a ki belép közébük, annyira, hogy a
szegedi alsótanyán, a hol a pusztai plébános nem akarja eltemetni a
fölszentelt temetőbe a nazarénus halottakat, a Názáreti Jézus Társasága
részére külön temetőről kénytelen gondoskodni a hatóság.
*
Az alábbi jelenetet esküdtszéki tágyaláson láttam, a hova tanuságtételre
be volt idézve egy faluból valami tiz ember. Szokás szerint előzőleg
eskütételre szólították valamennyit s kilencz meg is esküdött. A
tizedik, egy igen csöndes tartású és viselkedésű öreg, előbbre lép.
– Arra kéröm a tekintetös biróságot, hogy én ne esküdjek, mert én hivő
vagyok.
Az öreggel nem is tétették le az esküt.
Aztán folyt a tanukihallgatás, a tanuzók szobájából egyenkint jöttek elő
az emberek s vallottak, ki ezt, ki azt. Minden egyes vallomás után
megkérdi a tanutól az elnök a költségeit.
– Mit fizetett a vasúton?
– Két hatost.
– Hát akkor oda-vissza négy hatos?
– Űgön – kapta rá az ember.
Az utána jövőtől már így kérdezte:
– A vasut oda-vissza négy hatos?
– Ügön.
Mind a kilencz a csöndes ügönt felelte a kérdésre. Utoljára jött tanuzni
az öreg. Elmondta, a mit tudott s azzal ujra kérdezi az elnök:
– A vasut négy hatos?
– Nem uram – felelte az öreg – csak két hatos.
– Tudom, tudom – mondja az elnök – ide két hatos, meg haza is két hatos,
hát össze-vissza négy hatos.
– Nem bizony, uram – válaszol ujra emez – ide egy hatos, oda egy hatos:
össze-vissza két hatos…
Kicsi dolog ez, nemde, és két hatos nem valami nagy pénz a mai világban.
De mégis végtelen sok jellemző van abban, hogy tíz ember közül épp az az
egy mondja meg az igazat, a ki még esküt sem tett arra, a mit mond.
*
A föltétlen igazmondás, világi hivalkodások kerülése és önmegtartóztatás
szektájába azért bejutni nem oly könnyű, mint gondolni lehetne. Ez a
csodálatos paraszt-vallás csak tiszta embereket fogad be magába s azok
számára, a kik nem tiszták, belépésükkor vezeklést ir elő. E vezeklés
reális és nincs benne semmi poézis, de annál több lelkierőt föltételez.
A vezeklő nem gyón és nem térden csuszkál, hanem mindazoknak, a kiknek
valaha kárt okozott, megtéríti, személyesen jelenvén meg náluk és
bevallva tettét.
Még ha álnéven, posta-utalványnyal küldené meg a kártokozás értékét,
hagyján volna a dolog. De oda el kell menni, el kell mondani: uram, én
vagyok az a tolvaj, a kit ekkor meg ekkor annyira kerestél, én loptalak
meg, itt vagyok, most mondd, mit fizetek, mennyi pénzt ér az, a mivel
megkárosultál?
Ehhez kell bizonyos foku elszánás, bizonyos benső erő, a mely ez
egyszerű lelkekben bámulatos módon támad föl egyszerre és él és uralja
az embereket. Mert egy szóval sem mondja a tolvaj a vallomás után, hogy
már most ezt titokban tartsa a másik s hogy senkinek el ne mondja.
Mondhatja az annak, a kinek akarja, a tolvajt beismerő vallomása alapján
perbe foghatja: a szekta uj hive mindezt nem bánja. Ő egész multját
eldobta magától abban a pillanatban, a midőn a hivők társaságának tagja
lett és Jézusban ujjászületett.
Ez az ő keresztelésük.
*
Pálfy Antalhoz, a ki kapitány a szegedi tanyák domaszéki részében, a
mint ülne az ereszet alatt a háza előtt, beköszönt egy szegény ember.
– Dicsértessék – mondja megemelve a kalapját azzal a kezével, a
melyikkel a botot fogja.
– Mindörökké.
– No – mondja ujra az ember – üsmer-e még?
– Vélök rád – feleli Pálfy – gondolom, itt szolgáltál nálam vagy öt év
előtt.
– Úgy ugy – válaszol a jövevény, láthatólag örülve azon, hogy
megismerték. – Én vagyok az, a ki jelönleg szolgáltam itt öt esztendeje…
Azuta elkerülköztem erről a tájrul.
– Jól van az no. Aztán mi járatban vagy?
Az ember durkálja egy kicsit botvéggel az ereszet szikkel tapasztott
földjét, azután bátorságra kap s volt gazdájának a szemébe nézve mondja:
– Nem ögyébben, mint hogy buzát loptam én akkor magátul… Most mög, hogy
az uj hitre tértem, elgyüttem: mondok, majd mögtérítöm a kárját.
– Buzát loptál?
– Azt ám – felel csendesen az ujhitü.
A gazda kérdi, hogyan és miképpen, a mire részletes választ ad az ember.
Úgy volt az, hogy nyomtattak éppen, ő pedig kint a rét szélén a
tanyaaljban gödröt ásott éjjel, nappal pedig hordta bele a buzát, a
mennyit éppen birt.
Pálfy Antal ma öreg ősz férfi s a mióta a gymnáziumot végig járta,
folyton a tanyán lakik. Ilyenformán ismeri jól az embereit, szokásaikat
s meglepte nagyon, hogy világos nappal, nyomtatáskor tőle még buzát is
lehet lopni.
– Aztán, hogy loptad? Hogy vitted a buzát a szérűről a gödörbe, mikor én
mindig ott voltam a nyomtatásnál?
– Hát a csizmaszárban – adta meg a fölvilágosítást az ujhitű. Ezután
pedig azt mondta:
– Hát mit fizetök ezért a buzáért, a mit loptam?
– Hát én azt nem tudom, hogy mennyit loptál.
– No felel megint az ember – gondolom, löhetött ugy öt forint ára.
Annyit fizetök is.
A mellény belső zsebébe nyul, kihuzza a kaszát, abból kivesz egy
sokrétbe hajtott ötöst, s leteszi az asztal sarkára. Most azután készen
is van a dolgával egészen. Elbucsuzik és megy kifelé. De a mint az
ereszet-kerítés kis ajtaját megnyitná, visszafordul.
– Már csak szólok még egy szót – mondja.
– No?
– Csak az iránt, hogy ölég-é az az öt forint?
– Mondtam már, öcsém, – felel a gazda – hogy én erre nem szólhatok. Te
tudod, mit loptál.
Az ember erre se szól, se beszél, csak visszamegy ujra az asztalhoz,
előveszi a kaszát megint s az ötös mellé tesz még egy ezüstforintot.
Most meg van teljesen nyugodva, áldást, békességet kiván s halad tovább
az ő becsületre vált útján az újhitű.
*
A másik eset szintén Domaszéken történt, most a szüret alatt Csikos
István birtokosnál. A szüret alatt a must forrt, a leányok szedték a
szőlőt, csöbörhordók pedig vitték a sutuba. Egy forduló alatt a
tanya-udvarban egyik leteszi a rudat a válláról s oda áll a gazda elé.
– Oda adta-e már a kapás a négy hatost?
– Micsoda négy hatost?
– Tegnap adtam neki négy hatost, hogy adja oda az úrnak.
– Hát hiszen nem tartozol te nekem négy hatossal – mondja Csikos.
– Nem ám – felel a napszámos – hanem hogy most áttértem az új hitre, mán
csak mögadom az almák árát… Mert én szödtem mög a kis almafát ott a
sarkon tavaly nyáron.
Elmondta azután, hogy a bátyjával lopták le a fáról a termést, a ki
abban az időben éppen csősze volt annak a tájéknak – s el is adták
nyolcz hatosért az almát.
Az előhívott kapás konstatálta, hogy csakugyan adott neki negyven
krajczárt az az ember.
Az újhitű ezzel nyugodtan vette föl a vállára újra a szőlőhordó rudat s
a mint ment, még visszaszólt:
– A másik négy hatost a gyűvő hétön elhozza a bátyám… mert ü is most
gyün át az új hitre.
A gazda pedig nézett utána, a mint a nazarénus ment a szőlő homokos
útjain s azt mondta önkénytelen:
– De jó volna, ha mindenki nazarénus volna a világon.
Mint látnivaló, ez a szekta nem más, mint maga az ős kereszténység, a
Krisztus által tanítottak egyszerü, világos és üde formájában.
Alapelvek: szeretet, becsület, mértékletesség, megalázkodás és kerülése
minden világi hivalkodásnak.
A nazarénus nem üt vissza, ha megütöd, nem lop meg, nem káromol senkit
és semmit. Ha valaki kér tőle valamit s bizonyos, hogy ennek a valakinek
arra a segedelemre, a mit kér, szüksége van, a nazarénus hite szerint
ezt nem tagadhatja s nem is tagadja meg tőle.
Mindezekhez nem kell nekik czifraság. Ez a tan, a mit az ország
legegyszerűbb emberei, pusztai földművesek készítettek maguknak, nem
óhajt magas templomot, faragott szobrokat és skófiumos palástot. A mint
Péter, a halász, apostol volt, bár mezitlábbal taposta a Genezáreth
fövenyét – kaszálás után este, mikor a nap veres fényével elönti a
semjéket s a sarju friss illata nehéz köd gyanánt úszik a távol tanyák
fölé, akként prédikál a Jézus-társaságbelinek, gereblyével a vállán, egy
vén nazarénus ember.
Novella.
Juczi szerelme Gergő irányában még onnan datálódik, hogy Gergő mint
siheder fiú náluk őrizte a falkát. Nem nagy falka volt, néhány száz
rossz, hitványas bürge, a mikkel nem sok baj volt, mert soha sem voltak
csavargó hajlamuak szegények. Ime itt van mindjárt a különbség az ember
és a birka között, mert lám az utóbbi éppen akkor nem csavarog, ha
nincsen semmije. Hát ezeknek nem is igen volt. Urasági mustra jószág
gyanánt vétettek, olyanok is voltak az istenadták s nem híába mondta
róluk özvegy Baráczius Mihály uram, a ki (innen is láthatják) ama nagy
jegenyés tanyából fizeti az adót s az urakat, – mondom, nem hiába
integetett egy alkalommal, elmenvén mellettük, a pipaszárral ki a
kocsiderékból:
– Úrnak való étel ez valamennyi…
A mint hogy igaz is. E sovány, ócska jószágok oly bámulatosan keszegek
voltak mind egytől-egyig, hogy az valóságos szégyen az egész tájékra.
Nagy, csontos fejük a vékony nyakon, puffadt derekuk a sovány
lábszárakon: akár csak mint mikor kenyérbélből gyufaszálakkal állatot
komplikálnak a gyerekek.
Gergely ezeket őrizte, pedig igazán kár volt, hiszen úgy sem lopott
volna el abból egyet sem becsületes ember, mert csak kiverte volna vele
a tanyából a felesége. Az asszonynak nem sok szava van ugyan, de már ez
egy irányban engedéssel kell lenni, mert szégyen az ilyen sovány bürge a
háztájékon s nem becsület, akármely oldaláról keressük is a dolgot.
Hatalmas István ugyan nem a dolgot, hanem a birkák oldalát kereste
mindig s végíg markolta soványas csontjaikat. Mert úgy kell venni az
egész birka-gazdálkodást, hogy Hatalmas István uram husra szándékozott
nevelni e csomó juhot, de nem ment az sehogy sem. Volt ugyan itt némi
ok, a mit szinte röstelkedve mond el az ember: a nincsetlenség. Szóval a
nincs volt az ok, a mi elképzelhetetlen, de mégis úgy van. A
birka-létszámhoz legelő kellett volna, igen, kellett volna s ha van,
akkor nem kellene most az egész históriával untatni az embereket, mert
birkával és legelővel minden szamár tud gazdálkodni. Az virtus, hogy
legelő legyen s lopassék hozzá birka, vagy birka legyen s lopassék
legelő.
Gergely azonban érthetetlenül becsületes ember volt s mert nem tudott
lopni legelőt, elcsapatott.
*
Hogy az igazat mondjam, nem volt jó helyzet ez, mert hire megy az ilyen
kegyvesztett állapotnak a tanyákon. Szomorú sors, az embert csak
félvállról köszöntik s a ki abban volt, hogy juhok után való életben
éljen, letehet erről. Kinek kell az ilyen? De eltekintve az anyagiaktól,
Gergely szeretett, bár szokás szerint nem mondta ezt meg Juczinak soha.
Való tény, hogy Juczi sem szólt erről, de ez – elmondom, mert úgy van –
szintén nem szokás. A hosszú körmondatok csak a népszinművekben járják s
a novellákban beszélnek csak a pesti művelt társalgó szerint a mezőség
fiai. Igen csunya az, mikor sokszavú valaki a közönséges életben is, s
hát a szerelemhez kellett-e valaha sok szóbeszéd?
Dehogy. Juczi, ha ételt vitt, a kötényét simogatta s úgy ült le a
földre, hogy ne látszanak ki a bokái. Kell ennél több? Ellenben Gergely
új mellényt vett s az ünneplő kabátban hajszolta a juhokat, a mi jelent
valamit mindig, sőt sokat is jelent az ahhoz értő előtt. Apró dolgokból
támadnak a nagyok, ők szivesen beszéltek egymással, ha volt miről, de
nem mindig van az. Juczi néha bizonyos duhaj férfias szenvedélylyel
viselkedett, aztán megint félős lett és szelid. Gergely nem ment a
csárdába vasárnap, ha ráért volna esetleg, feküdt a tanyaház mögött a
földön, pipázott s nézte a föllegeket.
Bizonyára nevetségesnek találhatja egy és más ember ezt, de ez így van,
így készül a szerelem odakint s ott nem mondanak oh-ot a legények, sem
áh-ot a leányok.
Idővel persze melegebb lesz az érintkezés, a mi meglátszik azon is, hogy
Gergely többet fésülködik, mint kellene. Juczinak nem kell ilyesfélét
tenni, ő csinos és takaros volt mindig. Gergelynek egészen szive szerint
való, s Juczi nem vágyott többre.
Azonban mindennek meg van a maga átka s a mi egynek jó, másnak rossz s
mivel a birka rossz volt, Gergelyt jó volt elküldeni. Szomoru ez, a nap
feketébben süt s a jegenyefák gunyosan hajtogatták a fejöket a távolból
s a mezők megszokott virágai egyszerre oly ismeretlenekké válnak. El
kell innen most már menni. Ők ketten, mikor napáldozat után a tanya
közelében a kiszáradt tarlón hevert a birka és fektéből bégetett, sokat
beszéltek erről a kazal mögött, a hold árnyékában. E sok beszéd nem volt
más, mint Gergely kijelenté, hogy itt marad valahol a közelben és Juczi
sirt és azt mondta neki, hogy áldja meg érte az Isten.
Ámde mindez nem úgy történt. Gergely nem maradt a közelben s az Isten
áldása, a mit Juczi kivánt, nem mutatkozott. Voltak egyesek – besúgó
akad mindig – a kik tudták, hogy Gergely nem ment sorozásra, azon
egyszerű okból, hogy csúfság magyar embernek a német alatt szolgálni.
Ezek a Galeottók szót ejtettek erről a városban, Gergelyért pecsét ment
a tanyára, behívták s bent maradt. Kell az ilyen szálas ember nagyon,
mert oly igen széles vállúra vannak szabva a katona-blúzok, hogy azokba
lehetetlenség mindenféle esetre népet bújtatni.
Gergelynek a kaszárnyában a nyakára kötözték a hajszbindlit s ez
ünnepélyes fölszerelési részlet, a mely csak a fülek tekintetéből
érthető, tudniillik, hogy a fülek ne engedjék fölcsúszni a nyakból a fej
tetejére – mondom, ezen ünnepélyes mondurstück az ország fegyveres
harczosává tette Gergőt Isten és emberek előtt.
*
A második után a harmadik fejezet következik az egészen közönséges
novellákban is, itt is következik egy három esztendős fejezet, mely
alatt Gergely hasznos oszlopává fejlődőtt a katona-társadalomnak, részt
vett a csillaghullásban, egyet-kettőt elkapott, azt fölvarrták nyakára,
tekintélylyel viselkedett alantasai irányában, s abriktolta a regrutákat
méltóságteljesen. Kissé rövid volt az esze az elvontabb tudományokhoz,
ámde szép sugár legényként viselkedett, nyalka bajusza megnőtt és soha
sem dőlt ki a gyakorlat alatt. Mindezért igen kedvelték. Egyszer valami
császár jött idegenből látogatóba, a díszszázaddal Gergely is kivonult a
vasúthoz parádéban és kapott érte a többivel együtt valami idegen
pitykét a mellére. Gergő eleinte nem akarta elfogadni, mondván, hogy nem
tett ő ezért semmit, de fölvilágosították s Gergely azóta a generálisok
csillogó mellét látván, elgondolkodott, hogy de sokszor mehettek ezek a
vasútra idegen császár elébe.
Az idő eltelt, úgy volt, hogy Gergely otthagyta a fegyveres életet, mert
olykor még mindig Juczi kóválygott a fejében. De ugyanekkor igen
kecsegtető fölhivásokat publikáltak az ezrednél, hogy a ki az idejét
kiszolgálta, az menjen a csendőrökhöz. Le volt irva, hogy kinek mi jár
ott, lakás, ruha, fizetés, dijak és Gergely belátta, hogy neki odakint a
pusztán épp egy évben adnak annyi pénzt, mint itt egy hónapban.
Gondolkozott. Néha vágyakat érzett, vágyakat, a miknek nem tudott irányt
adni, de elfojtotta valamennyit. Határozott s azután jelentkezett.
Örömmel fogadták, fölütötték csendőrnek s a Manlichert fölcserélte
Kropacsekkel.
*
A kinek elég széles a válla, elég jók a lábizmai, van hangulat benne
ahhoz, hogy örökösen parancsokat fogadjon, s csatangolva járja a
pusztákat, elég jó dolog ez, s Gergely nem panaszkodott. Néha eszébe
jutott Juczi, de az emlékek halványodnak egyre, olyan az mindig, mint a
régi arczkép, melyből minden nap eltünik egy-egy jellegző vonás.
Csinálta a szolgálatot jóakarattal, bizonyos foku ambiczióval, s sokért
nem adta volna, ha kideríthet valamely rejtélyes bűnesetet.
Váratott pedig ez magára, s beletelt egy pár év, míg gyilkossági ügye
akadt Gergelynek. Épp a régi tájékon jártak, a hol egykor az urnak való
juhokat legeltette, a midőn hirül veszik, hogy Baráczius Mihály uram
agyon van ütve. Fölbuzdult. No végre egy szép eset. Sietve mentek arra.
Szinte látta képzeletében az eseményi jelentést, melyben bent
foglaltatik, hogy a Nagy Gergely csendőr (járőrvezető) vezetése alatt
álló portyázó járőr folyó hó 9-én az átokházi határból bevonulva
jelentette, hogy… satöbbi, satöbbi. Sok satöbbi, a miknek végén ott
fityeg egy hivatalos elismerő levél bizonyos Nagy Gergely részére a
parancsnokságtól.
Bemennek a tanyába, a háznál egy sápadt, sovány, összetört arczú asszony
fogadja, csupa szánalom az egész teremtés. Gergely megütődve nézi, ni…
nini, ki ez? Kié volt egykoron az a két szem, aranyos kétségben égő,
csillogó valamikor? Ez a száj, melynek a szélei most lefelé húzódva
vannak, kire nevetett vidáman? Nem sok idő telt bele, s Gergely
fölismerte Juczit, most már özvegy Baráczius Mihálynét. Ismét sok bajt
érzett egy pillanatra belül, de a szolgálat szent, az első. Gergely
levéve a válláról a szuronyos puskát, a tanyába lépett. Megtörtént a
szemle: bizony Baráczius Mihály uram agyon van ütve fejszével egészen.
Egy nagy ütéssel tisztelték főbe, mikor aludt, föl sem ébredt a
boldogtalan, a szomszédasszony sápítva említi is rögtön, hogy hiszen
olyan jó alvó természete volt neki mindig. A nyomozás megkezdődik, a
kamrában asszonyi ruhákra akadnak, véres valamennyi, alattuk a fejsze,
mind azon véres, véres viz a tálban, véres kendő a falon, a melybe
valaki a kezét törülte… megvan a gyilkos.
– Özvegy Baráczius Mihályné – szól Gergő – vallja be…
Lehet, ha Gergely egymaga teszi e fölfedezést, elhallgat vele, Baráczius
Mihály uramat eltemetik, s Gergely, letévén az egyenruhát, kimegy a
tanyára, hogy idők multán nőül vegyen egy özvegy asszonyt, a ki már nem
a régi Juczi ugyan, de a vagyonra is kell nézni néha.
Ámde ez nem történhetett meg, a másik csendőr is látta. Igy aztán az
asszony reszketve vallotta be a tragédiát, a régi indító okokat: a
fiatal asszony, öreg férj, iszákos, durva ember, s így tovább, a hogy ez
az ujságok törvényszéki rovatában minden héten le van irva. Lánczot
tettek a kezére, bekisérték, katonásan lépdelve a háta mögött.
Az asszonyt aztán becsukták. Gergely elgondolkozva néha ezen az első
dolgon, sóhajtozik, ha egymaga van a szobában. Egyébként nagy dicsérő
levelet kapott, arra nagyon büszke, gyakran puczolgatja az idegen
császár érdemrendjét, kemény csendőr gyerek, a mire igen sokat adnak a
fölebbvalói, s megengedik neki, hogy ünnepnap extra mondurban járjon.
Beszélgetés.
A konda meg a falka rendes időben igen távol vannak egymástól, oly
messzire, hogy akármennyire sík a legelő, egymást nem is látják. Ez,
egyéb okok mellett, leginkább azért van így, mert az állat nem állja
egymást. Az egyik terített asztalán ne járkáljon a másik. Nem is
közelednek; a mig csak van mit enni a nagy darab téren, mindig a két
szélében járnak. A fü azonban nem olyan, mint az ember körme, hogy
akármennyire pusztítják, újra csak kinő; bizony az ősz felé már a föld
alatt marad és nem igyekszik kibujni. Igy történik aztán, hogy ez
időtájban a két sereg állat, keresve a füvet, lassan húzódik egymás felé
a a mezőségen. Minden nap kisebb a terített asztal, minden nap jobban
közelednek a közepéhez, mignem egyszer már ott is vannak. Ugyan ekkor
sem egészen tőszomszédok, de mégis vannak akkora közelségben, hogy az
Imre juhász meg a Sándor kondás átbeszélhetnek egymáshoz, állván a
barmok között.
A dolgot úgy kell venni, hogy két major között fekszik a legelő s az
egyikhez tartozik a falka, másikhoz a konda. (Mert az állattenyésztésben
el vannak egymástól választva a nevelési ágak.) Igy Imre juhász és
Sándor kondás bizonyára régen találkozhattak s az utóbbi időkben nehezen
volt arra alkalmuk, hogy kicserélhették volna nézeteiket.
Most persze egészen más. Im a juhok és sertések egymáshoz jutottak a
levegőn, a mely olyan széles, hogy egyik végéről nem látni a másikat.
Azelőtt csak tudták, de nem látták, hogy a másik is ugyanazon
földmezőben jár s ez innen, az onnan nézi a fölszálló vagy áldozó napot.
Ilyenkor nem lehet diskurálni. Ha van is mellette valamely gyerek, azzal
a komoly férfi nem beszél, a komoly férfinak az a tulajdonsága, hogy
botvégre tegye két kezefejét, arra az állát támassza és így, mint
mondani szokás: «kinézze magát a világból».
Ám most délelőttre, mikor bejutott a lassu járásu állatsereg a
pusztaközepére: egészen szomszédságba értek. Imre juhász a midőn látja,
hogy a sertések közül Sándor feléje tekint, lassu mozdulattal föl is
nyúlt a kalap széléhez. Sándor is kis idő mulva ugyanezt teszi. Későn
hajnalodó, korán alkonyodó idő van, a jószág alig hogy kimegy, már
jóformán halad is visszafelé.
Egyszer azt kiálltja amaz felé Imre:
– Hát kend…?
Sándornak jól esik a szó s kivárván, mig Imre felé fordult a szél, hogy
jól oda vigye a hangot, visszafelel:
– Hát csak…