sem, a mint, hogy volt ebből a Hab Viktornak kettő. Szép, nagy játékos
szemei voltak, a mikkel tudott is hol erre, hol arra kacsintani. De
közben a keze sem maradt utolsó, az ő husos barna kezei, a mikkel úgy
üté nyakszirten a vele kacsalódó legényt, hogy mint mondani szokás:
arrul kántált. De azért akadt olyan, a ki utána sóhajtozott elég, mert,
mint a föntebbiekből is kitetszik, a saját két tulajdon szemével
babonázta az embereket, már hogy a fiatalját. Mert az öregek az
ilyesmire rá sem hederítenek.
Azonban a sóhaj csak sóhaj marad, az epekedés meg epekedés. Mint mondani
szokás: az értetlen szerelemnek semmi látszatja nincsen. Érthető pedig
nem akadt, mert a ki meg akarta volna értetni magát, azt a Viktor
elverte magától, hogy annak lelohadt a kedve.
Ilyen volt Hab Viktor, mielőtt az almák válogatásából elővonult volna a
Vera.
*
Vera e tette következtében minden megváltozott. Minden, a minek csak
emberi hangok befogadására füle van, megtudta, miként Hab Viktor sem
külömb már, mint akármelyik másik.
No, ez nem volna baj. Az előzi meg a férjhezmenést, hogy egy legénynyel
szívesebben vált szót a lány, mint teszem azt a többivel. Ez a dolog
eleje. Ez ellen nem szólna senki, ha ez a legény éppen legény volna,
rendes, maga fajta, a milyennek lenni a legénynek dukál, de hát kiderül
a Vera által előadottak nyomán, hogy nem is legény, csak gyerek még, a
kinek ha dologba áll valahova, félnapszám jár egy napra.
Ilyen is ritkán akad a világban. A szó szétröpült a tanyák fölött és
átszállott messze a beszéd, hogy im Sátán Pista, a kutyúkölök
megcsókolta a Veron nyakát. Tanuk vannak rá. Az asszonyok összecsapták a
kezeiket, a lányok pironkodtak, ellenben Hadadi Gergely pusztázó legény
(nagyvízkor mult ötven éves, azóta elfelejtette számlálni az időt) így
mondta, mikor lovon járt a közben s neki is megvitték a szóbeszédet:
– Nono. Ha az isten szamarat teremt, teremt annak füvet is.
Kérdés, hogy igaza volt-e Hadadi Gergelynek, de nem kérdés, hogy a ki
tudja, mondja ki az igazságot.
Az igazság egy ideig Vera oldalán állott. Az igazság ugyanis gyakran
változtatja helyét. (Ezért vannak a világon az ügyvédek, hogy magukhoz
csalogassák.) Ott állt, tényleg ott állt akkor, hogy soha valamely
szőlőben tavaszi nyitáskor leánynak helye nincs. Nincs is. Leánynak
helye van a szőlőben, ha fákat kell hernyózni, (mert mit bibelődjön az
ilyen gyönge növendékállattal a férfi), továbbá helye van kötözéskor, a
mi szintén lánymunka, mert az olyan szépen köti pántlikásan a karóhoz a
venyigét, mintha csak a maga hajába fonná a szalagot.
El kell ismerni, hogy Sátán Pista mint munkaerő volt jelen a nyitásnál,
pedig ez a dolog tudománynyal jár, mert a milyen a nyitás, olyan a
szüret. Kétségen kivül áll ismét, hogy Sátán Pista még nem számít
legényt, s ez oknál fogva mint gyermekembernek félnapszám jár, – csak az
volna most a kérdés, hogy mit keresett ugyanakkor a szőlőben Hab Viktor,
mikor neki ott ilyenkor semmi foglalatossága nincsen.
Éppen ezért kezdődött el hétfőn, almaválogatás kezdetén a beszéd, hogy
azért ment oda, hogy a félnapszámos megcsókolhassa a nyakát és ez a
tárgyalás szállt a nyíló mezők fölött, a rügyes faágak alatt mindenfelé,
egész a másik hétfőig.
*
A másik hétfőn változás állott be. A másik hétfőn mindenki elhallgatott,
sőt Vera is ezt tette, a ki pedig nem mindenki. A másik hétfőn ugyanis a
fogadásnál teljes napszámba állók sorában foglal helyet a Sátán.
– Hát te? – mondja a gazda. – Te fiu?
– Nem – mondja a legény.
– Nem – mondja egy másik, katonaviselt is (oda föl szolgált a császár
udvarába, Bécsbe), – nem gyerök ez már, hanem legény. Ténnap mán
vereködött a tánczhelyön.
– Úgy, úgy – mondta a többi. – Ez így van.
Csakugyan. A «gyerök» feje be van egy tarka kendővel kötve. Kékbabos
fehér kendő, a minek a külső részén némi vérnyom mutatkozik. Kevéske az
egész, hanem a kendőre egy kereszt és hét oltári gyertya előtt meg
lehetne esküdni, hogy vasárnap délután, mikor Hab Viktor a közön át a
tánczhely felé ment, az ő fején csillogott.
– Hej az apád erre arra – mondja a gazda, kedvtelve tekintvén végig a
helyes kölkön, – de mögembörösödtél!
Ebben a szóban pedig már benne foglaltatik, hogy félnapszámból ezentul
egész napszámra növekszik. Már most ha még ehhez hozzáveszi az ember,
hogy a kutyúnak ettőlfogva szabad jussa van a Hab Viktor nyakához, nem
lehet átalni azt a kis fejbeverést, a mi különben is, ha nyulhájjal
kenik, begyógyul időnap előtt.
Pengetés.
Kaszát minden boltban árulnak mindennap, sőt még utazó boltosok
hordozzák is a tanyákon át, mégis miért vesz az ahhoz értő ember
bucsukor kaszát? Kétségtelen pedig és tudnivaló, hogy az itt vett kasza
sem külömb, (mert nem igaz az, hogy a bucsukra külön kaszákat
csinálnának azok, a kik ilyesmivel foglalatoskodnak), sőt lehet mondani,
hogy a legselejtese is éppen az ilyen tömeges vásárlásra kerül. De lám
mégis. Megtudja-e valaki mondani, hogy ünnepnap miért szebb a nap? A
felhők miért fényesebbek, az ég pedig miért kékebb, mint más közönséges
dolgokra rendelt napokon? Még a homok is más és a lábra öltött bőrök
másként ropognak benne. Továbbá ilyenkor bucsukor olyan szép minden,
hogy az, igazán mondva, valóságos tiszta szin gyönyörüség, a fák mintha
egyenesebben állanának, mint Úrnapkor a városban a katonák, ellenben az
úgynevezett bojtorján csodásan piros szinü virágát kinyitván, vele az
árok tulsó oldaláról az útfélre hajol. A jegenyenyárok levelei röpködnek
a szélben és – mint már ez nekik régi módjuk – susognak. Derekuk
ilyenkor halvány fehér, pedig derekaik nagyok és vastagok. Ezüstszín
kéreg veszi körül az egészet s helyenkint látszanak csak rajta
dudorodások. Biczók Péter az asszonyával, eladó leányával és legény
fiával a bucsu felé haladtában elmenvén mellettük, egynél megáll.
– Nézd e, – mondja ellágyulva.
Az asszony nem emlékszik.
– Mit? – kérdezi.
– Hát nem látod? – szólt ujból Biczók, a fára tekintvén.
– Az az! – kiáltja most már elpirulva az asszony és körültekint
szemérmesen – jajaj…
Voltaképpen pedig nincs semmi jajgatni való a dologon, mert nem történt
egyéb, mint hogy Biczók fölfedezte a faderékon azt a szivet, mit húsz év
előtt faragott bele. Vékony kis nyárfa volt akkor ez a jegenye, melyet
így megrontott Biczók, de a fa kiheverte a bajt, nőtt, vastagodott és ma
már annyira szétment rajta a vágás, hogy arra a tulajdon mestere is alig
ismerkszik rá. Furcsa is ez, különösen, hogy az akkori bicska még egész
állapotban van meg a Biczók zsebében, pedig a bicskaaczél holt állat,
ellenben a vele élőfába vágott dolog eleven, mégis ez már alig
mutatkozik, mikor amaz még teljes egészében él. Hát most már mondhat
mindenki azt, a mit akar, de az nyilvánvaló és ellenség sem tagadhatja
le, hogy a bicska rendes. Ha pedig a bicska rendes, akkor ráfordulhatunk
azonnal így szóbeszédben a kaszákra (mert tessék elhinni, hogy a kasza
is csak úgy embere szerint válogatódik).
Búcsú helyére érkezvén, hirtelen elmarad Biczók a familiától. A család
megy előre a kápolna keresztjéhez, a hol leborulva imádkozik. Biczók
pedig oldalt fordul.
A nagy téren, a mely fölött öreg akáczok nyitják virágaikat, egy oldalon
messzibbről jött búcsusok kocsijai állanak; középütt, de távol a
kápolnától, hogy oda ne hasson el vásári zajuk, mézeskalácsot árulnak,
továbbá fütyülőket a gyermekeknek, a kik már dudálnak is rajtuk erősen,
csapatostul járván. Ott mérik becsületes tótok az asszonyi hivalkodások
áruit, kendőket, nyakba való kereszteket, lánczokat és finom patyolatot.
Ismét tovább a kalendáriomos ember is ott van a sorban s históriákat
árul. Igen szívreható történetek ezek a sziklához lánczolt Gergelyről, a
Micz bánné hét gyermekéről, egy Ildikó királykisasszonyról, valamint
Attila három fiáról. A kalendáriomos ember olykor énekel belőlük egy pár
sort, a mit sokan hallgatnak, leginkább a legények közül. Késes is van,
a ki bicskákat hozott eladni, épp így a pipaszáras.
Mindezen többé-kevésbbé fölösleges és hiábavaló dolgoktól kissé
messzebb, egészen az utszéli fasor alatt, komolyan elvonulva, meglett,
élemedett férfiak rakták ki a földre áruikat, a kaszások.
Soha még aranyból és ezüstből, aczélból és vasból nem csináltak olyan
tisztességes eszközöket, mint a szántóvas és a kasza. A kasza
segítségével három hét alatt lehet megkeresni a buzatermő rónákon az egy
esztendőre való kenyeret. Ez a világ legszebb kardja. Ellenben
félelmetes eszköz is. Mikor a hosszú nyélen meglódul az erős munkás
kezében, azzal el lehet vágni az ember lábát csontostul. A fű harsog, ha
vele vágják, a búza ropog. Vásárlását élemedett, hozzáértő férfiak
eszközlik. Alkú itt alig van, mert az elárusítók szabott árakban
dolgoznak, mert a reputáczió sem engedi, hogy ha az egyiknek ennyiért
adta, olcsóbban adja a másiknak. De e helyett van választék, eléggé
kiterjedt. A vele való kereskedés nem nehéz. Kihoz az ügynök egy ládában
ötven kaszát, egy másikban ötven fenőkövet, a ládákat leteszi a földre,
a tetejüket fölemeli és készen van. Igy jön sorba sok, a különféle
gyárak megbizottai. Még csak egy zsákvásznat kell leteríteni s arra
sorba rakni a kaszákat, némely részét úgy fordítva, hogy a fokánál fogva
a vevő vehesse föl, más részét pedig a fokával befelé, hogy azt meg az
árus kaphassa föl s mutogassa. Ezenfölül, a kinek a kaszái delejesek, az
nehány marok szeget is szór a zsákra, legkiválóbban pedig szükségeltetik
a pengető. Ez némelyiknél egy darab aczél, a másiknál fél tégla, a
ravasz czigány azonban mindenképp nagy kvarczkavicsot hord magával, mert
azon szebben peng a kasza.
A humort és a tréfálkozást, a mi a nép pénzköltését más aktusnál oly
igen nagyon jellemzi, itt megtalálni alig lehet. Valóban komoly dolog
ez, a kenyéradó eszköz megválasztása.
Biczók elhaladva az árusok előtt, hirtelen fölvesz egy csillogó, fehéres
kaszát, a melynek a foka veresre van festve. Megnézi a végét, a melynél
fogva majd a nyélhez illesztődik. Végig húzza ujjaival a felső részét,
azután az élét s a körmével meg is pengeti. Ha a körmön meglátszik ennek
a nyoma, az nem baj, mert a köröm növendő, ellenben ha a kasza éle törik
ki, az ugyan ki nem nő többé. Most a hegyét és a fokát kell két kézzel
fogni s meghajlítani, tanulmányozván ezáltal az aczélosságát. Ha mindez
beválik és semmi irányban sem kelt aggodalmat, következik a dolog
főrésze, a pengetés. A kasza felső végén kell megfogni a vasat, hogy a
penge az élével fölfelé álljon s oda kell azt most ütni a kavicshoz. De
a mint az ütés megtörtént, azonnal fölkapja a próbáló s föltartja a
levegőbe, hogy ott pengjen.
Szépen hangzik.
– Hm, – mondja Biczók, illetve inkább gondolja s nézi a kaszát mindakét
lapján figyelmesen.
Azután az árát kérdezi. Biz annak szép ára van.
– Már ezt így adjuk, szólt az árús. – Ha olcsóbbat keres, találhat itt a
szomszédok közt.
Biczók le is teszi a kipróbált jószágot, de annyi figyelemmel él, hogy
legszélrül tegye. (Hátha visszajön érte az ember.) Megy odább s egészen
sötétkék kaszákba botlik. Azután jönnek régi fajtájú feketések, továbbá
czifrázott oldaluak. Egy helyen kikapja az árús a kezéből a pengét.
– Ide nézzen, – szól.
S odanyujtván a szegcsomóba, a kaszát fölkapja.
Hát négy-öt szeg ott lóg rajta. A körülállók jólelkű nevetésre fakadnak,
mintha mondanák: az ördög vigye el a tudományát, de játékos.
De nem rossz kasza ez se. Im Biczók elejétől végig a próbák alá veti,
utóbb fölragad a vászonról egy kaszakövet s az élén azzal erős
nyomásokat eszközöl. A mint a követ húzza, pattog kifelé a vasból a
szikra s minden nézők, venni akarók az árusra tekintenek, hogy mit szól.
Már ekkora dolog után egy pár büszkeségszavat csak szólhatna, de nem
szól az élelmetes ember. Inkább hátranyul maga mellé s onnan a
ládaaljából keres elő egy kaszát: – No ezt próbálja.
Ez sem különb ugyan, mint a többi, de mert rezelvált helyről kerül ki,
több figyelemben részesül. Szórja ám ez is a szikrát, de Biczók egyszer
csak szótalan leejti a többi közé s megy tovább. Végül pedig, mert
hiszen az a dolog vége, vesz egyet. Éppen gombolja az ünneplő mellényt
kifelé, hogy a tárczához juthasson, a midőn vállon érintik.
– No? – kérdezi a felesége, – talált-e már kend?
– Épp most fizetöm, – feleli Biczók és ki is fizeti a kasza árát, a
melyet most már bot gyanánt visz, haladván hazafelé a családdal.
Az asszony nem vett magának semmit, de az eladó kezében egy csinos
újmódi kendő van, a sarkában az ország czímerével.
– Ez az ezredös esztendőre van – magyarázza.
– Hát ügön, felel helybenhagyólag Biczók – de mán azt a nagy szivet mér
vötted…
Az eladó majd elejti a nagy mézeskalácsot, a mit a másik kezében visz,
erre a szóra. Pedig szép szív nagyon, még tükör is van benne, körülötte
pedig piros és sárga rózsák valóságos czukorból.
– Ezt-e – nevet föl az asszony vidáman. – Ezt nem mink vöttük.
– Nem? – kérdezi tünődve Biczók. – Hát?
Már az útszélen, a rozs között a piros virág nem sokkal pirosabb, mint
az eladó. Talán még a nevét sem tudná most megmondani, ha kérdeznék.
– Franczia Gergő vötte neki, kottyan bele a legény.
Az asszony boldogan mosolyog. Biczók menvén a fehér, ezüstös homokban,
vidámra nyilt szemekkel tekint végig a familián. Franczia Gergő… Ej, ha!
No nézd el, nézd. Gergely kétségkivül rendes legény, amugy birtokba sem
utolsó, lám, nem hiába nem eresztette napszámba járni a lányát. Szivébe
nagy öröm ül be, a farsangra gondol, a lakodalomra, arról vissza a
szépen igérkező termésre, mint a melyből minden költségek előadódnak.
– Ez mög ojan kasza, – szól boldogan – hogy a fa derekát is átnyesi.
A kompban.
Valamely ünnepnap reggelén évek előtt Vásárhely felé igyekeztem, a hol a
kis-homoki szőlők között akadt volna dolgom. Nem annyira dolog, mint
inkább mulatozás, egy barátom hivott meg tanyaszentelésre. Az ilyesmi
rendszerint kevésbbé szokott szentelés lenni, mint mulatság, s ez okból
többszörösen megigértette velem a meghivó, hogy elmegyek. Az igéret szép
szó, ha megtartják, úgy jó – véli a szokás-mondás s nagyon igaza van
neki, mert az igéretet nem mindig tartja be a magyar. Itt is majd úgy
volt. A vonat reggel négy órakor indult. Éjfélkor otthagytam a
törzsasztalt s hazamentem. Háromkor fölkelek s megyek kifelé a vasútra.
Elhaladva egy éjjeli kávéház mellett, gondolom: jó lenne egy kis reggeli
kávé. Talán csak van neki. Hiszen volt s nem ez lett volna a baj, hanem
az, hogy a tisztelt törzsasztal kompániáját bent találtam a kávéházban.
Én már ki is aludtam magamat s reggeliért jövök, ők még mindig a vacsora
után dukáló bort iszszák. Ugyancsak zsiros vacsora lehetett. A szótalan
ember bőbeszédüséggel tárgyalt vadászélményeket, a vén nőgyűlölő a
pénztár tündére felé kacsingatott s lábait olyként rakta egymásra, a
mint ezt színpadokon szokták tenni a Gastonok és egyéb grófok. A vidám,
anekdotás czimbora elhallgatott, csak a bort önté folyton és keverte
vízzel és semmi egyéb dologról tudomást nem vett. Az arczok pirosak
voltak, a szemek veresek, a kompánia túl volt a rendes mértéken s
erőszakoskodott. Nem akarták engedni, hogy kávét igyam, bort kináltak
parádival, a mi úgy reggel éhomra nagyon jó itat lehet, ellenben a
kávét, mint lanyha irányzatú gyarmatárut föl akarták lökni. A kompánia
kétségkívül igen érdekes volt s a jelenéből lehetett remélni, hogy
jövőjében még szebb lesz. Már mind egyszerre beszél, csak a beszédes
hallgatott. Elvették a botomat s míg ezt kialkudtam tőlük, lekéstem a
vonatról. A vonat négykor indul Vásárhely felé s négy óra öt perczkor
már csak a füstjét láttam, a gúnyos füttyentését hallottam, a mint a
baktói tanyák közé kanyarodva, a lapos messzeségből még visszakiabált.
Szép az nagyon, az igéretet betartani s itt már rövid útja nincs más a
dolognak, mint menni szépen a vonat után. A drótostót is így járja be az
országot vasúton, hogy a töltésen utazik csak gyalogszerrel. A mig
hajnali időben kocsi után járna, míg az fölkászolódna, fele útját már
meg is tette az ember. Azután az idő is neki való, a ruha sem olyan,
hogy abban ne lehetne országutat járni, csak épen a bot hiányzik, a mi a
kutyák ellen igen ajánlatos, mert a mi van, az igen vékony. Azt, ha
elkapja fogai közé a tanyai kutya, kettéharapja.
Különben mindegy volt már, az úton majd akad valami tört ág.
Megindultam, s miután megindultam, most érek oda, a mit elmondani
akarok. A vasút töltésén haladva elmaradnak kétoldalt a szegedi tanyák,
jön a gyevi határ. Itt a fás útra kell letérni, azon kimenni a Tiszához,
a Tiszaparton a komphoz. Lapos táj ez, miből egyedül a nagy töltések
magasodnak ki, arról meredélyes út vezet a parthoz. Túl a falu mentén
egy nepomuki János látszik, a kinek a szobrát vízvédelmi szempontból
szokás a partra helyezni s a míg be nem jön a víz, beczézik is, de ha
kiönt a Tisza s látják, hogy János mit sem tett a vidék érdekében,
elhanyagolják s többé nem fogják oly szorgos gonddal fehérre meszelni
rajta a kőpalástot.
Utas embernek mindig szerencse, hogy az innenső oldalon találja a
kompot, a legnagyobb szerencse azonban, ha indulóban van, mert a komp
egy-két gyalogutas kedvéért nem szívesen indul útnak. Ezúttal volt már
rajta egy kocsi két macskalóval, a miken madzaggal volt összefoltozva a
szakadozott szerszám. A révészekkel a gazdájuk beszélgetett s pálinkát
kinált nekik, a mit a zsebéből húzott elő. A hosszú üvegnek csak a
fenekén lotyogott, a többit beszedte a magyar s ez alapon igen vidám
állapotban volt már.
A kocsiban széna között félig fekve, félig ülve látszott egy sápadt,
beteg asszony, a ki rongyokba takart, egészen apró gyermeket szoptatott.
Szomorú volt, s olyanforma, mint a ki a halálát érzi, vagy pedig nehéz
betegségből lábbadt föl s még el van bágyadva nagyon. – Az ember
szavából, a ki folyton beszélt a révészekkel s a nyelve pergett, ha
kellett, ha nem, ki lehetett érteni, hogy a vásárhelyi rétre igyekszik s
oda is való. Egyre szavalt, közben meg-megtántorodva s hogy a pálinkája
nem kelletett a józan életű vizi embernek, most a dohányát szedte elő.
Pedig maga a megtestesült szegénység volt ez ember a maga gunyájában, a
mely az ünnep daczára köznapinak látszott s az asszony hosszas
betegségét mutatja, hogy a szakadásaira sem vetettek foltot. A gyerek
nyavalygott a vékony, sápadt nő emlőjén, keze-lába pedig oly nyugodtan
volt a rongyaiban, mintha már nem is élne.
Az ember ezen közben gyanusan nézett végig, azután csak téblábolt
tovább, mintha észre sem venne. Hanem a révészekkel, a kik a komp
köteleit oldozták el, most már lassan beszélt. Azok nem feleltek neki,
csak az öregebb nevetett rá viszonzásul a pipa dohányért, a mit kapott.
Ellökték a kompot a partról, mikor a töltés oldalában álló házból a
gazda lekiáltott:
– Hej, az a gyalogos nem fizette meg a vámot.
Nem ám. Nem tudtam, hogy ilyen külön pénztára van az ódon vizenjáró
eszköznek. A révészek ezt hallgatag tudomásul vették, ellenben a réti
ember most már hangosan mormogott.
– Persze, persze – mondta. – Ilyen az úr mind… Muzsikáltat, de nem
fizet… Hej, hanem megkövetelik a szegéntől…
Az elfojtva, de mégis elég hangosan mondott szavak a tanyai
szocziálistát árulták el benne. Kedvetlenül járt-kelt a kompban s
láthatólag nem tetszett neki, hogy nem védem magamat előtte.
– No kiáltotta boszusan – még a pipa is kialudt… Hej pipa, pipa,
belülled is csak a garasos fajta jut neköm, mög a kapadohán. Hej, hanem
jut a finom bűrszivarra, mög papirszivarra az uraknak…
– Pétör! Pétör! – szólt csitítóan a beteg asszony a kocsiból.
A rongyos ember odaszólt neki:
– Ne beszélj, asszony… Nem érted te ezt. Én beszélhetek. Én megfizettem
a vámot. Nem úgy, mint némely ember.
A két révész már nem hallgatott rá, a komp a Tisza sebes árjába jutott,
a víz megfeküdte, nyomta a keresztben álló hajót, elég dolog volt a
kötelekkel. Egész erejüket abba vetették. Most ő is odaállt, a pipát
félfogára kapta s nagy nekigyűrkőzés után szintén a kompkötélbe
kapaszkodott. Húzta, már a mennyire tőle telt.
Egyszer aztán rám kiáltott:
– Hát az úr? Mér nem húzza a kötelet?
A kocsiból újra hallatszott:
– Pétör! Pétör…
– Hallgass, hallgass! Mért nem húzza? Vámot nem fizet, de a kötél se
tetszik neki. Ilyenek ezek mind… Nem is tudom, miért nem tösz velük
valamit az Isten…
A víz közepén jártunk, a folyó tavaszi áradata egyre jobban nyomta a
kompot, az alattság-kötél megfeszült s a facsigák, a melyeken járt,
nyikorogtak. A zajukban egy vékony, szomorú hang szólt:
– Pétör, ne veszeködj… Ne bánts te senkit…
De már nem lehetett vele beszélni. Dühös volt, káromkodni kezdett s
annyira előre nyult a komp kötele után, hogy majd beleesett a Tiszába. A
víz közepén föltámadt benne a bátorság s bár nem jött arra az oldalra, a
hol álltam, a kötél mellől folyton kiabált:
– Hallja – kiáltotta – hát húzza vagy nem húzza?
Utóbb eluntam hallgatni. Az emberben sok szép káromkodás marad meg a
katonaságból, als Erinnerung an meine Dienstjahre. Ezeket most igen
czélszerű volt elővenni. Annyi bizonyos, hogy valamely
agrár-szocziálista fejtegetés nem hatott volna rá ennyire.
Egyszerre megcsendesült, szótlan húzta a kötelet s már csak egészen
halkan mormogott:
– Az, az… kiabálni mind tud… Persze, hiszen arra való a szegén, hogy azt
mindig szidják.
Parthoz értünk. Míg fizettem, kivezette lovait a partra, de nem ült föl
a kocsiba. Megvárt, míg kijövök. Nem akartam észrevenni, de a mint
elhaladnék mellette, előmbe állt.
– Uram, – mondta – haragszik még?
Nem feleltem, mert hiszen valamivel csak meg kellett mutatni neki, hogy
az előbb rosszul cselekedett. Nagyon bánthatta ez, mert még egyszer
szólt:
– Uram…
A kocsiból szólt az asszony:
– Pétör… ne alázkodjál sönkinek…
Nazarénusok.
Valahol egyszer egy ember gondolkozni kezd s miután bevégezte ezt a
munkát, kijelenti, hogy nem jól van ez így a mostani hittel. Másformát
kell csinálni, javítani kell rajta. Akkor ezt a véleményét elmondja az
embereknek, azok bólogatnak reá s azt mondják:
– Így van ez és nem másképp.
Ez a hiteknek a magva. Az új vallás aztán terjed, az emberek elmondják a
többi embereknek, mindig csak emberek embereknek, mert az asszonyoknak
elég, ha utólag vesznek tudomást az új hitről.
Mind ilyformán indult meg. Jézus, Mohamed, Luther, Kálvin ilyformán
kezdték a dolgot, ilyformán terjesztették új vallásukat, a mely
mindenütt a népben kezdett először terjedni, a népben, a mely egyébként
minden új dolgok iránt bizalmatlan szokott lenni. Mentek, röpültek
széjjel az új hitnek dogmái s hódították magukhoz a híveket
megmásíthatatlan erővel és országok épülének föl rajtuk.
… Kurta, kicsinyített kiadásban támad még most is mása ennek. A széles
Alföld valamely tanyaházában egy gazda, talán a karám mellett a gulyás,
gondolt magában valamit; a mit gondolt, elmondta a többinek, a többiek
bólogattak reá s azt mondták:
– Igy van ez és nem másképp.
És támadt az új hit kint a tanyák alacsony ereszei alatt, a cserények,
szárnyékok, karámok oldalában, a Tisza füzesében, a halászkunyhók előtt,
megszületett a maga csendes mivoltában a nazarénus szekta, a Názáreti
Jézus Társasága, a mint ők magukat nevezik. Apostolai sohasem voltak,
papjaik szintazonképen hiányzanak és ezek azért vannak mégis, a vallás
(mert vallás ez, a mit egy nagy, ismeretlen pusztai gondolkodó talált
föl) pedig terjed és egyre szélesebb köröket kapcsol magához.
Honnan keletkezett, ki volt az első, a ki azt mondta, hogy én vagyok a
Názáreti Jézus Társaságának a magva, nem tudatik. Illetőleg lehet, hogy
tudós lexikonok tudják, de nem kutattam bennük utána s csak azt beszélem
el róluk, a mit magam láttam. Látni pedig lehet sokat, mert annyi
bizonyos, hogy ez a szekta a keresztény, egy Isten hivő vallásnak
bizonyos depurátuma, visszaesve az őskereszténység ódon egyszerü formái
közé, a mostani pompákban és szélsőségekben bővelkedő modern
katholiczizmusból. Bizonyára furcsa volt eleintén ez a dolog, különös
volt látni a nazarénus papot halzsiros csizmában és gatyában a hívei
között s nevették is őket eléggé. Később alább hagytak az emberek a
nevetéssel s ma már alig van, a ki gúnyszót tudna találni reájuk.