megállt, az ócska fegyver agyát a földre eresztette és fölsóhajtott
mélyen:
– Büszkeségemben íme én is meg vagyok alázva…
Szétvetett lábakkal, kezét lógatva, megtörten állt. A szintén hazatért
kapás megértvén a dolgok állapotát, odament hozzá, hogy vigasztalja, de
nem tudott egy szót sem szólni a jó ember.
– Láttya kend, láttya kend… – motyogta.
István azonban ütött egyet kezével a levegőbe.
– Nono – mondta. – Ha nem gyünnek haza, nem kár értük, ha pedig jó
kutyák, úgy is hazagyünnek… Jó kutya haza jár.
– Ügön – felelt vigasztaló hangon a kapás és visszaakasztotta a szegre a
puskát.
Ezután részint ünnepelni, részint búfelejtő italra a csárdába mentek.
Késő estére járt az idő, mikor a holdas éjben az ingatag kapást
hazahozta a tanyaudvarba István és átadta feleségének e szavakkal:
– Jó kutya haza jár.
A kapás ezzel bement a házba és mihamar elcsöndesedtek. István is
csöndben volt, de nem bírt aludni. Nem is ment az istállóba, hanem leült
a fa alá, a malomkőre, két könyökét a két térdére rakta, két kézzel
fogta a pipa szárát és szipákolt erősen. Olyankor szokása ez a
magyarnak, mikor a fölindulást palástolja és bizony István föl is volt
indulva nagyon. A kutyák esete szaggatta a szivét. Mit tegyen most már,
hogy mindene elveszett? Itt úgy se marad, fölmond a kocsissággal és
elmegy a tanyáról, hogy ne is lássa többé ezt a helyet. De azután, hova
aztán? Nem tudta, nem is sejtette. Kiverte a pipát, újra tömte és
meredten bámult a tájra.
A hold magasan járt a jegenyék fölött s a fák hosszu árnyait végig veté
az udvaron. Csend volt. A tyukok udvarából néha a kakas kiáltott egyet s
az éji madarak nesztelen suhantak fönt a sötét aczélmezőben.
Az öreg fölemelte a fejét s azután nagyot kiáltott. Szemei könnyes
szivárványán látta, hogy az alacsony glediczia kerítésen át kis fekete
tömeg esik be az udvarra s feléje szalad. Ez bizony a Matykó kutya s
lám, hirtelen utána ugrik a Talpas, ez után a Hunyorgó, végül pedig
(mert mindig leglustább volt az istenadta) a Stiglicz. És odaszalad
valamennyi hozzá.
István eldobta a pipát, előrehajolt, a kőről lecsuszott a homokba,
térden állt és morogva valamely üdvözlő beszédet tartott a megtért
ebekhez.
A magának való ember.
István is kocsis, meg Imre bácsi is kocsis; István öregebb ember mint
Imre bácsi, de mivel Istvánnak mindenki Pista s Pistának csak az öregje
István, ennélfogva az István mellé nem kell még oda az is, hogy bácsi.
István egyébként egészen más fajta ember s egy napon nem is lehet
emlegetni a kettőt. István ugyanis özvegy, a ki két lovat hajt,
azonkivül tehenekre visel gondot s mellékesen juhász-kutyák nevelésével
foglalkozik, mig Imre bácsi a lovon kivül mi egyébbel sem törődik a
világon, még az asszonyokkal sem, mert agglegény volt mindig s ha így
marad, az is lesz, a meddig él.
Az agglegénység igen ritka családi állapot kint a tanyák között.
Akármilyen szegényes a sorsa valakinek, csak akad azért neki is
feleségnek való, mert mint mondani szokás, minden zsák megtalálja a
foltját. Ugyanis János egyszer azt mondja Julisnak:
– Hallod-e, Julis?
– Persze hogy hallom – felel Julis dévajon.
– Hát akkor – szövi most már a beszédet tovább János – elgyünnél-e
hozzám feleségnek?
– Hát elmöhetök – válaszol Julis.
Igy azután összekerülnek. Nem is mondják másképp a megházasodást,
feleségeskedést, férjhezmenést, csak ezzel a szóval:
– Tiz esztendeje annak, hogy összekerültünk a mostani feleségömmel…
Imre bácsinak sohasem volt ilyen mostani felesége, a mi meg is látszik
rajta. A pusztalakó rendszerint szótalan viselkedésü ember, de a kevés
beszéd természeti tulajdonsága és nem mogorvaság. Élete folyása egyazon
körben, egyazon dolgok körül esik meg s a mely fa alatt játszott
gyermekkorában a kutyákkal, mint vén ember is az alatt szivja az esti
pipát, talán ugyanazon a kis széken, a mit ötven év előtt kocsi gyanánt
használt a homokban. Dolgaiban is javarészt egymaga van; ha legeltet, ha
szánt, ha a szőlő hártyáját kapálja, kivel sem beszél, hanem csak pipál
és gondolkozik. Ilyenformán lesz a csacska gyerekből szótalan ember, de
szótalansága mellett szive megmarad érző és megfigyelő állapotában s
rendesen igen kevés közöttük az olyan, a ki mogorva, medveszokásu, vagy
mint egyszerü szavaikkal ők nagyon szépen mondják: magának való ember.
Imre bácsi pedig éppen ilyen, a magának való emberek közé tartozik, a
csökönyös vén agglegény minden hóbortjával, minden bajaival. Ő az uri
agglegénynek éppen megforditottja; kerüli az asszonynépet s még a szinét
sem szereti látni. Ha a kocsiján behajt a városba s úgy jön ki éppen a
dolog sora, hogy valamely asszonycseléd is megy a kocsin, akkor Imre
bácsi az asszonyok iránt érzett mélységes megvetését azzal mutatja, hogy
nem ül föl a kocsira, hanem gyalog bandukol mellette, akár hó van, akár
sár.
Nem tudom, Diogenes bölcs volt-e, de ha bölcs volt, akkor Imre bácsi is
az, mert Imre bácsi folyton magával hordozza mindenét. Nincs neki egyéb
czókmókja se égen, se földön, mint a mi a kocsiülésbe belefér. Ingóságai
között a legnagyobb területet a suba foglalja el, de köztük a
legértékesebb mégis egy pár rengeteg csizma, a mely ebbeli minősége
mellett pénztár gyanánt is szolgál. Testi ruhája sem sok lehet az
öregnek: az egyik, a mit visel, a másik, a melyet mosnak. A kabátja
szörnyű vastag vattás kabát, azt ő maga szokta foltozni, elszakadt kék
kötők vásznát vetve reá ott, a hol az megkivántatódik.
Ennek az összes czókmóknak a magával hordása valóságos félteher a
kocsira, de hát mit lehet tenni? Nem kivánhatja senki tőle, hogy
megfagyjon, már pedig e gunyák nélkül bizonynyal megfagyna valamely
szép, hideg napon. Ugyanis Imre bácsi nem csak az asszonyokat gyülöli,
hanem minden olyan alkotmányt, melynek négy fala meg teteje van.
Tudniillik valaha fiatal korában juhászos ember volt ő s annyi ideig
élte a pusztát, hogy teljesen elszokott a házaktól. Ma sem megy bele, ha
csak valami dolga nincs benne. Ilyképp az alvást sem ott végezi. Nyáron
a kocsi alatt szokott aludni a földön, hogy hirtelen eső ne érje, máskor
pedig gyékényt terít a kocsira s az alatt nyugszik a subában. Hogy aztán
ez jó-e, nem jó-e, nem tudni, de eddig nem panaszkodhatik a szokása
ellen. Valaha szép erős ember lehetett az öreg, de azért lehetősen birja
magát ma is s ősz bajuszának téli hava mellett a nyár pirossága lakik az
arczán.
Hosszu ideje szolgál a vén mogorva ember, negyedszázada régen elmult,
mikor legelsőbb abba a tanyába került, a hol most van. Hogy annyi ideig
mi tartotta egy helyben, azt csak a jó Isten tudja. Huzni nem huz
senkihez, csak a lóhoz, senkivel sem beszédes s még a kenyérhéjat is úgy
dobja el az udvaron, hogy a lánczos eb el ne érhesse. Másként meg
ellensége van neki sok, ugyszólván ellensége neki mindenki, mert a vén
pusztai világgyülölő mindenben sértést talál.
Ezek között első sorban volna említendő bizonyos Terka néni, egy
rendkivüli mozgékony, dolgos és csodálatosan szapora beszédü
öregasszony, a ki mindig tesz-vesz, soha nem pihen, de a nyelve is
örökké malmoz. Ha kell, ha nem kell, Terka néni szaval folyton s mivel a
tanyában a szavára már úgy sem ad senki semmit, csak Imre bácsi,
ennélfogva a nyelve, a mikor csak teheti, éppen az Imre bácsi becsülete
körül forog.
Terka néni leányokkal szereti összeköttetésbe hozni Imre bácsit.
Ezen évelődik egyremásra a két ellentétes vénség, az örökké szótalan
ember, meg a mindig fecsegő asszony.
Az öreg egy darabig állja a beszédet, úgy, hogy nem szól rá semmit.
Mintha nem is hallaná. Hanem a mikor elunja, elfutja a méreg s a karjait
fölemelve, olyan káromkodást visz véghez, hogy borzalom azt hallgatni.
De ez ritkán van. A dühe lassan forr meg, de nem is dühös máskor, csak
ha valami asszonyfélével mérgesítik.
A szüreten egy napon, délebéd táján járván az idő, hivják ki az öreget
az istállóból, a hol a lovát beczézte, hogy jőjjön enni. Az ereszet
alatt két karéjban ettek a dolgosok, külön az emberek, külön a lányok.
Imre bácsi szokása szerint késlekedett, mert igen restelkedő természetű
az ember s mire megjött, már csak a lányok karéjában volt egy üres kis
szék s előtte leveses tányér. Az öreg huzódozva nézte az ételt s készült
elvenni, a mikor rászólt egy fiatal legény:
– Látom már, nem mer kend a lányok közé ülni.
Az öreg erre fölrugta a széket és otthagyta az ételt. Aznap nem evett.
Ilyen erőszakos kedvű magyar az Imre bácsi, de hát ez neki módjában áll,
– mert Imre bácsi nem okvetetlen köteles azzal, hogy szolgáljon. Régi
dolog az, hogy a pénz adja meg az embernek benső erejét s a ki olyan
pénzes férfiu, mint Imre bácsi, az sohasem fogad oly lealázó
ajánlatokat, hogy a leányok közé üljön ebédelni. Ugyanis neki vagyona
van, valami ezer forint körül való, a mit hosszu életén át
megtakarított, mert ő se nem dohányos, se nem italos ember. Ez a pénze
szétszórtan ki van adva kamatokra a tanyák között s az adósságokról irt
kötelezvényeket a csizmájában hordja. Csizmát odakint csak télen
viselnek, a mikor hideg van, meg nyáron, a mikor olyan meleg a homok,
hogy másképp nem lehet rajta járni. Ezekben a kötelezvényekben van hát
az eredendő oka annak, hogy miért hordja mégis magával a kocsiban az
öreg a csizmáját.
Ennek a vagyonnak az állapotából folyólag büszke az öreg s minden
daczoskodása ide vezethető vissza. A maga egyszerű mivoltában,
igénytelenségében, magának valóságában fejedelmi úr ő azzal az ezer
forinttal, a melyből a maga gazdája gyanánt is meg tudna élni. A pusztán
kapna egy szobácskát, ha éppen kedve telnék ilyenben lakni, egész
esztendőre tíz forintért s kenyéren, szalonnán, kis pörkölt tarhonyán
kivül neki nem kell egyéb.
Imre bácsi tudja ezt s nem igen enged magával tréfálni, a mire példa is
van.
Tavaly történt, hogy a szárazság istene aszott ujjaival lesöpört minden
füvet a pusztákról. Rettenetes világ volt az. Árkok, semjékek, tavak
kiapadtak s földjük megrepedt, száraz, tátongó bensejét tárva a
kegyetlen ég felé. A legelői jószágnak csak a bőrét vitte haza a gazda.
Sok ló fölfordult akkor, s a szegény állatok tetemét, a mikor a kutyák
részére darabolták, gyomrukban földet találtak, mert azt ették a
legelőn, a mivel hogy nem volt más. Szomorú, nagyon szomorú dolgok
voltak ezek. Akkor történt, hogy a zákány-pusztai iskola tetején lakó
gólyapár agyonverte a fiait, mert nem tudott nekik enni adni. Akkora
volt a szárazság, hogy minden vízbeli csúszó-mászó állat elveszett a
tájról.
Ebből az időből valók a Kun László szekerei, második kiadásban, de
persze csak úgy könnyesebben. E szárazság előtt nagyon szegény,
elhagyatott ember volt az, a ki egy lovon járt s ha jól tudom, nem is
emlékezem ilyenre a homoki földek között. De más volt ezután. A
takarmány nincsetlensége odakényszerítette a gazdákat, hogy eladják a
második lovat, a hogy éppen veszik. Elég nagyon az egy is ilyen fekete
világban – s azóta tele van egylovas kocsival a határ.
Imre bácsinak pedig igazán nem volt szüksége, hogy két lovon járjon,
mert az ő szolgálata mindössze arra terjed, hogy behordja a városba a
bevinni valót. Egyszernél többet úgy sem fordulhat, ennélfogva mindegy,
akár két óra alatt, akár négy óra alatt végzi is el az utat.
Ilyenformán esett meg, hogy Imre bácsi a szárazság ideje alatt a
kétlovas kocsisságból egylovas kocsisságra fokoztatott. No ez nem ment
könnyen. Az öreg minden módon tiltakozott a lealacsonyítás ellen, de
hiába volt, a Sárgát csak elvitték s nem maradt meg más, mint az öreg
Kesej, a maga kiállt lábaival, a mely messze hires arról, hogy minél
jobban ütik, annál jobban állt, s minél kevesebbet szólnak hozzá, annál
jobban szalad. Szinte agglegény az is – lóban s valóságos párja Imre
bácsinak.
A Kesejt szereti nagyon az öreg Imre, de a degradálásra mégis csak igen
megharagudott. Nem szólt ugyan semmit, de hümmögött nagyon s egy
esztendeig forralván magában a bosszut, most, a szüret végén,
fölmondott.
Városi embernek, a ki úgy változtatja a cselédeit, mint a kabátját, ez
bizonyára nem nagy sor. De a tanyában ez más. Itt egy vén emberről van
szó, egy szinbecsületes, tiszta szokásu vén emberről, a kinek a
kellemetlen tulajdonságai tényleg kellemetlenek voltak valaha, de egy
negyedszázad alatt meg szokás szokni az ilyesmit, s bármily fehérre
meszelnék is a tanyát az ő sutuival, istállóival és hombárjaival
egyetemben, csak furcsa volna az – úgy az Imre bácsi nélkül.
Azonban a szokás-mondás, ez a szálló törvény azt tartja, hogy a
fölmondott cselédet ne kérleld, mert elbizakodik. Ebben van némi
igazság. Imre bácsit sem kérlelték. Ha fölmondott, hát menjen.
Ezután ment is. Elvitte a tanyából a subáját, a csizmáját, helyébe uj
embert fogadtak, valami katonaságot szolgált pötyke legényt. Nem illett
az sehogysem a tanyába, neki sem tetszett az ottani mód s éppen kapóra
jött Imre bácsi, a mikor a harmadik héten egyszer csak beköszön.
– Jó napot kévánok – mondja, de ezt is csak igen nehezen mondta.
– Jó napot – fogadják a köszöntést. – Hát mi járatban, Imre bácsi?
– Nem ögyébben – felelte az öreg, – hanem hogy visszagyünnék mán…
S komoran hozzátette:
– Ha még köllök…
– Köll hát – felelték a vén embernek s Imre bácsi, a ki vagy huszonhat
évi szolgálat után két heti szabadságot vett ilyképp magának, e
szavakkal ismét be volt iktatva régi jogaiba.
Ez nem is ment minden elérzékenyülés nélkül. Bár Terka néni kaján,
torzsalkodó képe elővillant a konyhaajtó légyfogó lepedője mögül, az
öreg megindult egy kissé s visszajöttét, jöttének okát magyarázni
óhajtván, a vén eperfára mutatott, a mely ágait benyujtja az ereszet alá
s potyogó fekete gyümölcseivel tönkretesz minden tiszta abroszt.
– Lássa, ezt én ültettem…
A magyarázat ez volt mindössze, de ez eléggé érthető. Estenden járt
ekkor az idő, Terka néni, a ki hirénél sokkal jobb, még egy kis széket s
még egy tányért tett ki a földre. Imre bácsi elértvén ebből a dolgok
mikéntjét, megfordult s a dombos udvaron át, lehajtva fejét a hires
eperfa ágai alatt, az istállóba ment.
A nap áldozott s a jegenyék sudarai között küldötte fényét az ereszet
alá. Csend járt a tájon, csak a darazsak zunogtak szokásuk szerint és az
istállóból hallatszott, hogy nyerít a Kesely és hogy Imre bácsi beszél
neki olyan dolgokat, a miket csak ők ketten értenek.
Burkus.
Burkusról irom e pár sor irásomat, Burkusról, a kivel személyes
ösmeretségben vagyok. Ha a tanyára megyek, Burkus engem minden oldalról
üdvözöl s télen, a szánkó alacsonyabb lévén a kocsinál, bele is ugrik az
ölembe. Ilyenkor röptében végig érinti a szájával a kezemet. Ez nem
kellemes s meg is mozsdom utána, akár csak valamely gróf a választóival
való kézfogás után.
Az ember tudja, hogy ily etikett-ellenes dolgokra Burkus csak önfeledt
pillanataiban vetemedik, midőn réglátott ismerősének látása bizonyos
extázisba ejti.
Ez szavain is meglátszik. Ha a nyulbőrös zsidó, ablakos tót, bolgár
kertész, vagy egyéb ilyen fajtabeli kereskedő tünik föl a messze puszta
végtelenjén, Burkus nem is ugat, csak vakkant.
– Eh, eh – mondja.
Ha kocsival halad el valaki, másképp szól:
– Buff, buff – így szól.
Mészárosokat, a kik eladó tinók, juhvágókat, a kik mustra-birkák
irányában jönnek, némi szeretettel fogad, mert megérzi rajtuk hihetetlen
messziről az állati vérszagot.
– Beő, beő, be–vevő – így nyilvánítja ilyenkor Burkus a nézetét.
Éjszaka, ha gyanus ember közeledik, Burkus a terep ügyes kihasználásával
bujik elő az árkokon keresztül s merészen kiáltja ki a feneketlen
sötétbe a halberdót.
– Hab, hab, hab-habbab, buffhabbab, buju, buju, buju.
Ha megint más kutya koncsorog a mezőségen, a nyugodt s előkelő Burkus
csak figyelmeztető szavakat kiált neki, hogy ne közeledjék idegen
territóriumra.
– Bek, mek, belem, melem, bekmek…
A darvakra, ha elrepülnek előirt ivekben a tanyaház fölött, szintén szól
nehány szót, nyilvánvalóan azért, hogy a gólyánkkal össze ne merjenek
verekedni.
– Balabuff-buff, balabuff – mondja, de ez csak oly csendes mondás, hogy
talán még a darvak sem adnak rá sokat.
Ily különféle szólásai vannak Burkusnak, a ki a kutyageneráczió apja a
tanyán. Van még egy másik is, a ki szintoly legöregebb kutya, mint ő, de
biz az nem sokat ér. A Talpas nem tud ugatni.
– Botnyelvű a szegény – ez az öregbéres véleménye, a ki szintén okos
ember. Járt Pádovába. Akkor még jó világ volt ott. Akkora sajtot kapott
egy garasért az ember, hogy csak győzze megenni.
Igen hát, a Talpas botnyelvű, de igen derék kutya azért. A nyulat
eltudja fogni, a mihez a Burkus nem ért. Burkus igen ügyetlen jáger,
mert ha nyulat lát, rögtön csahol.
– Ahhá, ahhá? – kiabálja.
A nyul ilyenkor elszalad. Ellenben Talpas szeliden oson utána az
erdőszéli bokrok alatt s derékon kapja. Akkor behozza a tanyába s akkor
ketten megeszik gombócz nélkül. Csupa szőr a szájuk, de nekik az
mindegy.
Burkust tavaly végiglőtték.
– Elharántolták – mondta a béres.
Valaki rálőtt s egy fáradt golyó végighasította a bőrét. Nyögött, mikor
hazatért, mert odakutyálkodott akkor is. Talpas Burkust szemrehányással
készült fogadni s várt reá az akáczok alatt.
Szép lombos akáczok, de felette görbék. Most négy éve meg voltak faragva
karónak. Ölbe voltak rakva a tanya háta mögött. Aztán kerítést csináltak
belőlük a virágos kert elé s nagy X-formába verték valamennyit a földbe.
Az Isten megáldotta azt a földet, az akácz pedig megfogta, lombos lőn,
az egyik arra görbe, a merre az X-nek a ballába van, a másik arra görbe,
a merre az X-nek jobb lába van. Itt várta Burkust a Talpas.
No csakhogy nem a régi méltóságteljes Burkus jött. Dehogy. Jött egy
Burkus, lassan, minden lépésnél belesüppedve a homokba, jött egy Burkus,
lomhán, lomposan, nyögve.
Talpas néhány lépést elébe ment. Megállt.
Burkus jött, fölemelte a fejét, ránézett élete párjára s lehajtotta a
füleit.
Aztán a jobb oldalával elvonult Talpas előtt.
Talpas látta a sebet. Nyöszörgött. Burkus megállt. Talpas gyógyítani
kezdte. Ötödnapra behegedt. Burkus ma Talpas rabja s örökre hálás.
Tíz éves házastársak között olyan kedveskedést sehol nem találni, mint e
két kutya közt. Burkus többszörös öregapasága daczára oly negédes
tánczot rop az udvaron Talpas előtt, hogy az elneveti rá magát, pedig
igen komoly rendszerint, mint minden szótalan állat. Mondta már az
öregbéres, hogy botnyelvű szegény. Soha sem tud szólni.
Burkus tavaly beállt zsandárnak. Neki vannak ilyen raplijai. Én ezt így
mondom: rapli. Az öregbéres, a kinek parasztember létére kötelessége
magyarul beszélni, azt mondja:
– Mög van háborodva.
Burkus valósággal meg volt háborodva zsandársága időszakában. Nem tudni
miért és hogyan, a kutya beleszeretett a csendőrökbe. E derék, szálas
fiuk minden harmadnap jöttek a pusztára a messzi örsről, gyalog
keresztül a nehéz sivó homokon, bementek a tanyára vízért s aláiratták
ellenőrző könyvecskéiket. Burkus azelőtt a béres kutyákkal egyetértőleg
dühösen fogadta őket, finánczokat sejtve bennük. Később fokonkint
szelidülni kezdett, s egyszer hizelkedve dörzsölte csodálatosan nagy
fejét a lábaikhoz. Azután velük ment, kisérte a közbátorság fegyvereseit
a napos pusztán, a meddig a szem ellátott, s csak este tért vissza
fáradtan, kiéhezve. Ez így ment talán három hétig, azután abbanhagyta a
dolgot, megint a régi dühös állat lett. Ezt a rejtélyt megfejteni azóta
senki sem birta, s Burkus viselkedésének oka gyanánt még ma is az
öregbéres föntebbi véleménye az irányadó. Az öregbéres föntartotta
nézetét.
– Mög volt háborodva – mondta – mög. De talán tanult tőlük valamit.
No, nem mondhatnám. A pusztai kutya gazdája holmiját csodálatos
erélylyel védi mások elől, de maga azért néha belekóstol. Városi
emberek, ha néha csöndes falukon utaztak keresztül, láthatták, hogy az
idegen szagu városi hintót mint ugatják végig az utczán az ebek. A kutya
kiáll a porta elé s szalad ugatva az üveges batár után, de csak addig, a
meddig az ő kerítésük tart. Erről a területről kiugatván becsülettel a
kocsit, a melyben valamely idegen támadót sejt, nyugodtan visszamegy a
kerítés végéről, a hol már a másik porta Tiszája vette át a szolgálatot.
A kutya itt nyilvánvaló tudását árulja el annak, hogy meddig terjed az ő
birtokuk, akárcsak az utczai bakter, a ki a reábizott házon kivül nem
bánja, ha az egész világot elviszik a betörők.
A pusztai kutyánál fejlettebb ez az érzék. Annak szeme előtt nincs
kerítés, a mely megmutatná, meddig terjed a gazdája birtoka, s mégis
tudja. Van olyan birtok az országban nem egy, a mely városi emberé s a
tulajdonosa nem tudja oly határozottan a földje szélét, mint a kutyája.
Az eb az ő vagyonát e határig védi becsülettel, éjjel és nappal, e
határig bátor, néha kegyetlen és durva, e határon túl gyáva, félénk s
megdobhatja röggel a messzi tanyai iskolába igyekvő béresgyerek.
Ilyen értelemben Burkus kitünő preventiv policzista volt, de máskép
csalfa gazember, a ki mindent lopott, a mihez hozzáfért.
A szitát kilopja a konyhából, hogy az apró kutyafiak beleállva, egy
ujfajtáju veloczipédsportot rendezhessenek.
Ellopja a téli vadász-sapkát csak azért, hogy beledughassa az orrát s
megjelenhessen Talpas előtt mint álarczos.
Ellop minden néven nevezendő húst. Ezeket nem huzza az orrára, hanem
megeszi.
Előszeretettel lopja a tollseprüt, dohányzacskót. Minek ez utóbbi neki?
A gazember elviszi az öregbéreshez, a kit nagyon szeret, mert az engedi,
hogy nyalogassa a csizmáit, a miket lopott gépolajjal ken be. Az
öregbéres kiüríti a zacskót, Burkus visszahozza. Megrugatva, följajdul,
kiszalad a házból, futtában elvisz egy papucsot s oly kedveskedéssel
teszi Talpas elé, mint az Aladárok az első ibolyát a Margitoknak.
Azután szokott helyéről, az öreg eperfa alól elzavarja a kácsákat, a
meleg homokba fekszik s ajkai körül kaján mosolylyal a ház ajtaját
nézegeti.
Legényavatás.
A Vera (úgy hivják, hogy Vera, pedig Vera néni volna) szikár csontos
öreg asszony, a kinek ég a kezén a munka és mindent oly tisztán végez,
hogy az az erre adó embernek valóságos gyönyörüség, hanem az is
bizonyos, hogy nyelvesebb fehércselédet nem teremtett még az uristen
erre a kerek világra. Beszalad az almáskamrából, a hol a rohadtak
selejtezésével foglalatoskodik s mielőtt szóba kezdene, nagyot huz a
levegőből, azután azt mondja:
– Hát kéröm mijen szömtelenségök történnek.
– Ugyan?
– Hát kéröm, mögáll az embör esze.
– Az?
– Debizony csak. Hát az mán mégis röttenetös. Hisz itt mán nem löhet
mögmaradni a tanyába. Kéröm.
– Ugyan?
– De hát kéröm ilyent? A saját tulajdon szömejimmel tapasztalom.
Szörnyüség ez, kéröm. Hát mi lösz a világból? Hiszen én ijenre
elsüjjednék szégyölletömbe.
– Dehogy.
– De kéröm. El én. Hát hiszen… Hüjj, ha az apja mögtunná! Léverné a
kezeit, mög kitépné azt a bodros haját… No de annak a kölöknek se lennék
a hejjibe. A nyavajás… Oszt még ü mongya néköm tegnap: boszorkány… Ejnye
montam, szakagygyon rád a part, eregygy elülem, pusztujj, mert ha én
mögváglak a széna-vonyóval (épp a tehénnek adtam kéröm), vacsorán éröd
Pilátust. No oszt ijet. Ma mög… Ijen szömtelenségök!
– Az?
– Hát hogyne kéröm – folytatja – ki gondolna ilyet? Hát hogy meri
mögtönni?
– Ugyan?
S miután eddig senki sem kérdezte tőle, hogy mi történt, merre történt,
a vénasszonyt elfutja a pirosság, megröstelli magát, csattogó
papucsaival szó nélkül sarkonfordul, kimegy, künn valamely ebet oldalba
rug, az ereszet alján az asztalról, melyen az ebédutáni csentrös még ott
maradt, leüti a macskát és dohogva halad át az udvaron. Az alma ma
bizonyosan hibásan selejteződik. Vagy mind kihányja, vagy közte hagyja a
férgest is. Azonban inkább ez a malefaktum essen meg, minthogy a
vénasszony pletykáját végig kelljen hallgatni, mert az rendesen
lélekveszedelmet jelent.
*
Senki sem tudná lélekre megmondani, hogy voltakép a Hab Viktor miért
szép leány, mert bizon az nem szép. De nem igaz ám az, hogy nem szép,
mert szép. Az annyira tetszetős, hogy csodálatos, pedig a tanyán azok a
hires deli termetek nem fejlődnek tulságos nagyon, hamar elhuzza őket a
becsületes dolog. Igy a dereka szépsége el is vesz a lánynak s még csak
nem is sok ideje, a női mell szépsége is veszendő volt, mert ilyesmit
bűnnek tartottak s lekötötték szijjal, hogy apróbbra apadjon. (Sok
vakarcs gyerek adta meg ennek az árát.)