partján születve, legénykorukban hol vizi molnárok, hol halászok, hol
hajóslegények a buzás hajókon, vagy a kavicsszállító luntrán. Egyformán
kezeli a szekerczét, a hajót, a kuttyogatót, az evezőt, a csáklyát s
barnára pörkölt karjában olyan az izom, hogy a kikötőkötél fakolonczát a
Tisza közepéről kihajítja a partra. Ügyeskedik, egyszer bekap
vitorlásnak a gőzhajós társasághoz, ott megmarad s úgy ismervén a vizek
medrét, mintha a homokos hullámokon át mindenütt belátna a fenékre,
idővel kormányossá érik. Nem kellemes mesterség ez, egy életen át lent
lakni a födélzet alatt s a házából fent csak akkora gulyiba van, a hol
ki se nyújtózhatik. Örökké a kerék mellett ül, nyáron ott meleg, őszszel
esős és a hajnali ködben a hajóért remeg. Az ország két nagy vize, a
Duna és a Tisza úgy változtatja medrét, mint a gyerek a játékait. A hol
ma fövenyes a part, egy hét mulva mély a hajóút; a hol Romániába menet
zátonyt talál, mikor egy hónap mulva megy föl Bajorországba, se híre, se
hamva. Az a kerék az élete, azt rángatja folyton s ha tönke viszi a
hajót, lecsapják a tisztségéből. A fizetés kevés, ha valami kis bajt
talál a váratlan vizsgálat, ha leszalad egy pillanatra a kerék mellől,
kész a bírság. Nem jó mesterség, azonban idővel bele lehet szokni, de
meg is szeretik. Hosszú éveken át a vizen járva, beleszerelmeskedik a
hajóba, úgy, hogy télen, mikor befagy vele valamely kikötőben, nem tud
lemenni róla. Furcsa neki a föld, a mely nem kong, ha rálép vastag,
halzsiros csizmáival.
Van annak tizenöt esztendeje, hogy ez az öreg ember – akkor is a 713-as
chaluppön járt – a Bajorerdő hegyei alatt árut rakodott a Dunaparton,
valahol Straubing és Osterhafen között. Még derekasan bírta magát, a
feleségével lakott a hajón, a leánya férjnél volt egy «tiszai» embernél,
a fia hajóinas az Adrián s Barczellonáig járt. Pár heti munka volt a
rakodás, a kormányosnak nem sok dolga akadt, pipázott a hajón s megnézte
időnkint a kiakasztott piczéket. Itt született Reladl. Ők úgy mondták,
hogy «született». A hajósnak a Duna nem az a folyóvíz, a minek a parti
ember nézi, a nagy, széles, rengő víztükör, a hallgatag folyású tömeg
neki eleven lény, melynek a kegyelméből él. Ismeretlen erők tömegéből
álló titkos hatalom, néha jó, néha rossz, ma kedves, holnap bosszuálló.
Rejtélyes hullámait, a mint a holddal játszanak s csobogva verik a
hajót, éveken át nézi és szereti valami mondhatatlan tisztelettel. S
akármilyen kelletlen is néha kedvteléseiben a folyó, ez ad mégis
kenyeret, a hajós oly szivbeli viszonyban áll a vízhez, mint az alföld
Förgeteg Jánosa az ő széles rónaságaihoz.
Itt, valamely csöndes estén, mikor a munka zaja elült, pihent minden s a
hold lassan bujkált az ócska lovagvárak fölött, oly módon került a
713-asra Reladl, mint a Fáraó leánya karjai közé Mózes. A parti fák
alatt csobogó víz csöndes lármájából vékony gyereksirás hangja verődött
elő és szétszállt, libegvén a völgyi ködben, a víz tetején. Az emberek
eltörődve aludtak a hajón, a kormányos ült a kerék mellett, az asszony a
vacsora maradványát hordta le s rajtuk kívül senki sem hallotta meg az
ártatlan emberi lény síró segélykiáltását. Csak egy valaki hallhatta, ha
igaz: az anyja, bűnös, elvetemült, rossz anyja, a ki odatette a rongyos
pólyába burkolt gyermeket a vízpartra s elfutott, hogy soha többé
egymásra ne találjanak: ő, meg a gyermek.
A kormányos hallgatta a hangot, azután beugrott a csolnakba s néhány
csapással fölment a vizen. A fák lecsüngő ágai közt bujt be vele, hol
kijött, hol eltünt, a sirás egyre elhalóbban zokogott a sekélyben.
Messze árnyat vetettek a Bayerwald lombos hegyei.
Azután előtünt a ladik a holdfényben, az első padkáján valami fehéres
csillogott, a kormányos állva hajtotta, a széles tiszai evező mélyeket
merült a csolnak alá. A ladik orra a slepp oldalához ütődött, az ember
kikötött s felszólt a hajóra: – Asszony…
– Megyek – mondta a felesége s odalépett.
– Fogd meg ezt, a míg én fölmegyek.
Fölnyujtotta a csomagot. A csomag nyöszörgött, az asszony majd
elejtette.
– Mi ez, János? – kérdezte megütődve.
– Gyerek – mondta János kurtán – s fölmenvén a hajó oldalán, megemelte
fején a kormányossapkát az arany koronával, a mit rendesen megtesz a
vallásos vizenjáró, ha valami szokatlan dolgot művel.
Az asszony a gulyibához szaladt a lámpa alá. Mire az ember odaért, már
ki is bontotta a pólyás babát.
– Nem gyerek ez, te!
– Nem-e – szólt bámulva az ember – úgy sírt a parton, félig a vizben,
mint a gyerek. Csak nem macska…
– Macska, macska – boszankodék az asszony – ugyan ne beszélj ilyet.
Hiszen embernek ember, de nem gyerek, hanem lány.
Az ember elgondolkozva nézett ki a vízre, föl a feketülő égre, a honnan
reánevettek szeliden a csillagok. Pipáját kiveré, hamuját beleszórta a
vízbe s rácsukván a tisztába helyezett készségre a kupakot, lassan
szólalt meg:
– Az se kér több kenyeret.
Az asszony azzal a félig szégyenkező, félig bizalmas mosolylyal, a mely
szokása a magyar közpolgári feleségnek, ha az ura valami előtte
tetszetőset mond, szeliden simogatta az apró Dunatündér szőkés haját.
– Még meg vannak odalent valahol a Márta ruhácskái…
Kis csönd volt. Azután az ember azt mondta:
– No hát akkor…
Többet ez irányban akkor este nem beszéltek, mert a sok beszéd először
is nem szokás, másodszor fölösleges azok között, kik hallgatagon is
megértik egymást.
A leány ott maradt, az anyja sohasem került elő. Mikor a chaluppöt
levitték a magyar Dunára, megkeresztelték magyar pap előtt.
A neve azonban csak az maradt, a minek a jólelkü parti munkások
elnevezték Bajorországban, Reladl, az aranyszőke haja után.
*
Az igen nagy hujjahózás volt fenn Bécs városában, a rossaui kaszárnya
emeletén, mikor a komám berobogott hozzám azzal a hírrel, hogy az apja
hajója megjött Galaczból, megy Linzbe s itt áll két nap a nagy Dunán.
Sok embernek természetesen nem teljesen érthető ez, a mint nem is az,
hogy mi örülni való van abban, ha egy másiknak megjön az apja egy
sleppen, a melyen kormányos. Azonban mi már sok ideje kerülgettük a
magyar földet, hol itt, hol amott csavarogva, az albán határtól az
osztrák havasokig, – ezen az egyszerü fekete teherhordó hajón jó magyar
dohány, jó magyar bor, szegedi halpaprikás s dunamenti búzából sült
kenyér várta az embert. A komám fia volt a hajókormányosnak,
tengerésznek sorozták, baka lett, zászlótartó, vidám és jókedvü fiú, a
ki vagy hat nyelven beszélt és énekelt, hosszú, magas legény. Ha csákós
állapotban valahol megjelent az utczán, rögtön megszólalt reá a magyar
katonát szerető bécsi humor: Da kommt wieder unsere Telegrafenstange.
Vasárnap délután mentünk ki, végig a Wurstl-Práteron, le a nagy Dunára.
Az öreg meghajolt, deresedő volt már, várt a hajón, a sapkát megemelte,
s Istennel köszöntött. Katonák módjára csörömpölve másztunk föl. A hajó
fával volt rakodva. Az öreg jó lélekkel figyelmeztetett:
– Vigyázzon uröcsém, a vállával bele ne akadjon valami rúdvégbe, mert
nincs kerítése a tornácznak s hamar kiér az ember _az udvarra_.
Felesége is előkerült, már idős asszony, szinte abban a korban, midőn
sötétkék ruhát szokás viselni, letünvén teljesen a világi hivalkodások
ideje. A Duna ünnepnapos volt, csend mindenütt, a rakodó parton
beterítve minden kátrányos ponyvával, a túlsó parton a nagy malmok
álltak, gyenge vizi szellő lengette a zászlókat. A kis gulyibában
terítettek, fehér, sávolyos abroszt tettek az asztalra, az öreg beült a
sarokba, a hol föl volt írva a festett deszkára a hajósfohász:
ISTVÁN KIRÁL KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK.
Kenyeret hoztak, sót, zöldpaprikát, bort s halat bográcsban. Annak csak
a levére kellett nézni, lassú, olajas mozgásán meglátszott a tiszai
halászművészet. Tányér öt volt az asztalon s négyen öltünk hozzá. A mint
kérdőleg néznénk a komára, hogy ki lenne az ötödik, az öreg megszólalt:
– Arany bizonyosan szégyenlősködik már megint.
A mint hogy úgy is volt. Csak lassan jött föl a hajószobából Reladl,
kétszer is kellett hívni. Ekkor láttam először s utoljára a bájos szőke
gyermeket. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, aranysárga haja sűrű sátor
gyanánt hullott a vállaira, kék szemeit félénken rejtette el a hosszú
pillák alá, kicsi sárga szattyán bocskor volt a lábain, a ruhája
katrincza, himzett vállas ing, apró, rézzel vert tüszőcske a dereka
körül, a mint ezt a készséget Oláhországban vették neki ünnepi czifraság
gyanánt. Félt, a koma kedveskedésekkel halmozta el, valami czukrot adott
neki, melyben gyönyörű czukornyulak ettek gyönyörű czukorsalátát egy
kicsi czukorkertben, arra összecsucsorította piros ajkait, mert azt most
meg kellett volna csókolni, de nem lehet így, idegenek előtt.
Beszéd közben aztán félénksége eltűnt s ha nem szólt is, nagy szemeivel
okosan nézett a többire s megcsodálta rajtunk a ruhát. Az idő siet, a jó
baranyai bor megoldotta a hallgatag hajós nyelvét s mikor a Reladl
lement, hogy lefekteti az ujonnan kapott nyulakat, elmondta a
történetét. Szűk, kevés jelzővel való beszédéből kilátszott a leány
iránt érzett szeretet. A rövid pipából fölleget fujt maga elé, ha
elérzékenyült, hogy ne lássuk.
– Nagyon szeretjük – mondá csöndesen. Ha az Isten meg hagyná érni, hogy
valami jó embert találnánk neki… Idd ki fiam a borodat, majd öntök.
A zászlótartó elpirult s czigarettjét a pohárba ejtette. Az öreg
nevetett s könnyek fakadtak a szemében, felesége elgondolkozva, az
asztal sarkát simogatta a kötényével.
Az őrt álló hajón tizet kongatott a matróz, készültünk vissza, a kis
darab magyar földről a császárváros németjei közé. Reladl kint ült a
gulyiba előtt a padon s dudolt magának valami halk nótát.
– Isten áldja meg – mondta a bucsuzáskor, mindkét kezét nyujtva. – Mikor
jönnek megint?
Mikor? Hogy lehetne azt tudni?
– Majd… Majd találkozunk egyszer, otthon…
– Otthon… – szólt ismét elgondolkozva. – Én itt vagyok itthon… a hajón…
Hirtelen, hogy elhallgatott, hozzátette:
– Én itt születtem – s lemutatott a széles vízre, a mely halkan futott
el a hajó alatt.
– Majd találkozunk, Reladl – szól a zászlótartó – majd ha nem lesz már
rajtam ez a csunya ruha.
– Nem csunya az! – vágott vissza gyorsan.
Szemét lesütve, fehér fogai közé kapta egyik ujját, elárulván az örök
asszonyi dolgot, hogy neki is tetszik már a kétszinű posztó.
– Majd visszajövünk – mondtam én is – egyszer. Akkor már maga nagy lány
lesz és én elveszem feleségül.
– Oh – felelt szemérmesen, féloldalt fordulva – kellenék is én magának…
Azután félénken megsimogatta a kardomat.
*
A történetnek rövid vége van. A 713-as most három esztendeje őszszel
Oláhországba igyekezett borral. A hajó átvergődött a felső Dunán s lent
járt az alsó részen, az Osztrovó szigetei alatt. A viz ott már kiterjed,
mintha tengerré akarna válni, a sziklák fölött nagy habot verve haladnak
le a Vaskapu felé a hullámok. Nem kedves tájék annak se, a ki naponta
rajta jár s a víz fenekén nem egy szerb dugárus holtteste fekszik, a ki
pedig minden szikla gerinczét ismerte.
Estére hajlott az idő, az őszi köd leszállott, a remorqueur-hajó lapátja
messze elől kavarta a vizet, csak a zugását lehetett hallani a sleppen.
A köd befogott mindent, a vizet, a hajót, a partokat s hideg cseppekben
rakódott le a kátrányos ponyvákra. A kormányos a kerék mellett ült s a
matrózok minden perczben ledugták a vízmérő csáklyát, a slepp csak a
saját erejéből uszott, a kötél, a mivel a gőzös huzta volna, lanyhán
ereszkedett meg s belelógott a vízbe. Nem lehet itt sietni. Az édesvizi
hajós mesterségének legnehezebb titka az a munka, a mi itt folyik,
haladni előre a fenék láthatatlan szörnyei között, a mikor rászalad a
hajó… nem jó erről beszélni. ✝✝✝ ne add uram Isten senkinek.
A Duna hulláma ott már haragos, lármás s ez a lárma benyeli magába a
messzi part minden zaját. A ködben nem is szalad szét a hang, néha
egy-egy fegyverdörrenés hallatszik, zsandárok lövöldöznek bizonyosan
határháboritó szrbszkik után. A hajó kanyarog, hosszú, esetlen testével
a széles vizen, a ki a partról látja, azt hinné, a kormányos megőrült,
pedig csak tapogatózva keresi a mély utat.
A slepp megy lefelé. Tompa koppanás hallatszik, mintha kalapácscsal a
hajódongára ütöttek volna, azután hosszú, zsurmoló zaj.
– Megállj! – ordítja a kormányos.
Meg is álltak minden további nélkül, a hajó sziklához ütődött s a hogy
sebes haladásában hirtelen állva maradt, megmozdult rajta minden. Azután
egy hangos, kétségbeesett sikoly, egy bőszült káromkodás és ujra a
kormányos rekedt kiáltása:
– Csolnakba legények!
Az ám, de hiába. Reladl ott állt a hajó orrán, mikor megállott a slepp s
a gyors rázkódás bedobta a vízbe. Leesett, hiába kapva a fölhuzott
vasmacska láncza után. A hajó lassan fordulni kezdett, látszott már,
hogy csak ütődést kapott, nem léket, de az édes gyerek elveszett végkép.
Lement a sziklák közé a fenékre s hiába szálltak csolnakba az emberek,
hiába nyult utána valamennyi csáklya, lent maradt, mint a ki nem akar
visszajönni többé.
– Duna ideadta, Duna visszavötte – mondta az öreg kormányos, pipálva
erősen.
*
Valami töltés állt rossz lábon az alsó Tiszán, azt mentünk nézni egy
apró csavargőzösön, a mint ott találtam az öreget. Rangban előbbre
haladt, kormányos s kapitány volt egy személyben. Megismert s hogy
kérdezősködni kezdtem a dolgai felől, szűk szóval elmondta Reladl
halálát. Azonközben folyton pipázott s a gépcsövekbe kiabálva, szidta a
masinisztát.
– Duna ideadta, Duna visszavötte, – ezt mondta utoljára s egész erővel
rángatta az apró propeller lánczos kerekét, pedig akár keresztben is
uszhatott volna a Tiszán az egész alkotmány.
Látszott rajta, hogy megsajnálta azt is, a mit mondott, mert egészen
beleveszett a munkába. A nap magasan járt az égen, a parti füzek
szeliden mosták törzseiket a vén folyó sárga vizében, csendes tavi táj
volt a vidék, a Tiszának hulláma se rezdült, fönt a kanyarulatnál egy
oláh tutaj uszott lassan bele a napos vízről a parti árnyékba.
– Régen itt jár már a Tiszán? – kérdeztem, csak hogy éppen mondjak
valamit.
– Rég – felelt kurtán.
A sapkáját lehuzta a szemébe. Egészen ősz volt az ember.
– Azóta – mondta aztán.
Hallgatott egy darabig, azután köhögött, a mi valószinü, hogy sóhajtás
volt nála. Nagy harcsabajuszát meghúzta párszor s mintha szégyelné, hogy
a nagy folyó országjáró hajójáról idejött erre a ladikra, mentegetőzve
rántotta föl a vállait:
– Csak nem járhatok – mormogta halkan – hajógerinczczel a halottam
fölött…
István kutyái.
István ifju korában juhász volt, de később a kocsisságra adta magát. Nem
tudni, miért, mert ez irányban sohasem beszél, s ha kérdezik tőle,
egyszerre a leggorombább embere lesz a világnak. Valaha felesége volt,
de elmaradt tőle már régen, azóta egyedül él, minden világi hiuságról
letett, még a juhászkalapot is elcserélte más, kisebb karimáju
fejrevalóval s régi emlékeiből mások nem maradtak meg, mint a pulik. A
pulik, mint azt minden magyarnak tudnia illenék, kutyák, és pedig nem
közönséges kutyák, mint a milyeneket vadászemberek szoktak használni,
hanem ebek, a melyek a juhokat őrzik, azokat rendben tartják s bizonyára
jobban értenek ehhez a mesterséghez, mint akárki más a tulajdon
magáéhoz.
A puli különös fajtája a kutyáknak, kicsi, apró, loncsos eb, sáros, a
szőre tele van ragadva giz-gazzal, a feje is csupa szőr, úgy, hogy csak
az orra s a két szeme látszik belőle ki. Ha valaki látná az utszélen
csavarogni, bizonyosan megdobná röggel vagy kitérne előle, hogy a
ruháját ne érintse ez a szennyes állat. Ellenben juhásznak nagyobb
gyönyörüség, mintha két szamarat kapna ajándékba, mert a szamár csak
szamár, ellenben a puli – puli.
Csak meg kell nézni, mikor a pulira reá van bizva kétszáz darab birka,
hogy hajtsa be az akolba, hogy mit tesz. Annyi esze föltétlenül van
neki, hogy belátja, mikép egymaga egy egészében nem bir a tömeggel. Bár
előbb megpróbálja, izgatottan szaladgálva körül a nyájat. De nem megy.
Az akol egyetlen ajtaja előtt megköti magát néhány elüljáró birka, hogy
nem megy be és hát nem is megy.
A juhász maga könnyen segíthetne ilyenkor rajtuk, ha az elejébe odavágná
a kampós botot, de ez nem lenne helyes dolog, mert a pulit is benne kell
hagyni a foglalkozás gyakorlatában. Ilykép a behajtás reá bizatik. A
puli idő multán belátja, hogy a konok elüljáró birkákkal így nem bir.
Eltávozik ezért a csapattól s aztán úgy harmadrésze táján oldalról
dühödt ugatással nekik rohan. Igy elválasztja a falkát, a melynek egy
részét odább hajtja s akkor visszatér emezekhez megint. Ujra kezdődik az
ugatás, a minek csak az a haszna van, hogy a birkák még összébb
szorulnak. Akkor a hátukra ugrik a puli, a fejüket harapja, vastag
bundájukat tépázza, a mig megriad a tömeg s ijedt rohanással bevonul
oda, a hova való, az akolba. Ezzel készen lévén, uj falkát hajt az ajtó
elé s mikor ez is bent van, veszi elő a harmadikat, kötelmeinek így téve
eleget. Akkor az apró állat büszkén széttekint az udvarban, hogy no hát,
van-e itt még elvégezni való dolog valami? Nincs, ennélfogva lassan
elkoczog a gazdája után, a ki ad is neki jutalmul kenyérhéjat, ha van.
A pulira nyáron jár jó világ, a mikor a birka kergül. A komoly birka
ugyanis, a mely semmiféle pajzánkodásra nem alkalmas, miután hetekig
csodás étvágygyal ette a füvet, egyszerre igen vidám lesz, forogni kezd
önmaga körül sebesen, egyre sebesebben s mikorra abba hagyja, vége a
szép életnek. Ilyenkor a puli duskálkodik a husban és kövér. Télen pedig
sovány az istenadta.
Hanem azért télen is puli és igen becsült jószág. Egy jó puli mindig
többet ér, mint egy lusta bojtár, de meg nem is embernek való mulatság
az, a mit vele végeztetnek. A birkákban vannak törekvő egyéniségek.
Mikor a puszta közepén az egész nyáj delel s a juhász is alszik a füvön,
egy birka föláll s menni kezd. Megy, megy előre, mert neki úgy tetszik s
úgy elmegy, hogy mikor a juhász föláll s utána tekint, már csak messze,
a rét füvében látszik belőle valami szürkeség.
A puli ilyenkor szidást kap, sőt esetleg oldalba ütést is, a miről ő
egyébként aligha tudja, miért kapja, mert szintén aludt.
– Oda van egy birka – mondja neki a juhász.
A puli erre nem szól semmit.
Akkor a juhász kinyújtja a karját arra felé, a merre a birka távozott,
de a puli erre sem szól semmit. Csak néz bele a zöld táblába, meg ismét
a gazdájára vissza, a mi azt jelenti, hogy ő nem ért ebből az egész
előadásból semmit. Ez természetes is, mert a juhász a maga magasságában
ellát a birkáig, de a puli szemei igen közel lévén a földhöz, kisebb a
látköre. Ennek a megnagyobbítása szempontjából megfogja a juhász a bőrt
a nyakán, fölemeli magasra s úgy mutatja neki a birkát.
Most aztán, a hogy ott csüng a juhász kezében a bőrénél fogva, azonnal
kapálózni kezd a pulinak mind a négy lába s már a levegőben is rohan a
birka után. Mikor a gazda ledobja a földre, nekiereszkedik s megy
mindenen keresztül a juh után. No de annak sincs ilyenkor jó dolga, mert
valóságos rendőr-eréllyel támad reá a kutya. Azután visszahajtja a
nyájhoz, végezetül ugat reá néhányat s ezzel aztán rendben van a dolga.
A puliról e fajtákat lehetne írni sokat, de hiába volna, mert a ki nem
ismeri, az ugyan ebből úgy sem ismeri meg.
– A kutya nem ismerkszik mög mindön embörrel – vélte István egy napon,
midőn kint ült a tanyavégben a nagy eperfa alatt az ócska malomkövön s
ünnep délután lévén, vágta a jövő hétre való dohányát. – A kutya nem
olyan, mint az embör.
– Nem. Az csak kutya. – Hallgatott egy darabig s néhány dohánycsumát, a
mit leejtett a földre, fölszedett a homokból. Mert ez serczeg legjobban
a pipában s igen szép szaga van neki.
– No nem éppen – vélte aztán ismét. – Nem a kutya az, a ki csak kutya,
hanem az embör az, a ki _csak_ embör. Nézze – mondta s a kőhöz fente
kését – hányszor változtat egy élet alatt gazdát az embör? Ma itt,
holnap ott. Ma béres, holnap kertész, azután kocsis. Azután
pásztorembör, azután kubikus, mög mindön. A kutya nem így tösz. Az
mindig egy helyben van…
– No de ez nem egy kaptafára megy, ez a kettő – mondtam. – Az ember nem
menne el egy helyből, ha nem kellene.
– Hát miért köll neki elmönni? – szólt István.
– Miért? Mert elküldik – feleltem.
– No látja – mondta most diadalmasan – mert elküldik. Miért küldik el?
Mert nem végzi el a dolgát. A kutya mög elvégzi, a mi rá van bízva, oszt
azt nem küldik el.
A vágott dohányt megmorzsolta kissé, betette a zacskóba, a vágófáról
lefújta a port, a hóna alá vette s az istállóba ment.
A pulik – négy tanítványa volt ekkor – szép sorjában mentek utána.
*
Másnap a fiatal erdő szélén hevertem, a tisztáson. Nyulat akartam lesni,
de nem jött egy sem; hazamenőben voltam, mikor az erdő szélén elhajt
István a kocsival.
– Hova megy?
– A járásra – felelte. – Úgy hallatszik, nagyon rossz kint a fű, mög
köll nézni, nem-e volna érdemösebb dolga a jószágnak a tanyán.
– Ugy?
– Üres a kocsi…
Fölültem. Három kutyája a szekér után koczogott, egy pedig, a melyhez
nagy reményeket fűzött, a lábainál hevert a szalmán.
– Gyű Kesej! – szólt aztán a lóhoz.
Kőrülnézte a határt, az ég alját s azt mondta:
– Eső lösz, mert a Kesej nem indít. Nem akar elmönni messze a tanyától.
Azután nem szólt egy darabig. A gyeplőt a lőcsre akasztotta s a pipáját
kezdte tömni. Azután réz masinatartót vett elő. Mikor készen volt ezzel
is, a füstöt illendőség okáért oldalt fújta, s mintha a tegnapi beszéd
csak az imént szakadt volna félbe, folytatta, a hol elhagyta:
– Nézze, az embör mindig jár-kél ide-oda. Gazdát változtat. Mindig
keresi, hun jobb és sehun se találja ezt. Utoljára vége szakad az
életének ott, a hol legrosszabb dolga volt neki. Nézze, a puli mit kap?
Kenyérhajat, kevés aludttejet, vagy ha kerge birka van, azt – mög a mi
nyulat véletlen foghat. Azért látja, mikor mén el a gazdátul a puli?
Mögmondom. Vagy akkor, ha fölhagy a juhászattal, oszt akkor eladja, vagy
ha elhal a gazda és a kutya akkor elszéled.
– Csavarog.
– No ügön, egy darabig csavarog. Mögy addig, a meddig juhászra nem
talál. Ott beáll szolgálatba újra. Látta már, hogy egy puli beállt volna
házőrzőnek tanyára? Olyan nincs. Az mindig mögmarad a régi
mestörségiben, nem mint az embör. Ha elvesz valahun a gazdája, keres
másikat. Befogadja szivesen a gazda.
– Hát a többi puli?
– A többi puli? – ismétlé, mintha fölöslegesnek találná a kérdést. –
Azok is. Nézze, más kutya folyton marja egymást, a pulik sohasem. Ha két
juhfalka a pusztán egymás közelébe ér, látta már, hogy a pulik
marakodtak volna? Olyan nincs.
– Nincs? – kérdeztem, éppen csak hogy szóljak valamit.
– Nincs – mondta határozottan. – A gazdák ugyan összevesznek néha,
veszeködnek is, halott is marad utánuk, de a puli ilyesmit nem tösz.
– Nem?
– Nem ám – felelte s újból szétnézett a lapos tájon. A nap végigfeküdt a
füveken, könnyű szellő járt, a mely elfújta az útról a port s ingatta az
ökörfark sárgavirágos kórójait. Az ég alján a föllegből rézsutos mozgó
fátyol ereszkedett alá: ott esett már. István gazda megcsapkodta a
lovakat s meggyőződéssel szólt:
– A puliknak több eszük van, mint a gazdájuknak.
*
Történt, hogy kereszt-szentelés volt a közelben. Ez nem is kis dolog, ez
nagy, igen nagy ünnep. Mihály Mihályt és a feleségét, Lebedi Zsuzsannát
lehet köszönteni érte. Ők gondolták ki legelsőbb, hogy az útszélre
kereszt kellene, szép vaskereszt, kőalapzatokkal, mely alapzatokba be
van vésve, hogy kik által emeltetett. És azontúl mindenek, kik arra
járnának, kalapot emelnek ott, az asszonyok, leányok keresztet vetnek
magukra és az oszlop árnyába tér fohászkodni a szenvedő. Azontúl a
tájéknak elvesz a régi neve, nem neveztetik többé Szinlaposnak, hanem
annak a helynek, a hol a Mihály Mihályék keresztje áll.
Ezt a keresztet szentelték akkor, sok nép volt ottan, ünnepi ruhákban, a
barát kijött a városból és beszédet mondott, szólván a megalázkodásról.
Meg kell adni a barátnak, hogy szépen beszélt, az emberek összefogott
két kezükkel tartva a levett kalapot, fejüket lecsüggeszték s tünődve
hallgatták szavait. Az asszonyok imádkoztak, mellüket verték, mondván:
én bűnöm, én bűnöm ez is s néha meghúzták a fejkendő csücskeit az álluk
alatt. István is ott állt, hátul a fák alatt, mert sohasem volt szokása
neki, hogy előre tolakodjon s hallgatta a beszédet elmerülve. Szép, igen
szép ünnep volt ez.
Ki hinné mégis, hogy mikor az egész tájék népe a kereszt által Istenéhez
járul, bűnös szenvedélyek támadnak némelyekben és bűnök követtetnek el.
Ki hinné, ki hinné?
Az bizonyos, hogy az emberekben van előérzet, a mely szomorú események
következtét jelenti. A beszéd végével ment hazafelé István a közön s míg
lassan lépegetett a homokban, valami belső baját érezte. Igen
elgondolkozott s egy kicsit túl is ment a tanyán, annyira elfelejtkezett
magáról.
Mikor föleszmélt, ezen elcsodálkozott. Hogy lehet ez? Hát hol vannak a
pulik, hogy egy sem jön elébe? A szive megdobbant. Hirtelen átlépte a
szőlő alacsony kerítését s hátulról ment a tanyába. Azután fütyült
juhászosan egyszer, kétszer, háromszor, kiáltozni kezdett:
– Puli, huppuli!
Csak a présház ajtaja verte vissza a hangot az ünnepi csöndben:
– Puli, huppuli!
István megrendült. Megállt s a földre tekintvén, hegyesorrú csizmák
nyomait pillantotta meg, hegyesorrú csizmákét, a milyeneket a juhászok
viselnek.
Most már tudta, mi történt. Nem kiabált tovább, hanem elborult homlokkal
egyenest a kapásház ereszete alá ment, a hol két puska is lóg a szegen.
Előbb a kétcsövűhöz nyult, a mely sörétre van töltve s a kányák ellen
használtatik, de azután mégis csak a kóczmadzagos egycsövűt vette le, a
melyik golyóra jár.