neki. Ép a teste, ép a lelke, csak a szemeit ölte meg a tanyavilág
irtózatos betegsége, az egyiptomi trachoma. Azokkal ugyan már nem lát
többet s igy hát egyebet nem tehet, mint üldögél otthon télen a kemencze
padkáján, tavaszszal a tanyaház napos végében. A világtalan állapot sok
mindenre megtanítja az embert s vaksága daczára ügyeskedik ebben-abban.
Sásból mindenféle hasznos dolgokat fonogat, de még a kapanyélnek is, ha
előbb valaki nagyjában kibarkácsolja, meg tudja adni a helyes, sima
formáját, hogy az kézhez álljon. Igy meg van ő a tanyában, a vak ember.
Az ebekkel barátságot tart, azok kisérik, ha a közön sétál s elugatnak
előle minden ártalmast. Piros valósággal ajnározza, mint a gyereket, a
Kabók-pár pedig becsüli. A mi az öregre kell, arra telik, a halálát
senki sem várja, sőt, mert katonaviselt és sokat tapasztalt
világéletében, Kabók olyan dolgokban, a mikben nem eléggé jártas,
gyakran fordul hozzá tanácsért.
Estenden is, mikor a városból hazatér (mert az uj portékával nem lehet
könnyen menni), az asszony első szava az udvaron a leányhoz:
– Hát öregapád?
– Pipál odabent – mondja Piros.
Míg Kabók kifog s közben a kutyák üdvözléseit fogadja, az asszony
beszalad. Még az ünneplő kendőt a fejéről le sem vette, még csak jó
estét sem mondott, csak az apjára kiált, a mint benyitja az ajtót:
– Jaj, édös apám, mit láttunk!
Az öreg ül a padkán, egyik lába a másikon s pipál immel-ámmel, vak ember
szokása szerint, a kinek a füst látásában nincsen élvezete.
– Mit, leányom? – kérdezi. – Ugyan mi löhet az, a minek olyan nagyon
örülsz?
– Jaj, apám, – beszéli sebesen az asszony – láttuk képbe a tengöri
várost, a hun kend járt… a Venécziát.
A világtalan öreg arczán végigfut a fiatal emlékezések derűje. Hirtelen
a puszták között megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata,
vak szemei látják a déli város egét, tengerét, az ódon kőházakat,
mindazt a régi időt, mikor a szegedi ezred a mesevárosban feküdt s ő
járt a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban, e mohos
kőpillérek között s posztot állt az Arzenál kapujában, fényesre puczolt
fegyverével.
– Láttátok?
– Láttuk. Ugy, a hogy kend beszélte, de épp úgy. A vizön vannak a házak…
mennyi ablak…
– Az.
– A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom – folytatá az asszony
s az öreg a szavába vág:
– Az a szent – – várj csak… várj, majd mingyár mögmondom.
Gondolkozik az agg katona, lehajtva a fejét. Emlékezetébe jutnak
mindenek, a nagy marsok, a kompaniekomendás, főhadnagy úr Gruber, az
Arzenál, csak a templom neve nem.
– Nem, már nem tudom – mondja azután. – Elfelejtöttem a nevit…
– Pedig szép neve löhet neki – felel az asszony. – Nagy teteje van, alul
szélös, felül úgy összemén, mint a lámpaüveg.
– Az, az – szól, nagyot esve a szón az öreg. – Ugy igaz, a hogy mondod…
Hát az arzenál-vahhe… várjál csak… a linke tórvahhe… ej, üsse mög a
part, nem linke, rekte, rekte!
– Micsoda? – kérdezi az asszony.
Jó szerencse, hogy belép Kabók. Egy kis bor van benne, de meg ért is az
ilyen sorokhoz s hogy öregapónak kedvét ne szakítsa, nagy bátran szól
bele a beszédbe.
– No, az csakugyan ott van.
– Ott? – kiált az öreg kemény hangon, mintha csak valamely generális
elébe vágná a Gewehr heraust. – Ott van? A linke vahhe? – És újra
sebesen beszélni kezd: Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficzér, ejn
gefrejte, czén infanterisz, ejn pilman, – mint ahogy ezt az őrség
osztásakor elszavalni szokás. Kezeit izgatottan emelte föl (a pipát már
rég letette) s integetett az altisztnek, a szabadosnak, a gyalogosoknak,
mindnek, mindnek integetett. Kabókék hirtelen egymásra néztek.
Kabók azt gondolta magában, hogy no az öregnek se hozhattunk volna
különb vásárfiát, Kabókné pedig nézte az apját, a vak apját, a kinek
orczáin piros tüzek gyuladtak ki, hajlongott, hadonázott, végül ősz
fejét magasra emelve, valamely régen elfeledett olasz dalba kezdett
öreges hangon:
– Ettutitisimize – tempozebon…
– Ez valóságosan szép nóta, – mondta rá Kabók Mihály.
Vallatás.
János, mondjuk, hogy éppen Halbőr Förgeteg János, valamely bűnben
találtatódott. Ugyanis birkák tüntek el a határból. Olyan tájon volt már
az idő, a midőn tarló a föld nagyobb része s ilyen alkalommal a birka
szerfölött hajtható, mivel semmiféle nyom nem marad utána. A tarlóban a
birkával úgy jár-kel az ember, mintha a levegőégben menne s a ki éppen
utána veti magát, lophat. Az persze nem megy egészen könnyen, mert a
birkát is őrzik s a nyáj emberek és kutyák felügyelete alatt áll. Mégis,
a ki ért hozzá, szél ellenében meg tudja kerülni úgy a jószágot, hogy
észre nem veszik. Ennek sok fortélya van s ott kezdődik, hogy pálinkás
kenyérrel kell etetni az ebeket és nagy tanulmányokat kell ejtenie az
akol körül, hogy merre legalkalmatosabb a bejárás. De még a birkában is
esik személyválogatás, mert nem mindenik hajlandó éjszakai útra indulni.
A kos pedig öklel és a sötétben nincs ellene védekezés. Ily különféle
tudományok ezek, de ezzel is úgy van az ember, hogy csak annak nehéz, a
ki nem tudja, mert a ki ért hozzá, az nem is foghat ennél könnyebb
mesterséget a világon. Azt ugyan benne meg nem fogják.
Szó sincs róla, hogy azért gyanuba ne kevergőzne egy vagy más ember. A
pusztázó városi katona is csak úgy van vele, hogy valakit bizonyára
gyanusítani kell. Mikor a juhszélben poroszkálna a lovas ember, mondja
neki a kárvallott gazda, Nagykalapú Fa Miklós, hogy íme, mi esett nála
az éjjel. A pusztázó végighallgatja a jelentést szögrül-végre, a mint
azt Miklós előadja, különféle köröket rajzolván eközben botjával az út
homokjába. Az egyik kör jelenti, hogy az akol mely részén távolodtak el
a hűtelen birkák, a másik kör jelezné, hogy miként és mely módon nem
vehették észre a tolvajt (az egész háznép kártyázott a tanyaszobában), a
harmadik kör pedig hirtelen, a mint húzná Miklós, félbeszakadt s a bot
megáll a kezében. A pusztázó arra néz, a merre a bot vége irányt mutat s
azt mondja:
– Mingyárt gondoltam.
Miklós az útról nyugodtan lépegetett vissza a tanyába a semjéken át és
semmi bántódást nem érez a lelkében. Nem árult el senkit, nem
vádaskodott, nem gyanuskodott, a mint hogy igaz is. A pusztázó pedig
megszorítván a lovát, poroszkál arrafelé, amerre az előbb a bot vége
mutatott. Nem kell soká mennie. Itt van mindjárt a közelben, (éppen csak
két óra járás) a János falkája, a mely legel az őszi tarlós füvön, János
pedig fekszik a homokon subában, pipázva. A juh után a gyerek koncsorog.
János szívja a pipát, a mely csak gyenge füstöket ad, miután alighanem
krumplilevél van benne. De a szaga elég szép, mert attól hányja-veti a
fejét a katona lova s alig bír rajta ülni az ember, mire odalép.
– Az ördög a kend dolgát, – szól a rendőr – mit pipál kend?
János a subáról csak most fordítja oda a fejét.
– Pipát – mondja.
Amaz méregre kap a kurta válaszon.
– No – véli – nem sokáig pipálja kend azt a pípát.
– Miért? – kérdezi János. Nincs ennek a pipának semmi baja.
S félkönyéken eltartván magától a pipát, szemléli figyelmesen.
– Nem is a pipának van baja, hanem kendnek. A pipa jó, abból pipálhatna
kend, de majd elvöszik kendtül. Majd odabe elvöszik kendtül a pipát.
János hallgatja, ismét fuj egy darab füstöt s most már csufondárosan
válaszol vissza:
– Nem t’om ki?…
– A börtön! – kiáltja rá a pusztázó.
De János ismét csak az előbbi. Egyik lábát fektében átveti a másikon,
kétkönyéken van s miközben fogja a fogai közt erősen a pipa szárát, azt
mondja:
– Nem t’om mér?…
A legény a lóval nem léptet se odébb, se idébb, csak onnan kiált a
gyereknek:
– Hallod-e, hej! Hány ez a birka?
A szóra öreg anyajuhok a legelésből fölemelik a fejüket, mert szokatlan
lárma ez nagyon, a gyerek meg azt kiáltja:
– Ötvenhat!
János szívja tovább nyugodtan a pipát, a lovas meg visszakiált:
– Avval a hattal együtt?
János kiveszi szájából a pipát.
– Ne mozogj, mert rád lépök, – mordul a katona a lóról.
János nem mozdul, csak fekszik. A gyerek amott a juhok szélin néz egy
darabig, de aztán kérdőre fogja:
– A melyik az éjjel gyütt?
A pusztázó rezesbarna arczán kisded mosolygás jelenik meg, János pedig
káromkodna már, de hiába. A pusztázó azt mondja:
– No most csak föl abba a subába, aztán gyerünk.
– Én? – kérdezi János.
– Persze. De leginkább jó lösz, ha mingyárt ugrik kend.
– Ugyan? – kérdezi János. – Aztán mért?
De amazt most már nem hozza ki a sodrából.
– Nem köll sokat beszélni. Tudja kend nagyon, hogy mért. Majd odabent
mögmondják.
Nincs mást mit tenni, föl kell kelni a subáról s haladni befelé.
Igy történik, hogy János a városba kerül a nagy házba, a hol a törvényes
emberek vizsgálják az ügyeket. Azon mód van a subában és a pipával, mint
legelsőbb, hogy odaérnének s egy ilyen törvényes ember elé állítják. Már
akkor irások jönnek Jánossal a hat birkákról, de szóbeli jelentést is
tesz a kisérő. János ezt egykedvüen hallgatja. Mikor vége van, azt
mondja rá:
– Nem igaz ám ebbül egy szó sem… Nem csinálok én rossztéteményt.
– Hát azt majd meglátjuk – felel a törvényes ember. Azzal elővesz
mindenféle nagy papirlapokat, a miken növekvő aggodalommal tekint végig
János.
– Mi a kend neve?
– Förgeteg János.
– Melyik Förgeteg János?
– Hát a külső Förgeteg János.
– De melyik külső Förgeteg János?
– Hát a Halbőr.
– No jól van. Hát a kend kora?
János előbbre hajlik.
– Hogy mondja?
– Hogy hány éves kend, azt kérdezem – mondja az urféle a pulpitusos
asztal mögül.
Kissé gondolkozik János, az ablakra tekintvén. Utóbb féloldalt fordul,
mintha a kisérő legénytől várná szavai igazolását.
– Hát löhetök vagy ötvenöt… Úgy gondolom. Bizonyosan nem tudhatom, mert
nézze csak, a nagy szárazságkor, hatvanháromba, legényforma vótam mán,
de tán hogy mög is vótam mán házasodva…
Előbbre veti az egyik lábát és a csizmája orrát nézi, mivelhogy talán az
tudna tanácsot adni. De a másik ismét elébe vág:
– Ötven kend most, mert most öt éve volt kend negyvenöt.
– Én? – kérdezi meglepetten János.
– Kend ám!
– No akkor löhet.
Amaz ujra csak turkál az irásokban s végül azt is megkérdi: – Kend
miféle foglalatosságban van?
– Hát kéröm – enged a kérdésnek János – én csak afféle kétkézi munkás
vagyok odaki a tanyán.
– De juhászkodik is kend?
Áll megint csak János egy darabig. A sok bolond papirban, de benne van
minden. Utóbb a fejét féloldalt hajtván, azt mondja:
– Hát nem mondhatom, hogy nem. Tudja tekintetös úr, úgy él az embör, a
hogy tud.
– De nem kell azért lopni.
Most kell megnézni Jánost, ha valaki éppen már arra töri magát, hogy
Jánost megnézze. Visszakerül az előrenyujtott jobb lába hirtelen
hátulsónak és délczegen veti szét a mellén a subát.
– Hát ki lopott? – mondja mérgesen. – Hát én loptam? Hát fájlaltam én
valaha a tekintetös úr fejit? Hát vót ojan, a ki az én ellenömbe még
csak panaszt is mert vóna tönni?
A törvényes ember kegyetlen hidegséggel vágja föl a nagy könyv lapjait s
ráolvassa Jánosra:
– Most öt éve is birkát lopott kend. Azelőtt két esztendővel szintén.
Most meg megint hat darabot szerzett el kend a Fa Miklóstól.
– Én? – kérdezi János dühösen. Hát a szömöm világa ér annyit, mint a
tekintetös úré, de hiszöm az Istent, hogy arra merök hitölni, hogy én –
–
A tekintetes úr a szavába vág:
– Ugyan, János, hiszen mind a hat birka jelös.
– No az pedig nem vót jelös – fakad ki János hirtelen, de mire észre
venné magát, már késő a tagadás. De amúgy is tényleg jellel vannak
ellátva a birkák, hát hiába volna minden. Beismeri a tettet, a mi után
kieresztik. Visszakapja a subát, a pipát, az egyikbe beleöltözik, a
másikra rágyujt s úgy halad kifelé. A nyomáson találkozik valamely
ismerőssel, a ki ráköszönt:
– Bent járt kend, János bácsi?
János halad a subában, de a pipát kiveszi a szájából s a szárával a
vállán keresztül integet be a város felé:
– Az ám. Dolgom vót bent az adóhévatalban.
Asszonykérő.
A cselédgulyás az őszszel meghalt s miután a cselédgulyásra télen
szükség nincsen, ott hagyták azon időre az özvegyasszonyt. Meg kell adni
Hab Lajosnak, hogy becsülettel végzé földi hivatását s ekként is fejezte
be, mert akkor halt meg, a midőn már reá semmi szükség nem volt. A
majorbeli cselédség, kiknek konvencziós marháit legelteté s fölöttük
pásztorkodott, meg volt e dologgal elégedve s mikor elpusztult, sok jó
szavat ejtettek a Lajos után. El is temették, a faragó béres csinálta a
koporsót, a lovas csősz ment lovaival a faluba papért s megadták neki a
tisztességet, a mi az embert haló porában illeti. Az özvegy pedig magára
maradt s mehetett volna a fagyos pusztán az Isten világába a merre lát,
ha éppen nem ily szerencsésen hozta volna ki a mindeneket intéző sors
ezt a halált.
Tavaszig hát benne maradhatott a gunyhóban, ámbár igaz néven nevezve,
nem is gunyhó volt az, mint inkább verem. Csak türt ember a cselédgulyás
a majorokban, a kinek semmiféle házhoz joga nincsen, s ha valahol ilyen
vermet csinál magának, hát éppen csak hogy megtűrik. Szemet hunynak
előtte, mert amugy is van annyi esze, hogy nem valamely termőföldből
szakítson ki magának egy darabot. A legelő szélén épp jó helyen van, ott
gödröt ás, az oldalaiba ágasfákat illeszt, arra megint keresztbe
helyezvén egy rudat, körültámasztja az egészet nádkuppal. Ha érzéke van
a rendhez, a nádat belül még ki is tapasztja sárral, abba ablakot is vág
és rendes bejárót csinál az épületbe.
Ilyforma készség volt ez, állván a legelő szélén, a szikes földben
néhány csenevész ákácz között, melyek el voltak hagyatva egészen.
Gyökereiket hiába eresztették le a széki földbe, az nem adott erőt
nekik; ha lett volna, talán adott volna, de ha nem volt magának sem
szegénynek, akkor mit csináljon.
Az asszony meg az ura, már a volt ura, ez a Hab Lajos nevezetü, estére
kelve, gyakran ültek kint a nádkupok előtt, a fák alatt, nézve végig az
egyenes tájon, a melyet elöntött világával a holdfény és csillogó
tükröket rakott a szines tócsákba. Minden embernek, bárki legyen s
bármily állásban foglalatoskodna, vannak néha órái, a midőn a
reménységeinek él. Ki volna reménykedés nélkül való? Mindenki vágy erre
vagy arra, a király, a kinek sok koronája van, még egyet szeretne, a
koldus pedig egy krajczárkát. Ők maguk is szerettek volna valamit, a mi
után vágyakoztak, tudniillik, hogy Isten ő szent felsége kegyelméből
vagy halál útján, vagy előbbremenetel, vagy pedig rosszalkodásból támadt
elcsapatás utján eltávozna valaki, a majorbeli béresek közül és akkor
Hab Lajosra esne a szeme az ispánnak.
– Akarsz-e béres lenni, Lajos? – kérdezné az ispán.
– Akarok ténsur, – felelné Lajos és akkor beköltöznének a majorba, a
béresházak közé s nekik is lennének konvencziós sertéseik, teheneik,
Lajos négy ökröt hajtana hol erre, hol arra, már a hogy a parancs szól,
lassan és méltósággal emelvén a hosszunyelű ostort, a mint ez urasági
alkalmazottaknál szokás.
Ez nagy, nagy dolog lett volna. Nemcsak az előnyösebb vagyoni helyzet,
azután a nyugdíj, hanem a lakás miatt is. Ez kellett volna nagyon, ez
után vágyakoztak, mert Hab Lajoséknak volt egyszer egy gyerekük
(mindösszevissza csak egy), egy nevető kicsi ember. Ha többet ad az
Isten, bizonyára egyiket sem szerették volna, mert sok gyerek
szegénység, hanem ha csak egy van, azt szeretni szokás. Ugy is volt,
apró Hab Lajos szeretetnek örvendett, – bizonyos, hogy örvendett, mert
mindig nevetett szegény, a mig élt. Hanem ez nem sokáig tartott.
Bármilyen tömzsi volt is a rövidke férfiú, nem birta ki a földkunyhót s
belehalt Hab Lajosék lakásviszonyaiba.
Biz ez nagy szomorúság volt, de az ilyenek ellen nem lehet tenni, ki
merné vádaskodó panaszszal ostromolni az eget. Csak a sóhajok maradnak
meg enyhítés gyanánt, mert sóhajtani szabad; ez nem vétek. És ezek a
sóhajok sűrűn jelentkeztek, mert úgy Hab Lajosban, mint Hab Lajosnéban
élt folyton a gondolat, hogy ha egy ilyen _másikjuk_ lenne, azt újra
csak torkon ragadná a veremlakás kísértete és agyonfojtaná szegénykét.
Mindezen változtatni kellett volna, s a változás egyetlen eshetősége az,
ha Hab Lajos béresnek kerül be az urasághoz. Hát ez már majdnem
megtörtént volna, ha Lajos időközben el nem halálozik. Azonban
megtámadta a száraz betegség, a mely csodálatosképp mindig nedves
helyeken keletkezik s nagyhamar a fia után küldte. Ilyképp Lajos
kikövetkezett az élők sorából, magára hagyva az asszonyt, azaz hogy nem
egészen magára. Ébredés meg elalvás az élet s a halál után következik
ujra az elevenség. Azon állapot elé nézett az asszony, a mi után néha
sóhajtoztak ők, de most már nincsen embere, a ki megörülne annak, hogy
ismét egy kicsi istenadta köszönt be hozzájuk. Biz annak már nem is
lehet örülni, özvegy asszony gyermekének, a ki a szegénység szomorú
sorsába még nagyobb nyomoruságot hoz. Az akadémia nyelvészeti osztálya
nem tudom milyen terminus technikusokkal állapítja meg az ilyen gyermek
nevét, a nép úgy hívja a maga szófukar beszédességével: anyagyász.
Ez az anyagyász télen született a veremben s a majorbeli asszonyok
között akadtak jótét lelkek, a kik gondoskodtak róla, meg az anyjáról,
mig az ismét lábra kapott. Szomorú világ volt ez, egy kicsi gyerekkel a
karján, a veremben, a hol csak tavaszig lehet maradása, és azután a nagy
nincsetlenséggel, mert nem volt neki senkije és semmije. Ilyenkor
kétféle fajtája van a játéknak. Vagy a Tiszának megy s gyermekével
együtt lebuvik valamely halászléken a víz alá, vagy pedig összeszedi
magát s elmegy a városba szolgálni. Az első játék sokkal könnyebb, mert
hetekig jár-kel, mig cselédkönyvet meg szolgálatot kap, a hol hét-nyolcz
forintban részesül. A gyermekét dajkaságba adja, fizetvén érte mind azt
a pénzt, a mit ő keres. Minél kevesebbet fizet, annál bizonyosabb, hogy
a gyermek elpusztul, mert az anyagyászok sorsa ez. S azután hova tovább?
Az ember minden nappal öregszik, egyszer a cselédségből is kimúl s
megint csak nincs előtte más, mint a Tisza. Jobb-e később, mint
hamarább?… Az asszony, ülve a verem oldalában, gondolkozott ezen s
megemlékezett Hab Lajosról, a ki elment a föld alá s őt ezen nagy
kietlenségben hagyta.
Néha azonban a mindeneket intéző harmadik formáját is tudja keríteni a
dolognak. Történt, hogy Tóth Zakar hazajött a katonaságtól. Több évet
töltött ott már, őrmester is volt s nem is akart visszatérni. Hab
Lajosné körülbelül ezért is lett Hab Lajosné annak idején. S lám, mi
történik, Tóth Zakar őrmester nem értvén meg a német ezredparancsot
teljesen, a század reformátusait küldé el egyszer a gyónáshoz, a miből
patália keletkezett. Zakar büntetést kapott s a midőn «kapituláns»
esztendejét kitöltötte, odahagyta az ezredet. Hazajött. Az özvegy szive
nagyot dobbant erre a hirre, azután pedig elszomorodva sóhajtott, mert a
szegény ember minden búját, baját csak ebbe tudja ölni. Pedig még ekkor
nem is látta a Zakart, csak hallotta róla, hogy megkapta a bérességet, a
miről az ő elhunyt ura álmodozott. Egy kis protekczió is segítette
ebben, mert az apja volt az öregbéres, de meg hát nem is volt más
hamarjában, a kit oda lehetett volna tenni.
Ezen is lehetett gondolkozni most már és buslakodni az üres veremben.
Bizony, a verem kezdett üresebbre válni. Tüzelő csak volt, mert hiszen
gallyat lehet szedni itt, ott, de más mindenféle megfogyatkozott. A
tarhonyás zacskó egészen üresen lógott a szegen s a lisztesben is
könyökig kellett vájkálni. Egyik melléből a tej is elapadt, az anyagyász
ugyancsak könnyű koszton éldegélt s árvábbak voltak ők ketten már, mint
a sátoros czigány, a midőn egyszer elhomályosul a verem bejárata s bejön
rajta, zökkenve a nagy belépőn Tóth Zakar. Szét nézett a sötétben vakon,
mig a szeme világa kitágult annyira, hogy láthatott. Akkor mondta:
– Jó napot.
Az asszony szólt volna rá, de nem tudott. Elfogta a szivét a névtelen
ijedtség, a torkát meg összefacsarta. Ő, a ki az előbbi pillanatban a
jég alá akart bujni, most megrendült azon hiedelemben, hogy kikergetik a
hajlékából. Megnémult és el is halaványodott volna, ha már egy ilyen
elszítt asszony lehetne halaványabb, mint a milyen. Átölelte a kicsiny
mindenségét s várta a halálitéletet.
Akkor azt mondta Tóth Zakar katonásan:
– A keserves pillangóját ennek a komisz világnak, hát ettél-e ma, Ilon?
– Nem – mondta az asszony.
Zakar pedig átbukván a kis széken, ölébe meríté fejét, annyira, hogy
épen csak a rövidre nyirott haja látszott ki abból. Ujból előfogták az
asszonyt azok a hideg, tompa ütések, a melyeket megátalkodottságában a
szív néha okoz.
– Ilon, Ilon – bőgte az ember – hát így kellett viszont találkoznunk?
Pedig Zakar látott sok mindent. Oda szolgált a külföldön. Járta
Novibazár hegyeit és csörgött kardjával a bécsi Rossauer Laendereken, a
melyek talán veszedelmesebbek, mint amazok. Mégis ime itthon van, a tág
pusztán. Az ember idegen utaiban sokat próbál, de haza vágy. Ki mondta
Zakarnak, a nyalka őrmesternek, továbbá a nyugdíjképes, konvencziós
béresnek, hogy ő Ilon sivár vermébe térjen. Bizonynyal senki, mert ő
maga sem árulta el maga előtt tiszta magyar pórias lelkének ezen
egyetlen titkát. Lám, miként fekteti végig az elhagyott asszony lábain a
fejét s amaz miként tűri mindezen hirtelen jött dolgokat.
Legföljebb azt bőgi ki néha Tóth Zakar a szoknyaránczok közül:
– Ilon, Ilon…
Majd pedig hirtelen fölugrik, szinte vadon s reákiált arra, a ki neki
egyetlen:
– Ilon, Ilon…
Ujra elsötétül a pinczeajtó s bebiczczen rajta Tóth Zakarjás öregbéres
sántán (egyszer a vasvillába esett a szénahányóból) s ezt mondja:
– No?
Erre Tóth Zakar föleszmél lelke nagy elvádolásaiból. Ez idő alatt
emlékezete átfutotta hirtelen katonaéveit, mignem maga előtt látná a
bosnyák devojkákat, a Ljubiczákat és Dánákat, a bécsi Mariczliket és
Margotokat s ujra csak oda esik az asszony elébe, mondván beszédesen:
– Ilon, Ilon…
Ekkorra az asszonyt is elhagyja az ijedtség fagya. Elönti a meleg végtül
végig, de azért félve suttogja:
– Engöm, engöm.
Most Tóth Zakarjás felel rá, közelebb biczczenve a veremben:
– Hát feleséginek akar tégöd.
Sokat gondol e szavak alatt az asszony, de még mindig hitetlen abban, a
mit neki mondanak:
– Evvel az anyagyászszal? – szakad föl belőle a szó.
Tóth Zakar térdenálltából úgy kuszik föl hozzá, mint a kigyó és
aczélszin hajának azon részére tapasztva ajkát, a mi a fékető alól
kimaradt, a hajszálaknak beszéli el búgva:
– Evvel vagy te neköm a mindönöm.
A Duna lánya.
A valódi neve ennek a kis lánynak Aranka volt. Egy apró, édes teremtés,
abból a szőke fajtából, a milyennek Bajorországban a Madonnákat festik.
Úgy emlékezem reá, mintha most is látnám, hallanám apró czipői kopogását
a a födélzet deszkáin, csilingelő ezüstös nevetését, a mint meglátva
valamit a holdas éjben, a víz tükörén, vidám kaczajjal hívta föl a
domentátumra nagyapót, ezt az öreg hajókormányost, a ki Isten különös
kegylméből választatott ki a mindeneket intéző sors által Reladl
nagyapjának.
Mindössze egyszer volt pedig szerencsém hozzá, a gyerekhez, s kétszer a
nagyapóhoz. A gyerek olyan édes volt, az öreg kormányos olyan
patriárkális, hogy évek multán még mindig emlékezem kettőjükre, mikor
pedig már egyik sincs meg. A természet rendje szerint úgy kellett volna
ennek történni, hogy az öreg megy ki lakni állandóan a szárazföldre, a
_zárt_ _hajóban_ a föld alá s Reladl élve marad, hogy ő is élhessen a
világban. Azonban máskép történt. Reladl nincs már meg, az öreg ellenben
most is valahol a Tisza vizét járja.
Ez az öreg ember egy hajókormányos, egy egészen közönséges
hajókormányos, a milyen százával van a magyar vizenjáró emberek között.
Napégette arcza van, minden regényhősi szándék nélkül, a feje ősz,
hosszú szakálla deres, egész nap a keréknél ül s hajtja jobbra-balra, ha
pedig áll a hajó, vagy szelet hever valahol a partokon, kátrányos
ponyvákat számlál, köteleket olvas s barkácsolja a ladik megromlott
oldalát. Viselkedésében szótalan, a beszédtől elszokott, alig használ
pár száz szavat, azok is csak a hajóra, a matrózokra s az árukra
vonatkoznak, a miket harmincz év óta hurczol egyik országból a másikba.