fogja elhuzni. Meg is próbálja, de ime mi történik megint. A hogy szelid
vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona,
mignem ismét teljesen egyenesen áll és karját Jánosra emeli.
– Éngöm ne fenyögess – mondja János s elmegy az asztaltól egészen a
sarokig.
Onnan gyanusan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik s a pusztára
leszáll a téli napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a
boglya-kemenczében összeomlik néha a zsarátnok s koppan a tapasztott
falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemencze-padkára ül, a
katona áll az asztalon s mereven nézi Jánost.
Meg sem mozdul.
János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona
tekintete előtt.
– Én nem loptalak el – védekezik halkan – feküdtél a földön. Akkor minek
feküdtél… Mert le voltál szorulva. Köszönd, hogy fölemeltelek! Ez nem
lopás. Más is elvitt volna, hallod-e? Engöm ne verj mög szömmel, mert
leütlek az asztalrul. Leütlek!
Erőt gyüjt és fenyegetve közeledik hozzá. János már-már leüti, mikor uj
gondolata támad. Az asztalon a kancsó, körülötte vizes az uj deszka.
Hirtelen elkapja a katonát és fejjel belenyomja a vízbe.
– Ne kutya! – hörgi s homlokán verejtékcsöppek ütnek ki.
Mikor elveszi róla a kezét, fölkiált.
A katona nem kelt föl, ott maradt fekve a vízben.
János vigadozva nézi.
– No most ott vagy… Most mozogj, kutyafülü!
Mozog is. Ijedve veszi ezt észre a küzdő felek nagyobbika. A víz nem
birta teljesen leragasztani a zöld festékhez a kékfestékes katonát,
egyszerre mozogni kezd s hopp! megint egyenesen áll már, de előbb
előre-hátra hajladozik fölemelt karjával.
Hát ha ez nem czélzatos fenyegetés, akkor egyáltalán nincs fenyegetés a
világon.
János meghőköl, derekát az ágyhoz üti s fölsziszszen. Dühös lesz.
– Minek is hoztalak ide! – kiáltja. – Engöm ne bánts mög. Ne ronts mög.
Összetörlek!
Előkapja a botot a sarokból s tisztes távolban maradva, le akarja azzal
nyomni a katonát. Nem megy. Kitér a bot elől s minél jobban hozzá sujt,
annál hevesebben fenyegetőzik.
János homlokán ismét ott van már a hideg veríték. Mit tegyen, mit
tegyen?
Eh, egyszer hal meg az ember. Hirtelen el-elsiklik az asztal mellett,
hogy az ablakhoz jusson. Ezt reszkető kézzel kinyitja. Akkor
visszafordul bátran, nagy kezével megmarkolja a kis embert, hogy egészen
elvesz az öklében.
– Gáspár… Menyhárt… Boldizsár… – mondja, s kilöki a katonát az ablakon.
Repül, repül egy darabon, azután a fagyos göröngyök közé bukik s
hentereg ide-oda.
János utána néz.
– Huh! – csattan föl egyszer.
Már megint áll a katona egy hókupacz tetején, hajlong, integet, emeli a
kezét és erős szemrehányás van a tekintetében.
– Loptál, loptál, loptál…
János hallani véli a szavakat és szivét névtelen ijedtség szorítja
össze.
És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából.
Látszik az uton. Közeledik, ő meg kiáltani akar reá.
– Kerüld el, kerüld el!
De nem bir. Rémülten, elzsibbadva látja az ablaknál, hogy a fiu
észrevette a katonát, fölemeli s diadallal hozza befelé.
Már az ajtónál kiáltoz:
– Nézze kend apám, nézze…
Az apja felhördül s kezét tiltakozva tartja maga elé.
– Be ne hozd! Ide ne hozd! Most vívtam vele éppen…
A fiu nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert
s kaczagva kiált:
– Nézze kend, ólom van az aljában. Ha léfektetöm, fölugrik. Nézze kend
mán!
Jánosról lefoszlik most a zsibbadtság, rémület s benső indulatai
elcsöndesülnek.
– Oh! – sóhajtja megkönnyebbülten – ólom van benne.
Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violencziának.
– Azt hittem: lélök.
Thurzó útja.
Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkeszsze össze
kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár ezt el is készíti. (Amúgy is igen
kitanulhatlan a bognár mesterség.) Hanem a kis gyerekről, már mikor
megszületett, bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. Az élet készíti ki
erre a fiut, az élet, a mely előbb erős embert szerkeszt belőle, azután
pedig őrölni kezdi, elszívja a vérét, összetöri a csontjait, végül
megöli. Ilyformán, bár semmi sem bizonyos, az bizonyos mégis, hogy
valamennyien meghalunk, legalább eddig mind meghalt, a ki született, az
öreg Lévai Mihályt kivéve, a ki még százöt éves korában sem halt meg,
hanem agyonütötték.
Ő lett volna az egyetlen kivétel a szabály alól, de nem lehetett, el
kellett menni neki is a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe.
Mindegy. Nem baj ez. Helyet kell csinálni a fiataloknak s ennélfogva az
nem is olyan különös, mint a milyennek látszik, ha valaki meghal.
Elmulik s emlékezet marad utána, a melynél fogva még sokáig emlegetik,
minél czifrább életü volt, annál tovább. Ha valami igen csendes,
nyugalmas, munkás életet élt, a családján kivül alig emlékszik valaki
utána, más esetben pedig gyakran emlegetik, mondván, ha elhaladnak
kocsival valamely kopár dombaljban:
– Itt verekedett Vak Istók egymaga három zsandárral.
De hiszen az ilyenkor már teljesen mindegy, hárommal verekedett-e vagy
öttel. Most ugyan nem verekedne meg egygyel sem.
Ezt gondolni néha szomoru. Hogy az a nagy erős ember fekszik
mozdulatlan, pedig mennyi sok szép dohány termett tavaly is, a mivel
csempészkedni lehetne.
Ez, a kiről most itt szó van, nem az ilyen fajta emlékezetü emberek
közül való. Nagyon csendes viselkedésü volt világéletében az öreg, most
se külömb, hogy meghalt. Úgy volt, hogy egyszer csak lehunyta szemeit.
Betegnek nem volt valami nagy beteg, csak a hátát fájlalta néha s azt
mondta, reggelenkint annyira fázik, hogy a szive is reszket. De nem volt
ez mindig így. Gyakran hetekig is elmaradt a baj, a míg aztán ujra
előjött. Ilyenkor kedvetlenül panaszolta:
– Nem tudom, mi bajom van mán mögén.
– Miért? – kérdezte a felesége.
– Nem köll a dohány.
No már ez komoly baj s ha valaki így van pipás ember létére, jól teszi,
ha intézkedik az elmulás iránt. Mert hogyha valakinek sajogtatja a hátát
az a bizonyos valami, meg hogy a fázástól reszket a szive gyökere is, az
mind semmi ahhoz képest, mikor elhagyatottan hever az ablakpárkányban a
pipa, a dohányzacskó, meg az ágy derekaljában a szépen kisimított,
féltve őrzött barna-sárga dohánylevelek. Az már nehéz dolog. Mert ha a
pipa nem kell, nem kell a reggeli korty pálinka sem, a bor sem, étel
dolgában pedig ha minden tudományát összeszedi is az asszony, nem tud
olyant főzni, a mi kináltassa magát a tálban.
Ez volt Thurzó Pál halálos betegségének is az előjele, hogy nem kellett
a dohány. Thurzó Pál nem volt valami nagy úr, hanem szegényes pusztai
ember, éppen csak akkora földdel, a mekkorára tanyát lehet építeni. A
neve, ez a hires magyar név, ezért csodálatosnak tetszhetik, pedig nincs
benne semmi feltünő. Vannak itt Bercsényiek, Thurzók, Béltekyek,
Thököliek, Rákócziak, Szécsenyiek, Bánhidyak. Egyik ilyen foglalkozásban
van, másik másban, de mindannyi magyar ember.
Egyébként a név nem határoz, mert azért csak meghal az ember. Így járt
Thurzó Pál is. Este még beszélgetett a családjával, mielőtt lefeküdt
volna, mert a tél nagyon arra való idő. Korán szokás feküdni, hogy ne
fogyjon a világ, a gyerek is nagyhamar kiment az istállóba és
valamennyien lenyugodtak. Thurzó Pál ezen éjszaka meghalt szó nélkül és
még azt sem mondta, hogy befellegzett. Csak reggel vették észre, mikor
költik, de hiába költik, mert nem hallja.
Az asszony sirva fakad, utána a leánya. Thurzó fekszik az ágyban
mozdulatlan. Bejön a gyerek, kérdi, mi baj. Mondják neki:
– Möghalt az apád.
A legény meredten bámult az ágyra és nézi az apját. Mikor az anya a
siralom énekeibe kezd, hogy jaj mi lesz velünk most már, nem állja
tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a
tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik és kitekint a tájra.
Végig fehér minden. Az ut, a fák, a mezők, melyből néhol elszáradt
bozótok teteje tünik elő. A csönd végtelen. Az uton nem jár senki, a
kutyák nem ugatnak, mert nincs mire, az egyedüli mozgó lény a varju, a
mely csapatostul ténfereg a havak tetején. Az ég alján nagy szürkeségek,
a melyben elvesz a tanyavilág és ebből a szürkéből ha szél támad, apró
fekete tömegek gurulnak elő, elszáradt ballangó-gyökerek gömbjei, a mik
végig zörögnek a határ egyik végétől a másikig. Ők az egyetlen utasok,
mert ilyenkor senki sem jár kint, csak a kinek okvetlenül menni kell.
Nemcsak a föld, a fák, a virágok alszanak, de az emberek is vegetálnak.
A pusztalakó, hogy a világítást ne fogyaszsza, későn kel, korán fekszik,
az ebéd pedig eltünt, nincs más, csak reggeli meg a vacsora, mert a
föntlétel ideje oly kevés, hogy abba egy harmadik étkezést beleszurni
lehetetlen. Ólmos föllegek idején, mikor egészen elsötétül a táj s a dél
világossága sem több, mint a nyári alkonyaté, nyolczkor kelnek, ötkor
feküsznek az emberek. Ha azután még nagy is a hó, a határ egyetlen
börtön, mert csak gyalogos ember járhat, de az sem birja ki messzire.
A betegség és a halál mindenütt szomoru, de legszomorubb ezeken a
helyeken, ha téli világ van. Külön-külön börtön valamennyi ház. Orvos?…
nem, ilyenkor maguktól halnak meg az emberek. Negyedéve télen, mikor
óriás tömegben esett le a hó az égből, történt, hogy a halottat sem
lehetett elvinni több napig a messzi sirjához. Addig a hideg
konzerválta, mert hóravatalra tették az udvaron, a hol csonttá fagyott.
… Belülről egyre hangosabb a sirás, a siralom jajgató éneke sikoltásokra
válik. A legény visszamegy, leakasztja a subát.
– Hova mégy?
– Majd hirt adok.
Nagy bottal a kezében utnak indul a tanyák felé s beszól egyenkint:
– Jó napot.
– Jó napot. Mi járatban vagy?
– Nem ögyébben, mint hogy möghalt az apám.
Mire a táj tulsó oldaláról a tanyához visszakerül, itt is, amott is, a
fehér havon mozgó alakok látszanak. A hallottlátogatók ezek, a kik e
foglalkozást semmiért el nem hagynák. Jönnek subában, az asszonyok
hosszu, rókaprémes köpönyegben. Míg jönnek, beszédet tartanak az az
elhunyt fölött. Az emberek gondolkoznak. Ha most Thurzóné a földet
eladná, meg lehetne venni. Számolgatják magukban, ki lenne rá vevő,
hánynyal kellene megküzdeni. Mert ez küzdelem, a földszerzés harcza, a
mely csodás erővel él bennük. A föld a vagyon alapja s a pénz sehol
sincs oly jó helyen, mint a földben. Ki liczitálna rá? Savanya Pál,
Kabók Gergő, Gél Mátyás… Gél Mátyás, Gél Mátyás – van is ennek pénze…
A tanyában ekkorra nagy a csöndesség. Mint minden elmulik, a sirás ideje
is elmult. Csak a szemek könyesek és a fekete hangulat terjed. A kutya
sem ugat. Mondják, hogy a kutya néha lelket lát s ez attól van, bár
mások ismét az ellenkezőt tartják, hogy midőn az eb lelket lát, emberi
hangot hallat, oly névtelen üvöltést, mint például az, a ki megy a Tisza
közepén s hirtelen kilövik a csolnakából. Bár ez irányban mi bizonyosat
sem lehet tudni.
A tehén is kilépett az istállóból s megállt a befagyott vályu előtt.
Savanya Pál, ki földvételi számadásaiban elmerülve lépegetett idáig,
odament s huzott neki vizet. Az állat mohón kapott utána s mig ivott,
nézte Savanyát nagy fekete szemeivel, hogy vajjon még egy vödörrel
huz-e.
– Huzhatok – mormogta Savanya Pál – ámbátor nem jó ennyi vizet inni
hidegön.
Azután mikor visszaereszté a vödröt, megvakarta az állat fületövét, a mi
tehénnek legkellemesebb állapot, mivel oda sem a farkával, sem a lábával
el nem tud érni. E közben ér be Gél Mátyás a kapun, mivel hogy ő
lassabban jár, mert kortyantgatni szokott az uton, pálinkával tartván
magában az egyenességet.
– Nézd el nézd – beszél magának italos emberek szokása szerint – ez mán
egész átvötte a gazdálkodást. Pedig úgy is ráliczitálok.
Majd odakiált Savanyának:
– Hát kend?
– Ehun e! – felel Savanya.
– Ajnározza kend a tehenet?
– Az. Mögsajnáltam szögént.
Odabent pedig már asszonyok vannak, szomoruan lépve a házba. Már maga a
bemenetel is… Az ilyen fekete nap az egyetlen aktus, a midőn nem lehet
köszönteni. Se áldásbékességet, se jónapot kivánni nem lehet és ez
valami nyomasztó, nehéz dolog nagyon, szótalan lépni át a küszöböt.
Thurzó már meg van mosdatva és fekszik a padon. Fejénél gyertya van, az
asztalon is, mert a kis ablakokon még nem jön annyi világosság, a mennyi
kellene. A két gyertya fényénél jól látszik a tetem. Szép ember volt
mindig, most is az, dorbézolások soha sem törték meg, a mi kis
vánnyadtság van az arczán, az a betegség utolsó napjaiból való, mert
bármennyire férfi is a férfi, a halállal való csata hagy némi nyomot
rajta. Az asszonyok nézik, két kézzel fogva kezükben a tiszta fehér
zsebkendőt, a mit ily alkalomra el szokás vinni. Vigasztaló szó az
ajkukon nincs, mert bennük van a magas és benső filozófiára valló tudás,
hogy nehéz bajoknál a vigasztalás csak a fájdalom öregbítése. Ebből is
látszik, hogy az a csöndes részvét, a melyet mostanában a gyászleveleken
kérni szoktak, nem uj dolog. Sok minden nem uj, a mi ujnak látszik,
például Thurzó Pál, a meghalt egyszerü pusztai ember épp olyan
asztrakánprémes fekete kabátba van öltözve, mint a milyent most a városi
urak hordanak franczia divat gyanánt. Néha e ruha prémjét megsimítják az
asszonyok.
A feleség sóhajtva rendezkedik a szobában, egyre többen jönnek s a kik
az elébb még félve álltak meg a küszöb s a kemencze padkája között, az
utóbb jövők által betolattak a szoba közepére.
– Anyám, melyik ruhát vöszi magára? – kérdezi egyszer a leány.
– A sütétöt, fiam, – feleli az asszony s ujból rendezkedik, hogy a szoba
a halottlátogatók fogadásához elég ünnepélyes legyen.
– Kiviszöm mán ezt a korsót – szól szomoruan – még ivott belülle az este
a lelköm.
A bentállók nem engedik, hogy kivigye, hanem átveszik tőle s egymás feje
fölött kézről-kézre adják a kis házi köcsögöt. Most az asszony
visszatérne a szoba másik felébe, de a mint a pad mellett elmegy, a
melyen Thurzó Pál fekszik, térdre esik. Fejen csókolja az embert, kivel
huszonöt esztendőt töltött.
– Thurzó, Thurzó – rebegi végtelen szomorusággal – jaj én neköm most mán
végképp.
Fehér kendőikkel az asszonyok szemeiket törlik, mely után, midőn özvegy
Sábné keresztet vetne, mindenki mondja a miatyánkot.
Az udvaron Imre a kocsit készíti elő, mert messzire kell vinni a
halottat. Halottkém, pap, temető, mind igen távol esnek, koporsó
nemkülönben.
– Svábkocsi kéne ide – mondja Savanya Pál.
– Az ám – feleli Gél Mátyás.
Ez úgy értendő, hogy Thurzó Pál magas ember volt, olyan magas, hogy
hosszában fekve rövid neki a magyar parasztkocsi, ellenben jó volna a
torontáli sváboké, a kik praktikusabb népek és hosszabb kocsikat
tartanak.
No de ezen segíteni nem lehet. Mikor a kocsi előáll, fölteszik a
halottat. Thurzó Pál most megy ki utoljára a maga házából a padon. A
kocsin gyékény van, azon derékalj, ezen lepedő, ezen vászonra
csusztatják s beterítik subával. Az asszony, a ki szorgos gonddal nézi a
segítő férfiak tetteit, azt mondja:
– Jaj, ne ezt a subát.
Kihozzák a másikat a tiszta szobából. Ez a suba egészen uj suba, azon
egyenes lelkü emberek szokása szerint való, a kik nincsenek világi
hivalkodásban és nem tetszelegvén, a komoly egyszerüséget keresik. A
kaczagányt kivéve, a mely fekete bárány, fehér irhás bőr az egész suba
és semmi rajta a czifra kivarrásokból, semmi tulipánt, csak éppen az
alján huzódnak vékony zöld bőrszironyok. Elég Thurzó Pálról annyit
mondani, hogy Thurzó Pál ezt a maga használatára vette ünnepi subának a
saját izlése szerint s ezzel körülbelül meg van magyarázva az egész
ember az ő tiszta életével együtt. Most, halott korában ráborul az
ünnepi öltöny, fehér selymes szálaival letakarja hideg karjait és a suba
belső bőrfonatai, a melyekkel magára szokta hajtani ez állati bőrt az
ember, most gondolkozhatnak, ha tudnak, hogy miért nem veszi kézbe őket
a gazda. Már a gazda nem mozdul, az asszony terigeti rajta, helyezgeti
merev czombjaira a bőrt, valószinüleg azon okból, hogy ne fázzon.
Imre utolsót csókol az apján, mert Imre otthon marad, mivel valakinek
otthon kell maradni. Ez ismét nagy megrendülés, a mely a szivekbe vág,
mert az utolsó Thurzó, ki lelke szakgatásait reggel óta türtőztette,
most, a mint apját a kocsin elhelyezé, mélyet bődülve végig esik a
halotton, erős karjaival mindenen keresztül által fogja, szorítja,
öleli, s mindazon szeretetét, a mely az ő hideg szokásaiknál fogva a
szive fenekén maradt, most kiönti, a midőn fölkuszik az apja arczához s
fejét annak fejére fekteti.
– Edös tanító apám!
A többiek állnak szótalan, csak egy-kettő ejti ki a legény nevét
félhangon, félve, hogy eszét veszti ott:
– Imre, Imre.
Idő multán Gél Mátyás, mint legközelebbi szomszéd, leakasztja a lőcsről
a gyeplőt. Hozzáértők szokása szerint az ostorhegygyel szeliden érinti a
cselőről álló ló hasa alját, míg a hajszásnak a fülét. A lovak
megindulnak, Gél Mátyás azt mondja:
– Jézus szent nevében.
Bucsu a homokon.
Sokféle bucsu van a világon, félbucsu, teljes bucsu, meg czifra bucsuk
mindenféle mozsárdurrogással, sok-sok pappal, parádés körmenettel. Ott a
szent Istvánnapi Budán, a szegedi zarándoklat az alsóvárosi fekete
Máriához, hol is enyhülést találnak minden lelki gyötrelmekben szenvedők
és segedelmet az elesettek, ott továbbá a radnai Mária, hova heteken át
gyalogolnak poros országutakon zsolozsmát éneklő táborok és térden
csusznak föl a hegyre, megalázkodván teljesen s véres térdeiket nyujtván
az elérhetetlen magasba áldozat gyanánt.
A homokon nincs hegy, a min csuszni lehetne, sőt a puszták fiaiból azok,
a kiket katonának idegenbe el nem vittek, még hegyet sem láttak. A
homokon csak homok van, a sárga, meleg, folyó homok, a mely kalászt
termel és szőlőtőkét nevel. A tanyák köröskörül messze mind homokra
vannak építve, homokban állnak a fák, a vetések s az izzó, meleg
levegőben a homok fölött mutatja csalóka játékait a puszták ingyen
fotografusa, a délibáb. A vetések, kukoriczák, szőlők között vékony utak
kanyarognak, az is csupa homok, hogy csak lépve megy benne a ló s
nehezen huzza a kocsit, mely keskeny kerekeivel mélyen lesüpped. Utána
finom, lengő por száll föl, a forgó kerék pedig fölkapja magával a
homokszemeket, a melyek úgy peregnek le róla, mintha vízben járna a
kocsi. A tájon a csendek csendje, csak a tengeri száradó levelei
susognak és a szarka olykor cserreg a nyárfa tetején. Oldalt a szőlőket
lapos, széles koronáju gyümölcsfák terítik be. Onnan méhek járnak ki s
dönögve keresik az utszéli virág kelyhét. A tájon messzire ellátni nem
lehet, mert sok a fa, a jegenyenyár, de meg maga az akácz is csodálatos
magasra megnő s olyanok szoros egymás mellett való létükben: hosszu,
egyenes törzsek, mintha az óriások kertjéhez verték volna le kerítésnek
valamennyit.
A csöndes táj közepén, a különféle kanyargó utakon ha odajut az ember,
nagy árnyas térséget talál. Itt széles akáczok ágai érnek egymáshoz és
alattuk a fű küzködik a homokkal, mert a homok és a fű nem jó barátok.
Egészen középütt pedig áll, körülvéve döngő méhekkel és vadgalambok
fészkeivel az ágakon, a maga csöndes, mohos mivoltában a kápolna.
Megilletőbb helyet nem lehetne neki találni a környéken, mint éppen itt,
a hol vastag, alacsony, esetlen tornyával megbuvik a zöld levelek
között. Mellette füvek nőnek, nagy magas füvek, akkora utilapuk, hogy ha
Japánban terem, bizonyára elfogadó szobák dísznövényét képezi. Mivel
honi, ennélfogva csak paréj számba megy, de azért itt jó helye van
nagyon és széles zöld lapjaival eltakarja a lehullott vakolat helyét.
A keskeny, ives ablakok szögelletében fecske tanyázik és a gólya a
tetején. A fészke oda van drótozva, hogy vihar le ne tépje. Alant pedig,
a hol a kálvária tizenkét stáczióját apró, kőből rakott oszlopok jelzik,
zöld gyikok futkosnak ki a haraszt alól.
Az év legnagyobb részében a pusztai kápolna körül ezek az eleven lények:
a gólya, a fecske, a gyikok s a vadgalambok, bár ez utóbbiak csak
átutazóban látogatnak ide. A csend lakja a fák alját, kivéve, hogy
naponkint elsétál oda a harmadik dülőből a tanító s meghuzza a harangot.
Ugy van megszerkesztve az épület régiek tudományával, hogy a torony
alját tornáczos hely képezi s csak azon belül következik az ajtó, akár a
Rue Rivoli hosszu házsorainál. És a nehéz, várforma toronytól leszolgál
ide a kötél a bolthajtásba furt lyukon s csüng ott. A tanító pedig
elmegy naponta hozzá, megfogja s huzza kivülről a bezárt kápolna
harangját. A harangszó ítt nem az, a mi máshol. Nem veri vissza a
szikla, mint a hegyekben s nem zsong, számtalanszor ütődvén a
háztetőkbe, mint városokon. Hangja itt szeliden terjed szét és
ringatózik a kalászok, kukoriczák fölött. Tiszta és nyugalmas, mint a
táj, a melyet a rónák szabad derüje fekszik végig.
Évente egyszer-kétszer a harangszó is más, a mikor valakiben a fehér,
alacsony házak lakói közül fölébred a vágy prédikáczió és szent-mise
után. Ilyenkor barátért küldenek kocsit be a messze városba. A tanyákon
végig megy a hír, szállva háztól házhoz: (igazabban mondva a béresgyerek
viszi) – Holnap mise lesz.
Akkor összegyülnek a közellakók és egy negyedévre ki van véve a köteles
rész az áhitatból. A fák alatt öreges emberek mozognak, valamint sötét
ruháju időses asszonyok s elhallgatják a misét, a mit a termetes barát
mond. Vége lévén az ájtatosságnak, haza mennek s most már meg van
nyugodva mindenki. Mert ime, kevés időt, alig két hónapot kell várni ez
aktus után, a midőn elkövetkezik a bucsu a kápolnánál, a bucsu, a mely
csodálatos elevenséget támaszt a tanyák emberei között.
A vén, vasvirágokkal kivert ajtók megnyilnak ekkor az ódon épületen s
hűs belsejében rendezkedés tartatik ahhoz értők által. Uj gyertyák
kerülnek a tartókra s a lobogókat helyes állásba hozzák. A kálvária
oszlopai meszelésben részesülnek és kántorkönyvében lapoz a tanító úr,
próbaképp énekelvén némely részeket a vallás költeményeiből, a melyek
rendszerint mód fölött szabályellenes összeállításu versek, de hiszen
talán éppen ezért mondhatók annyi sok közvetetlenséggel.
Odább pedig, a fákon tul, a tiszta füves térségen, a melynek
bekerítettsége mutatja, hogy csikólegelőül szolgál, czöveket vernek a
földbe. Ezekre gyalulatlan deszkalapok kerülnek; a hova egy deszka, az
pad, a hova két deszka, az asztal. Ilyen készitmény sok kell oda, mivel
sok lesz a vendég.
– Fölkarolják az embört – mondja a korcsmáros.
Föl is. Épkézláb ember nem marad el arról a területről, a meddig elhat a
harang szava, de azon tulról is jön nagy tömegekben a közönség. Ki így,
ki úgy. Egyik gyalogosan, másik kocsin, de mindannyi ünnepi ruhában, a
mi föltétlen nagy testi melegséget jelent, mert föl kell ölteni a magas
mellényt, meg a kabátot, a mely leginkább úgy szép, ha szücs is, szabó
is dolgozott rajta, vagyis ha asztrakán prémből készíttetik a gallérja.
A leányok pedig már előttevaló szombaton nagy vasalásban vannak. A
viganók legjava kerül elő, azután az uj harisnyák, az uj czipellők, bár
az utóbbit nem huzzák fel az uton. A mint megindulnak, a czipőt s a
harisnyát kézben viszik és csak úgy lépegetik a homokot. Az ok részint a
takarékosságban, részint abban keresendő, hogy a homok, akár a víz,
befolyna a félczipőbe, de meg a hosszu ut megviselné a pillangós
eberlasztingot. Különösen ha fehér. A fehér legszebb, s ez okból
kiméltetik. A gyülekezés aztán az iskola kutjánál van, a hol a puszták
leányai megmossák lábaikat s felöltöznek harisnyába és czipellőbe,
vigyázattal menve most már végig azt a kicsi utat, a mi még onnan a
kápolnáig vezet.
Ekkorra már a kápolna környéke valóságos tábor. A sátrak sem hiányzanak.
A város kocsizó árusai a bucsut is csak olyan sokadalomnak veszik, mint
az országos vásárt, s nagy pontossággal jelennek meg. Ott a
mézeskalácsos a pompás szép sziveivel, a melyekben még tükör is van, s
ez alatt kék és sárga rózsák között szerelmes vers; minél nagyobb a
szív, annál szerelmesebb. Ott az olvasóárus, a kalendáriumos s az a
kereskedelmi szak, a melyet földönárulók néven neveznek. Kinálják az
árut, a vásznat, a valóságos finom kendőt, a garasos bicskát, furulyát,
pipaszárat, szivarszivó szopókát ékesen és mindeniké szebb, mint a
másiké és e közben a kalendáriumos énekel valami ponyvafüzetből a
vásárhelyi fiuról, a ki megölte apját, anyját s tulajdon öt testvéreit.