sátrak előtt. Ezen a kis vásáron túl kocsik állanak, sok-sok könnyű
pusztai kocsi, az ünneplő kassal, a lovakon az uj hám és a sörényük
befonva, mert ide mindennek tisztán és fényesen kell jönni.
A kápolna misztikus sötétjében pedig gyertyák égnek az oltár előtt és
boltivei zúgnak, zúgnak hálaadó és esdeklő énekek zajától. A ki oda
reggel bement, csak majd délfelé jöhet ki, úgy el van állva a bejárás.
De még a tornácz is, sőt a tornáczon túl egészen az utig, a hol a
megfeszített kőkeresztje áll, énekel térden a puszták népe, fejét
lehajtván bűnbánattal. A ki megérkezik, szét se tekint, csak idejön
legelsőbb, megcsókolja a feszületet s térdre borul. Az ének száll a fák
fölé a napos, tiszta levegőben s olykor csendítenek a kötéllel. A vásár
lármája nem hallatszik el az imádkozókig, világ itt nincs, csak az Isten
világa. Módos gazduram mellett a szegény béres, a ki egyetlen ékességét,
tavaly vett czifra szűrét hozta el, hogy ez által fejezze ki tiszteletét
az égbeliek iránt. Bezzeg nem féltik itt a fehér czipellőt, gondosan
vasalt viganót a leányok, meg uj galambszín ruháját a legény. A homokban
vannak mindannyian, a porban, a melyből véteténk.
A nap halad fölfelé s egyre jobban tűz a mezőkre. Most a fák lehajló
ágai alól kitekintve, messze a kukoriczák sárga hegyei fölött, mozgó
pirosságok látszanak a távolban. Ott kereszt jön, egy másik, a
polgáriasult világtól még messzebb fekvő pusztaság kápolnájának a
keresztje a Mária szobrával és piros selyem egyházi lobogókkal, a
melyeket bizon nem a püspökök vásároltak a kápolna részére, hanem
egyiket a számadó juhász, másikat özvegy Biczók Istvánné, a
korcsmáltató, valamint Mária szobrát a gulyások faragták ki, be is
festették, míg arany koronát a leányok vevének sugárküllős szent fejére.
Igy jönnek a pusztákon által, a homok napfényes utjain a kereszt, a
lobogók, a Mária, hogy üdvözölnék bucsuja napján emez kápolna
keresztjét, lobogóit, a faragott Máriáját. A vándorló vallás poézisének
csodálatos meleg képe ez utazó kereszt, alatta a födetlen fejekkel,
miken a napfény s a por macskaezüstje csillog, a vén emberekkel, a kik
szilárdan lépegetik vastag csizmáikkal a süppedő utat, mely szétfoly
lépteik alatt, a leányokkal a fehér ruhában, a tanyai kertek egyszerű
virágaiból font koszorúkkal, az asszonyokkal, a gyerekekkel és Istenes
Turzó Mihálylyal, a ki szemét lehunyva énekel egy könyvből, a melybe
bele sem néz és éneklik utána mindenek:
Hófehér Mária,
Egek királynéja
Könyörögj érettünk!
És mennek, mennek, míg megérkeznek a fák alá, a hol meghajolnak
ünnepiesen a lobogók – két puszta néptömege együvé olvad.
Ez mind a kápolna elején van és még eddig szó nem történt arról, hogy mi
van a hátulján, Nem ám, mert vadászom a hatást s ide hagyom legutoljára
a kápolna mögötti dolgokat, a mi már nem is közönséges poézis, de
bibliai állapot. Ott is fák vannak, árnyas akáczok, a puszták e
honosított indigénája, a mely e homokot oly kedvvel lakja, mintha
odahaza volna Köves-Arábia kiszáradt földjén. A fák alatt kevéske gyep,
azután szabályos távolokban a tizenkét kálvária-kőből egy-egy. Erre a
térre nem téved a hanczurozó kis lányokból egy is, sem a borozó
legényekből, sem pedig más olyan emberből, a kinek ott dolga nincs. Mert
ott az Isten lakik, leszállván az égből s hallgatja bűnös gyermekei
vallomását e csendben, hova csak az ének zúgása szűrődik ki a kápolna
drótos ablakain át. És ott ülnek a barátok, három, négy, öt barát, a
fekete csuhákban, nagy czipőkben, fehér kötelekkel derekukon ülnek, ki
széken, ki kis padon, ki éppen a kálváriakő rovátkos alján és járul
elébük föloldozásért a mezőség népe. Ez a gyónás helye. Nincs márványkő,
melynek térdedet nekivesd, nincs rácsos, titokzattal teljes gyónószék, a
melynek három ablakán tompán hangzik, ki a lelkész szava, itt a homok
van, az istenáldotta, szabad termő homok és a templom a homokból nőtt
akáczok koronája, az akáczoké, a melyeknek ősapjai bizonynyal látták az
egyik vagy a másik reformátor futását, vagy Palesztinában, vagy
Arábiában. A lomb itt a templom s az örök nap az oltár gyertyája és az
oltárkép maga a varázszsal teljes, nagy, hatalmas Természet. És kik
imájukat elvégezvén elől, keresztet vetnek, járulnak ide a barát elé,
letérdelnek és vallják bűneiket az örök Istenség e nagy templomában.
Csend van. A bűnök halk moraja hallatszik, a mint száll fölfelé, túl a
leveleken. Azután a barátok beszélnek latinul halkan és szavukból csak
az s-ek és sz-ek füttyögnek ki sivítva. És azután a szent stólát
csókolják az emberek s fölállva, a feszülethez térnek penitenczia
mondásának szempontjából. És lépésük és mozdulatuk oly ős, oly
méltósággal teljes, annyira a Genezáreth nagy tava mellé való, hogy a ki
nézi, nem állja meg csodálat nélkül…
No és mikor mindezen dolognak vége van, délután, akkor a vigasság napját
ülik. Erre valók ama föntebb említett egydeszkás és kétdeszkás czövekek.
Azokat most már körülveszik és folyik az italozás. Jó hűtött italok
vannak ott, bor és sör is, a mik mind hóban hűttetnek. Mivel hogy napi
járó földre nem lehet találni olyan vizet, a honnan télen eltehető jég
kerüljön ki, bizony ott a havat rakja jégvermébe a csárdás, egy réteg
hóra egy réteg szalmát tévén s ime a hó a késő meleg nyári napokig
megmarad a hűs veremben és bucsu napján fehér, havasnyaku üveget tesznek
az asztalra.
A csikólegelőül hagyott téren megindul a táncz, a melyhez a puszta
magyar népe szolgáltatja a bandát. Vidám már minden. Énekelnek,
dalolnak, a táncz viharos, a legények félrevágják kalapjaikat, öreg
gazduramék csupa passzióból szivart szívnak pipa helyett az asztal
körül, a hol két-háromezer ember van jelen. Ez nagyon nagy szó a tanyán,
a hol más napokon, az aratást és szüretet kivéve, tizenöt embert sem
látni együtt. A nap áldozni kezd s bucsuzva tekint végig a vidám mulató
tömegen, a hol kétezer erős, barna magyar fölött csöndes nyugalommal
őrzi a rendet az ősz pusztakapitány a maga két pusztázó legényével, a
kik közül egyiknek még sarkantyúja sincs a csizmáján, a mi nyilvánvaló
jele annak, hogy olyan öreg már a vén pandur, hogy a lovat sem bírja
ülni.
A szárnyékember.
A szárnyék enyhelyében ült a szárnyékember és kanalakat faragott szép,
harántos állásu akáczrudakból.
Vén ember a szárnyékember, hosszu harcsabajusza egészen ősz, a feje
deres és barna karjain úgy ülnek kint az erek, mint az uri népség tavi
asszonyladikjain a vékony vitorlazsineg.
Ráköszöntvén a jó napot, csöndes adjon Istennel felelt, fölhivott a
beljebbkerülésre s aztán barkácsolt tovább szótalan.
– Mit csinál, Mihály?
Az öreg fel sem emelte a fejét, csak úgy kurtán felelt vissza:
– Kanalat.
No, ez amúgy is látni való.
Pedig volt a szárnyékban kanál elég, föltüzködve a gerendák oldalába
szépen hat darab.
– Hiszen van itt kanál elég, Mihály. Minek farag többet?
Az öreg megfordította a kezében a kanál formára készülő faágat, hogy
most már a lapátos végét faragja ki.
– Van ám – szól odavetve – de kopik a kanál, köll helyette másik. A
kanál ügön változandó.
– Az ám – estem a szóba – a kanalak változnak, az emberek pedig
ugyanazok maradnak. Mégis csak a kanál kopik el hamarabb.
– Az embörök nem kopnak – vélte Mihály. Az embör egy állapotban van.
Néha eltalálja Isten szava, akkor kimul, elmegy a föld alá…
– Akkor annak a kanalát tűzbe dobják…
– Ügön. A ki embör, hogy elpusztul, vagy elmegy a tájrul örökre, a
kanalát tűzbe dobik. Ha az embör elveszött, veszszön a kanál is.
Uj ágat vett elő, a kis gulyás-szekerczével kettéhasítá s a háncsát
feszítgette le róla.
Egy ideig csönd támadt. A puszta csöndes volt. A napfény végigfeküdt a
mezőn, a szél alig járt, a fű lelegelve, a környéken, a meddig el
lehetett látni, kopasz volt a föld, csak a minden állat által békén
hagyott kutyatej virága zöldelt a maga vérharagos szinében. A tájon nem
mozdult semmi, lent, a réten túl, a semjék alatt pár jegenyeág
bólogatott.
– Arra szél van – mondta Mihály.
– Látom. Bólogat a nyárfa.
– Nem azért, – vágta vissza bizonyos önhittséggel, mert e vén
pusztalakók tapasztalták már, hogy mi csodáljuk bennök a megfigyelés
helyességét. – A nyár mindig bólogat. Nem azért van szél. Azért van
szél, mert ki van fordítva a fehér felivel a nyárfa.
Úgy igaz. Zöld leveleikből nem látszik semmi. Fehér hamvas aljuk van
kifelé fordulva. Őszek a fák egészen.
– No látja! – szólt fensőbbséggel Mihály.
Ujra hallgatott aztán, majd a kutyaugatásra figyelt. Öt nagy loncsos eb
feküdt a földön, egyszerre kettő kiment a szárnyék alól s a fényes
napvilágosságban ugatni kezdett. Nem úgy, mint mikor támadnak, sem úgy,
mint mikor vad van kergetni való.
– Buju, buju… – ezt kiabálják.
A mint a hang a tág végtelenségen szétszalad, olyan, mint valamely
sikoltó kürtzaj.
– Mire ugatnak ezek?
Mihály egykedvüen felel:
– Semmire. Mönnek a táltosok a levegőégben.
*
Az ember ilyenkor nem tudja, nem-e humorizál a Mihály, illetve, a mint
ők mondják, nem-e paksziózik? Az időknek oly óriás különbsége lakozik
köztünk, hogy lehetetlen nekem a magam fiatalságában tudni, vajjon
Mihály hetven év előtt miként tanulta meg a táltosoknak a levegőhöz való
viszonyát. A puszta és az ő emberei oly kiismerhetetlenek. Az eszük oly
máskép jár, fogalmaik a dolgokról oly mások, hogy soha sem tudni, hogy
igazságaikban nincsen-e tréfa s tréfát nem-e az igazság kedvéért
mondanak. Mit tudom én, mit tart táltosnak Mihály? Mit tudom én, miért
vált szótlanná, midőn a nap a föld peremén áldozik? S miért van a
szárnyék legvégén egy seprő keresztbe téve boszorkányok ellen való
hathatóság szempontjából? Miért ismertetik még ma is, nyolczszáz évvel
az ősvallás eltörlése után az Arimán angyal, a Rosszokozó, az Ármány
képében? Miért mondja a pusztalakó, hogy udvara van a holdnak, mintha
csak király volna a hold, s miért mondja ujholdkor:
Uj hold,
Pénzös zacskó,
Uj reménység
Lészön.
Miért nem mondja azt, hogy fuj az esti szél s miért mondja: föltámadt a
napáldozati szellő? Ki tanította arra, hogy a fecskében az Isten madarát
becsülje? Miért mondja a veszekedő emberre, hogy vele a csuf Isten, s
miért van mindezek fölött nagy magasságban, akár csak az öreggulyás, az
Öreg Úr Isten, a kit soha sem bánt káromló szóval? Miért mer parancsolni
az Istennek, hogy adjon Isten jó napot, vagy jó estét? Miért kisérteti
az Istennel az embert, midőn azt mondja, hogy az Istennel járjon? Miért
kell a szülőasszony ágya fejének Napkelet felé állni? Miért kiabálja a
nomád gyerek a fogyóholdra:
Ideadó,
Visszavövő
Kárász
Kis kutyája…
És micsoda visszás dolog, midőn nótás dalaiban így kiált társához:
Fogd meg pajtás a vasvesszőt,
Verd meg véle a temetőt…
No és miután szegény Ipolyi meghalt, ki tudna ezekre választ adni, ki
tudna belemenni kutató kézzel e pusztai szivekbe, melyekben ma is lobog
az ősvallás áldozati lángja.
Felelet nélkül maradó kérdés ez valamennyi.
*
Maga a szárnyék hosszu fal a pusztán, fából. Egyik oldala nyugatnak,
másik oldala keletnek néz s ilyformán hol egyik, hol másik oldalán
árnyék van, a hol meghüsölhet a gulya. Azonfelül szél ellen, meg az eső
csapdosása ellen megvédi az állatot s a valamelyik széléhez épített
fagalyibában laknak a pásztorok, – már ha laknak, mert éppen csak aludni
térnek meg oda. A pásztorembernek künt a helye a gulyánál, azzal jár
egész nap a tágas, napsütötte pusztán s csak este tér meg az
állatjaival. Ezen idő alatt a szárnyék körül nincsen más, mint a kutyák,
meg a szárnyékember. Ezek is jobbadán alszanak, mert az embernek csak
annyi a dolga nappal, hogy rendben tartja a gulyások ruháit, főz nekik s
éjjel pedig, mikor a gulya a szárnyékhoz ér, vigyáz reá.
Ez körülbelül öreg embernek illő foglalkozás, a ki már belefáradt abba,
hogy egész nap a gulya után járjon. Így volt Mihály is, a ki vagy
harmincz esztendőn át pásztorkodott és számadó is volt annak idején a
gulya mellett, a mi nem kis mesterség. A gulyáról tudniillik nem
vezetnek törzskönyveket, azaz hogy egyáltalán mit sem vezetnek ők. Csak
a városban befizeti a gazda a jószág után a fűbéradót, arról czédulát
kap, s azzal aztán kihajtja. A pásztor átveszi. Ha négyszáz gazdának
ezer jószága van kint, az mind úgy van ott és azt a pásztor mind tudja
egytől-egyig, hogy kié. Ez a csás szarvu tehén a Kabók Mihályé egy
rugott borjuval, amaz a nagy tarka meg Jáb Jánosé, ez a vékony dereku
üsző az özvegy Kajári Pálnéé. Természetesen vannak ott még egyéb csás,
tarka tehenek, rugott borjak és vékony dereku üszők, de azt azért mind
tudni kell, hogy kié, mióta van a gulyában és mikor jönnek érte – csak
úgy emlékezetből, mert törzskönyveket részint azért nem írnak ott, mert
nem tudnak írni, részint pedig, mert nincs is a világon annyi papiros…
*
Ilyenformán állnak a dolgok, Mihály pedig ül a szárnyék oldalában és
faragja a kanalakat. A gulya kint van messze, nem is látni, hol; eltünt
a föld pereme mögött.
A falra akasztott láda fölött, a melyben zsírt, sót, paprikát s egyéb
ilyen értékes dolgot tartanak, föl volt tűzve egy kanál, régi,
megbarnult fadarab.
Mihály azt levette s ahhoz mérte a többit. A melyik nem olyan volt, azon
faragott egyet.
– Az a mustra-kanál?
– Ez – mondta Mihály. – Tudja-e, hány éves ez a kanál?
Fölemelte, maga elé tartotta és szeretettel nézett reá.
– No én tudom – szólt ismét. – Huszonöt éves elmult. Hogy megbarnult,
megöregedett.
– Mint a gazdája…
– Az ám, – merengett el s öreg szemeivel kibámult a lapos tájra, a
melyen született s a melyen meg fog halni. – Öreg is vagyok már én…
Hanem a kanál nem az enyém. Ennek nincs itt a gazdája.
– Hát hol van?
– El van mönve – felelt s lerázta ruhájáról a fadarabokat.
Azután becsukja a bicskát, a barna kanalat fölakasztotta a helyére s
akkor megint szólt, úgy odavetőleg:
– A feleségemé volt.
– Volt felesége, Mihály?
– Volt. Volt ám. Régön.
– Most nincs?
– Nincs, – mondta s hozzátette, újból sóhajtva:
– El van az már mönve régön.
Többet ez irányban nem beszélt, mert azt mondta, hogy álmos, elmegy
_humni_. A mint hogy le is feküdt azonnal és el is aludt rögtön a földre
terített régi ócska subán, a mit látván a kutyák, egyikük odament s a
fejéhez feküdt.
Nyilvánvalólag azért, hogy a Mihály értékesebb ingóságait, mint
tűzkövet, aczélt, bicskát, réz masinatartót, a míg alszik, ki ne vegye
valaki a zsebéből.
*
Mihály el sem mondta, de elmondta más, hogy miképpen van _elmönve_ az ő
felesége. Nem, ne gondolja senki, hogy valami modern módon ment volna el
a pusztáról ez a szerencsétlen. Nem, csak olyképpen ment el, a mint majd
valamennyien elmegyünk e siralom völgyéből: lement a föld hátáról a föld
alá. Hanem nem csendes halállal, hanem fiatal teste összetörve,
megzúzva, véresen és akkor Mihály nem ily egykedvűen vette még a dolgot,
hanem ráborult és siratta.
Annak ismét van vagy harmincz esztendeje, hogy legényember sorban állt
Mihály és akkor is ezen a pusztán járt a gulya után. Rég ideje annak,
más volt a világ járása, talán még a napé is. Más volt a mező, más a
gulya és Mihálynak nagy becsülete volt kint a pusztákon.
Ugy hivták, hogy a Bikás Mihály.
Mert úgy volt, hogy volt a gulyában akkor egy hatalmas nagy állat, a
bika, a melyhez erőben és szilajságban sem azelőtt, sem azóta foghatót
nem találtak. Ezzel a hatalmas jószággal aztán az egész gulyánál nem
akadt ember, a ki bánni tudott volna, egyedül a Mihály. Mást mindenkit
megpaskolt, megkergetett, csak éppen a Mihály volt az, a kinek a szavára
hajtott.
Bár jobb lett volna, ha senki szavára sem hajt, hanem éppen nem birnak
vele, mert akkor bizonyára agyonütik. De így nem tették s lám, milyen
szomorúság vált belőle.
Első sorban Mihály elbizakodott s mindig a rettenetes állattal
ügyes-bajoskodott. Valami lehetett ez az állatszelidítő gyönyörűségéből.
Még a tarisznyáját is a szarvára kötötte s ha falatozás ideje volt,
előhivta a bikát, mely megjelent szeliden, mint a kezes bárány.
Pedig már akkor egynehány nyomorékká tett ember, néhány, a szerencsétlen
testéből kigázolt lélek, meg fölforgatott kocsi volt a rovásán. Hanem
hát Mihály nem félt tőle s csak játszott vele és nagyban emelte a
tekintélyét ez a bátor viselkedés.
Azt sem tudni, hogy nem-e ezért a nagy bátorságáért szeretett bele Dobó
Örzse, a ki pedig olyan szép leány volt, hogy nem kellett éppen
gulyáshoz mennie. Annak idején mondták is neki:
– Nem jól teszed, Örzse!
– Miért ne tenném? – mondta hetykén a leány.
– Kaphatsz te még mást is.
– No nekem nem kell más.
De nem is kellett annak nemsokára még a Mihály sem, mert alig volt kint
egy hétig a pusztán a gulyánál, megtörtént a szerencsétlenség. Mihály az
asszony kedvéért nem törődött most már az állatjával és a féltékeny
jószág megérezte ezt nagyon.
Egyszer aztán vinné ki a szárnyékból az ebédet a gulyához Mihálynak Dobó
Örzse, pedig bár ne vitte volna. Messziről meglátta a bika a viganóját,
a piros babos kendőjét, elbődült s vágtatni kezdett feléje, nagy
rengeteg bakugrással.
Hivhatta vissza most a Mihály, hivta is, de hiába hivta. Megmártotta
szarvai hegyét a fiatal asszony meleg vérében az állat és mire a Mihály
oda ért a szörnyüség szinhelyére, sem az asszonyból, sem az ételből nem
volt már semmi maradandó. Dobó Örzse vére összefolyt a paprikáshus
levével.
A bikát agyonverték még az nap dühökbe a gulyások és a kutyák
lakmároztak azon, mert olyan állat husát nem szabad enni, a mely embert
ölt.
Az asszonyt eltemették a pusztán, mert hova is vitték volna máshova és
ott vannak most haló porai a buczka oldalában, benőve haragoszöld fűvel.
Mihálynak pedig az emlékezetén kivül az asszony dolgaiból egy kanala
maradt meg, barna fakanál, épp olyan korhadt és meghajlott, mint maga
Mihály, a ki ha kanalakat farag, ehhez méri a többit…
Ő ilyenformán adózik a halottja emlékezetének, a mi különben egyre megy,
a fődolog csak az, hogy az emlékezet valódi és tiszta legyen a földben
nyugovók iránt.
Néhány birkák irányában.
Förgeteg a piaczon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen
sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a
lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városszélen
szokás a Vidám katonához czímzett boltban venni, azon ravaszkás okból,
hogy ne csak éppen a pálinkabeli ital miatt kelljen ott megállni a
kocsival. Egy kurta «no eredj» szóval utnak indítja a feleségét s ő maga
pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai
ismerőssel, a ki hogy az utjába akad.
A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelid
tisztelettel nyitja ki s néhány perczig dángovázva lépked előre-hátra az
ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratárul kémlelvén ki, hogy hol
van neki a dolga. Lassan halad ezenközben, a pipát a zsebbe csusztatva s
begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.
Ráakad azután a kihágási biró szobájára s mert hogy éppen nincsen
odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön
leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s a hogy beér az
asztal elé, a hol a biró valami iráson dolgozik, köhint. Azután
meglátja, hogy a szőnyegen áll.
– Nini – mondja.
S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja
gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokróczra, a mi némi fejcsóválást
eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arczán teljes egészében
látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtisztelésre s azt hiszi,
hogy most okvetlen nagyobb lesz a birság, mert beleszámítják a
pokróczkoptatást is.
Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A
kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a
mellényzsebbe nyuljon, a honnan apróra összehajtogatott, gyürött
papirdarabot húz elő. Nem lehet valami jó bele irva, mert János a két
ujja között olyforma irtózattal tartogatja, a hogy a békát szokás.
Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt meg a tintatartó fölött
átnyulva a karjával, leteszi a kapitány elé. A hogy ez föltekint,
bizalmasan bólint neki a fejével s magyarázólag szólal meg.
– A pöcsét… behoztam.
– Be?
– Be ám – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak
mög. Nem tom, mire mén vele.
A pöcsét voltaképpen a kihágási biró idézvénye s pöcsétnek azért
hivatik, mert rajta van a város czimere, a mit különben nem igen
szeretnek látni az odakintiek, mert a hol czímert talál, ott vagy
kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hizelkedni is akar, alattomos
czélzattal a birság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:
– Nézze no mög. Maga jobban érti.
S elunván a jobb lábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, a mi
természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Eközben megpillantja
előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja
meg a deres bajuszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s
nyakravaló igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész
tenyérrel kell lefogni a fölcsuszott kendőt s e közben fejbillentésekkel
huzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel
illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János
igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak
mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha
sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.
– Nézze no, csak nézze – biztatja Förgeteg. – Hogy mi löhet benne…
– Hát nem tudja kend, miért van czitálva?
János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek
találná az egész dolgot.
– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.
– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.
– Nono – veti bele csöndes hangon a vétót János – csak módjával. Mert
alig, hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van
annak mit önni.
Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserüen teszi hozzá:
– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja az őr?
Förgeteg most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a
vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt,
a mi nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon huzgálja kifelé
a nyakravaló csücskét.
Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy Istvány, a Faragó Döme… Persze, azt
nem látják.
Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet
lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják
a biróságot.
– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint birságot fizet kend.
János hirtelen körülnéz s a hogy csak magát látja a szobában, meglepetve
kérdi:
– Én?
– Hát.
– Ugyan – szólt tünődve s nézi az egyik lábafejét, a melyet ide-oda
mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a biró más iráson
dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan
szólal meg:
– Mennyit mondott?
– Tizenkét forintot.
Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, a
mint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.
– Elég nagy pénz a szögénynek – szól s hol egyik, hol másik ujját huzza
végig az asztal szélén.
– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.
– Ugyan ne mondja – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arczczal tekint a
kapitányra.
– De pedig úgy van – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni
rögtön?
Förgeteg indulatosan kezd beszélni.
– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint a hogy szinpadi
hősök szoktak.
– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.
– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs neköm pénzöm…
Hunnan? Mibül?
S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi
viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a biróra. Amaz azonban csak
nagy egykedvüséggel hagyja rá:
– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.
János most két kézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes
bizalommal teszi föl a kérdést:
– Igazán be köll hozni?
– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az meg még többe kerül.
A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helybe János.
– No az már igaz.
Hmget egy darabig s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre,
lenézve olykor reájuk. Aztán ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s
odavetőleg mondja:
– Hát elmék no.
Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hivó szóra,
mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a _sarczból_
valamit. A hogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen
mintha az eszébe ötlene valami.
– Nini… kapitány úr…
– No?