MAGYAR IRÓK ARANY KÖNYVTÁRA.
V. KÖTET.
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.
JEGENYÉK ALATT.
BUDAPEST, 1908.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV. Veres Pálné-utcza 16.
JEGENYÉK ALATT.
ELBESZÉLÉSEK.
IRTA
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
Pusztai harangszó.
A harang az Isten nyelve, a ki ezen által szól az emberekhez.
Hétköznapokon reggel, délben, estve, ünnepnap azonban többször, mert
olyankor emberek is jobban ráérnek. De a hallgatása is egészen más
akkor. Lassan és méltósággal teljesen mondja el ilyenkor, a mit akar.
Hol misét hirdet, hol vecsernyét, majd meg az Ur Angyalát. Néha
halottat. Öreg halottat és kis halottat. A kis halottakkal könnyebben
bánik el, ellenben az öreg halottat hosszan és szomoruan siratja. Az
onnan van, mert az öreg halottak lelkének hosszabb ajánlás
szükségeltetik. De meg oda tekintély szempontjából is a hosszu harangszó
kell. Ha Kutyurkáék kis fia meghalt, elég annyit kiáltozni szét a
háztetők fölött: Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár.
Ellenben meghal, teszem azt öreg Biró András (úgy is eleget élt már),
akkor máskép szól a harang, a lélekcsöngetyűvel egyetemben: Öreg Biró
András uram möghalt. Adj Neki Uram Isten Örök Nyugodalmat. A nagy betük
itt azt mutatják, mikor kettőztet a harangozó a kötéllel.
Látják, kettőztetni sem tud minden harangozó. Persze, valamennyi
kettőztet, ki így, ki úgy; de valósággal kettőztetni csak kevesen
tudnak. Pedig az velejár azzal, hogy az Isten nyelve szépen szóljon az
emberekhez. Hogy megható legyen és ki lehessen belőle tudni, mit mond.
Az öreg Diósi István volt erről nevezetes, a kit még ma is emlegetnek.
Szent életü férfiu volt, ott is érte a halál a toronyban Istvánnapi
vásárkor. Mert hogy vásár lévén, Tahi Tóth Imre sok bort ivott és
ennélfogva ujságot olvasott a korcsmában. Az ujságban olvasott dolgok
fölháborították a tótok ellen. Az volt az ujságban, hogy a tótok
izgatnak.
– Embörök! – ordította Tahi Tóth Imre és leütött két üveget az
asztalról.
– No? – mondták az embörök.
Tahi lesepert még két üveget:
– Üssük agyon a vásznos tótot!
No, aztán ment is ki a nép a piaczra, hogy agyonüti a vásznas tótot. Jó,
hogy csendőrséget rendezett be a faluba a kegyelmes király, mert másképp
agyon is ütik. De a csendőrök utjukat állották s ijesztésképp a
levegőben lőttek. No igen, csakhogy a golyó fölment a toronyba s éppen
fején találta Diósi Istvánt, a miből az látható, hogy még az Isten háza
sem elég biztosíték a fegyveres hatalmak ellen (adj Uram neki örök
nyugodalmat).
Így állnak a dolgok a faluban, a hol az állapot mégis csak uras. Ott
Isten nyelvének szép lakása van. Magas torony. A teteje vörösre festve,
a fölött egy rézhordón a kereszt. Nagy ám az a hordó. Csak alulról
látszik kicsinek. Abba bele férne egy ember. A ki szent Demeter
éjszakáján arra fölmászna, tudna a madarak nyelvén. (A denevérek
kiveendők.) A torony be van meszelve fehérre kivülről s belül falépcsők
vezetnek föl hozzá, de voltaképpen föl se kell menni a harangig, mert
leszolgálnak a kötelek a kórushoz. És onnan akkor énekelni is lehet a
tanitó urral: Ez nagy Isten valóban… És olyankor, midőn a harangot
kettőzteti, a hang is kettőztetve száll föl magasra, a tetőkön,
föllegeken tul. És meghallgatásra talál bizonynyal.
Nem megvetendő emellett a harangozói állás. A régi római urakkal szólva,
inkább első harangozó, mint második biró legyen a faluban az ember.
Mindenek köszöntik. A tisztelendő úrral barátságos viszonyban áll. Ő
fejti nála a bort, s ilyenkor piros a harangozó és bámulatosan
kettőztet. De zokon ezt senki neki nem veszi, miután egyébként
szentéletű, ennek megfelőleg hosszu fekete selyemkendővel van
végigtekerve a nyaka, a mely fejének bizonyos méla állást kölcsönöz. De
bajusza sincsen kipödörve, ellenben lefelé hajtva, a mi teljesen a
kegyesség szinvonalára emeli.
Így van a falun. Lám, egészen más a tanyák között. Biz ott nincs fehérre
meszelt kőtorony, se sok harang. Ne gondolja senki, hogy öt-hat volna.
És nem is állnak ünnepies falak között, hanem falábon vannak a tanya
mellett, s voltaképpen az huzhatná meg a harangot, a ki akarja, mert az
az idők folyamán szinte öröklött hivatallá vált. Itt a széki közben
például az öreg Muha Teréz látja el a népet harangszóval. Nagy, szép
erős ember a Muha Teréz (lánynak keresztelték annak idején, hogy ne
vigyék el katonának), s a tanyája mellett áll a harangláb az uton. Onnan
szól a környékre szét, messze csendülve az alacsony pusztai házak barna
födelei fölött.
Muha is tud kettőztetni. Mikor kapál kint a földön s valaki a
családbeliek közül harangoz helyette, a kapálást kettőzteti, persze, míg
abba nem hagyja. Mert harangszóra minden munkát abban hagynak. A kalapot
leveszik a fejről s a födetlen koponyákra tüz a nap. A leányok az
aczatolás, kukoriczatörés közben abban hagyják a dévajkodást. És jön a
közön át Felemás Laosnak, a pusztai vándorkoldusnak a kordéja,
kenetlenül, mert a nyikorgása hirdeti a lapos mezőkön, hogy jön a Laos.
És ha elhal a nyikorgás, hallható Felemás Laos éneke a kordéból: Egy
nagy fényességben tulajdon Istenség…
Ha pedig ilyenkor Sáb Mihálylyal dolgoznak együtt az emberek, messze
mennek tőle. Sáb Mihály istentelen. Gonosz van benne – mondják az
asszonyok. Lehet, bár ezt bizonyosan nem tudni. Az való igazság, hogy
sokáig oda volt katonának a furvézereknél és erre fölöttébb büszke. Azt
mondja, a szekereskatona a legelső ember a világon, Illés próféta is az
volt, mert tüzes szekéren ment föl a mennybe. De Sáb Mihály hiába
beszél, nem hallgatnak reá. Sőt káromló beszédeire keresztet vetnek,
mondván:
– Uram, miatta ne érints minket.
Ünnepnap – – az valami mesés, ünnepnap. Isten szavának akkor szárnyai
vannak, nagy, fehér, bájos szárnyai, melyekkel lebeg az ürben. A fák
levelei remegnek. A nagy, karcsu jegenyék bólogatnak a harangszóra: Ime
az Ur küldötte. A fehér liliomok kelyhei integetnek és a kutyák nem
ugatnak ilyenkor. Ünnep van, ünnep, ünnep. Minden szép és fényes. Az
égen valódi tisztaság és a nap szeliden tekint le a rónák zöld
végtelenjére. A galambok tollászkodnak és a dúcz csapóajtójára állnak,
mert e napon nem bántja az ajtót senki. A füst a kéményből száll
egyenesen föl, a magasba. Az akácz kényesen hunyja össze leveleit. A
kocsik zörgése az uton oly ünnepi. Muha Teréz az eperfa alatt ül és
fönszóval olvas a családnak a Szent Könyvből:
_47. Az Judas az tizenkettőnec egyike el iöve és soc nép fegyverekkel és
fustelyockal az népnec vén biráitól._
_48. Az ki pedig őtet elárulá vala, adott vala nékiek telt ezt mondván:
Valakit én meg csókolok, az az (Jézus), megtartsátoc azt._
Mindenki elszomorodik ezen s a kis második utolsó hangja libegve, zengve
száll a mezőkön át.
Délelőtt a korcsmában.
Tegyük föl, hogy Devecseri István, a ki csendes, korcsmát nem járó
magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat
kap a tanyába. Vagy valami urféle társaság a városból, vagy esetleg a
komája, a ki egy napi járóföldre lakik s így ritkán találkoznak.
Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke,
vagy akár a varrógépben utazó vigécz. Elég az hozzá, hogy a látogatók
örömére, a mint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába
megy István s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén,
kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami
csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel
magának emléket a halála után.)
E mellett van még sonkacsülök is, a mi szintén pompás étel, ha valakinek
okos bicskája van hozzá és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával
való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, a ki «bár
ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak». A tanya Mátyás király
óta eljutott a bicskáig s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan
beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóizüen
falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porczelán tányérján
késsel, villával a gyenge csirkeczombot, mint kézből a koma a csülköt.
Utána szép ives karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik
ekkorára az asszony is, a ki frissen szedett zöld paprikát hoz. Igy megy
a früstök egy darabig a törkölylyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.
– Hova? – kérdezi a másik.
– Baraczkér’ – felel Devecseri büszkén. – Van ojan is, a magam üstyin
főtt.
Most jön a baraczkpálinka s abból iszogatnak, a míg el nem érkezik az
idő, a midőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a
koma csak benézett ide éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások
tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van
ezuttal, a mennyiben levelet ad föl a postán a fiának, a kit Boszniában
sarczol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kutgémek
oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt
el kell vinni messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat s a
koma a baraczkból való italozás után jókedvüen hág a fürhéczre s a
kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.
Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a
pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, a mit Knigge a
lépcsőig való kikisérés czimen ir elő.
Mikor a kocsi a fordulónál eltünik, Devecseri visszatér és a munkája
után akar látni. A munka ezuttal komolyabb, mert az udvart kellene
mércsikélni egy ujabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból
borjuköteleket hoz elő, összebogozza és azzal próbálja
széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a
bizonyos.
De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig
kellemesen bizsereg és némi baraczkbéli folytonosságot kiván. A józan
életü Devecseri Istvánnál szokatlan érzés ez nagyon, de ezuttal már
mindegy.
Ennélfogva eldobja a kötelet és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még
egyet a baraczkból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a
vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás
maradványait mind a helyére hordta vissza.
A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van
elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót
ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:
– De rágyütt kend az izire…
Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz
elő, s azt mondja az asszonynak:
– Elmék egy kicsit.
– Hova?
– Biczókhon.
Tudni kell, hogy Biczóknak korcsmája van kint s ezt nem is állja meg
beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:
– Ugyan?
– De bizon csak – feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal
István.
– De ebédre előgyün kend?
– Elő.
István most már végkép nekiindul. A tanya-udvarban a két kutya összenéz,
az egyik lefekszik az ut közepére, a mi annyit jelent, hogy lélek az
ajtón se be, se ki, – a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy
az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz
bojtorjánba akad, az megzörög s arra Devecseri visszafordul. A kutya
alázattal lapul, de a mint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman
ugrik föl, s most már ő járja elől az utat. István egyébként nem szokta
megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal
lépdel maga is és egész a csöndes kaczagásig fölmegy a jókedve, a mikor
látja, hogy az akáczos közében a Hattyu tényleg arra fordul, amerre
Biczók korcsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy
valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz
érzés, a mi a szivén feküdt eddig az ut alatt, hogy oly könnyedén
odahagyta az asszonyt, eltünik s ő maga belép a tanyai korcsma udvarába.
Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt
szokás tánczolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van, meg pad.
Nyilvánvalólag ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya
a pad alá kerül és szétnéznek mindaketten. István gazdát keres, a kutya
meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya s ennélfogva azt mondja
István jó hangosan:
– Biczók?
Az eperfa tulsó oldaláról azt mondja valaki:
– No!
Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson és látja is aztán
Biczók Gergely uramat, a ki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában és
két könyökre támasztva a fejét, ujságot olvas. De az olvasás nem megy
könnyen, mert gyürődött, zsiros nagyon az ujság. (Valami urinépek jártak
erre a héten, azok hoztak benne kácsaczombot.)
– Hát kend itt van? – kérdezi a vendég.
– Itt ám – mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.
– Hát mért nem szól kend?
– Majd szól kend, ha köll valami.
Persze hogy köll. István első sorban is bort kér. (Milyent? kérdezi
Biczók. Mindig csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.
– Más nem köll? – kérdezi megint Biczók.
– Mi?
– Szolda.
Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az
ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!
– Van itt mindön – mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről s
leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, a mi
előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállitani. Így el
lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az ujságjához. A
vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból s miután így a félliteres
üvegnek s a fél szódának a tartalma eltünt, egybeereszti most a
szikvizet a borral.
– Olvassa kend hangosan – ösztökéli a gazdát.
Biczók belekezd a vezérczikkbe.
– Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-
Mi az ugye?
– Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-ver-tá-lá-sá-ról…
István ezen akkorát kaczag, hogy a Hattyu kiszalad a pad alól.
– Bolond kend, Biczók. Hiszen nem ujság az, hanem valami diákos levél.
Mit akar kend ojat tudni, amihön nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.
S huzván a palaczkból, Biczók felé legyinti a nyakát, Biczók
elhalászsza, föláll s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak
valamikor):
– Adjon Isten…
– Adjon Isten – feleli István s egészen kedvre kap. Évődni kezd. – Igyék
kend, igya ki mind. Nagyon jóizü bor.
Biczók nagyot esik a szóra:
– Jó ugye?
– Jó ám, verje el az Isten a tüvit utrul-utra.
Ezen aztán mindaketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők
egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba s most nagyobb üveggel hoz
bort, meg egy sor szódát. Kinálják egymást.
– No.
– No.
A bor fogy.
– Máskülönben hogy van kend? – adja föl a szót Devecseri.
– Vagyok, – feleli Biczók. – Hát kend hogy áll?
– Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á…
– Isten á…
A ldja mög elmarad, mert ez a koczintó köszöntés is azon magyar szavak
közé tartozik, a melyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.
Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot
a fejéről.
– Kend már hallja? – kérdi Biczók.
– Ügön. Harangoznak ebédre.
– Gyék kend velünk.
– Én nem. Csak aztán kigyüjék kend.
Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a
korcsmában s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már
tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánczhelyet söpri, a mit
Devecseri István szótalan kedvteléssel néz a borospalaczkok mögül. Csak
a mikor már egészen előtte porzik a seprüvel, mondja neki:
– Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.
Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy
elpirult, ledobja a seprűt s megszalad.
Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé s
az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a
pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:
– Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.
Azzal iszik ujra s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az
agyában, ezuttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát s a kutya fejére
fecskendez vele.
– Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.
A Hattyu föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba s mert fáj
neki az ünnepi megemlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a
poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénynyel a tenyerében.
– No – mondja s elébe nyujtja – kóstolóba.
Elfogadtatik.
– Fecskefarokra ögye kend.
Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden
harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kinálva magát uj falat
gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját s az étek után, a
mikor bevégezte, még jobb izű a bor. Koczintanak és beszélgetnek. Az idő
mulik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri s kibontván a réztokból,
megtekinti. Éppen fél kettőre van.
– Fizetök, Biczók – mondja.
– Hát elmén kend? – marasztalja a csárdás.
– El.
S nehogy azt higyje Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (a
mint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:
– Hogy a béröslegény elgyühessön a tánczhelyre.
Ezzel aztán kifizeti, a mi rész az italból reá esett s kezel Biczókkal.
A Hattyu megértvén a dolgok állapotát, előre megy, István utána s
lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenye-akáczok szükes déli
árnyékában a tanya felé.
Otthon az asszonyt a kut mellett találja az ingadozó léptekkel érkező
István, a mint a tüzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István
szeretettel néz végig dolgos élete párján és ellágyulva mondja:
– Oda maradtam… Haragszol ugy-e Viktor?
Azt mondja Viktor:
– Bizony kár volt a sok szép jó ételért.
Azt mondja István:
– Sajnálom is már nagyon… Mög a sok pénzt, a mit a borért elfizettem.
Erre bünbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a
földeken s gyenge szellő szaladgál a fiatal akáczok alatt. István még
egyszer szól:
– Nagyon sajnálom.
Viktor csendesen törölgeti kötényével a kut kávája sarkát. Aztán
mentegetőzve rántja föl a vállait és szelid hangon védi Devecseri
Istvánt Devecseri István vádja ellenében:
– Azért nem köll olyan nagyon évődni… Ha rágyütt kend az izire.
Elveszett.
A csősz néha valamely ujságlapról megolvas egyet-mást az abban irt
dolgok közül kint a napon, a földbe ásott ház oldala mellett. Lassan
betüz, mert a betük tréfálkoznak vele s nem mindenik mutatja magát a
való alakjában. Az _ipszilont_ betünek olyan furcsa farkakat
kanyarítanak mostanság, hogy alig ismerjük mög a _gö_ betütől. A csősz
még a régi iskolában tanulta a betüket s ha valamelyiknek a formátumára
nem emlékszik, kénytelen elmondani az egész versezetet, melyben a betük
külső testállásai le vannak írva.
Kis igenyös, éggy puntum van fölötte:
I, i, i.
Kis igenyös, gácsérfarkas:
Rö, rö, rö.
Olyan mint az asztal lába:
Iksz, iksz, iksz.
Lefelé a szára, jobbrul a pofája:
Pö, pö, pö.
Ilyformán az olvasás lassan megy, de megy mégis. A csősz megolvas
mindent s nyers pusztai kritikát mond a dolgok fölött:
– Nem igaz ám ebből egy szó sem – véli a pipa mellől.
– Nem hiszi kend?
Megvonja a vállát.
– Nem hát. Hanem – mondja úgy engesztelés okáért – szép azért az ilyen
_kitalálás_…
Ez, úgy látszik, általános vélemény a mezőség emberei között. A
pusztalakó, a mikor a kalendárium adomás részét forgatja, így szól:
– Nem hiszem én ezt el… De az eszét csudálom annak, a ki kigondolta.
Hanem az mindegy, hogy hiszik-e vagy sem. A dolog mégis ott áll, hogy
minden ilyenféle kitalálások tetszenek, s az öreg csősz elolvasott
minden nyomtatványt, a mi a keze ügyébe került. E módon sok dologról
csodálatos véleményei támadtak. Egyszer azt mondta a többi embernek
véletlenül, hogy a nap egy helyen áll s a föld mozog. Azután más ilyféle
zöldségeket beszélt össze-vissza, a miknek az lett az eredménye, hogy
nem vették komolyan az öreget.
Szalmaügyekben elismert szaktekintély maradt azután is, mert hiszen a
szalmáskert őrzésével foglalatoskodik s ezen a téren teljesen járatos,
de másként nem sokba vették. A béresek nem érintkeztek vele, a számadó
juhász, e tekintélyes ember, a ki számtalan rézpitykét visel a
bőrnadrágján, azt tartotta felőle, hogy bolond.
Bánta is ő… A szalmáskert úgy is kívül esett mindenféle egyéb gazdasági
terrénumon. Jobb szerette, ha nem zavarják. A kert csendes, fű terem
benne, a szalma száraz illata leng a levegőjében s a dombos helyről
messze ellátni a határban, az ér kigyózó fényes vizén át távoli karcsu
jegenyék közé. A háza félig földbe volt építve, a fala is földből, a
teteje is földből. A tetején is fű nőtt s a kicsiny ablak elé függöny
gyanánt egy öreg utilapu terjesztette ernyős levelét. Olyan ház volt az,
mint a czigány putrik, de rendesebb, formásabb s az évek hosszu sora
alatt körülvéve buja füvektől, bizonyos kaczkiás külsőt váltott.
Vagy husz éve lakott itt az öreg csősz meg a leánya. Ő tavaszszal,
őszszel a napos helyen, nyáron a kazal árnyékában olvasott, pipázott s
nézte a nagy semmit. A leány odabent tett-vett, főzött paprikás
krumplit, ünnepnap csirkehust vagy pörkölt tarhonyát, a melynek illatára
a major összes kutyái előkerültek.
Nem olyan kicsi csitri leány volt ez, mint gondolni lehetne, hanem szép,
magas és karcsu s fekete haja volt neki. Úgy kell lenni a dolognak, hogy
a földgunyhókban valami nagyon egészséges a lakás, mert ez a leány ott
született, ott nevelkedett ilyen szépre, ott lettek ilyen formásak a
kerek vállai – no az igaz, hogy onnan is veszett el végképp.
Hova tünt, merre ment, a mikor elveszett: ki tudná megmondani. Az
emberek nem nagyon törődtek vele, mert hogy ő maga is olyan volt, mint
az apja, tudákos s okosabb akart lenni mindenkinél. Az apja leánya volt
valósággal, nyári vasárnap nem ment a rétre labdázni, de még a siróhegyi
csárda sem érte meg a kitüntetést, hogy kopott padlóján valaha tánczolt
volna.
A legények között bizonyára akad, a ki kedve szerint való, ha egyáltalán
megismerkedett volna velük. De nem ment sehova. Otthon maradt és
dolgozott. A földgunyhó belseje olyan tiszta volt, mint egy gépház.
Nyáron, csak persze nyáron. Télen nem lehet oly tisztán tartani az
ilyesféléket. Aztán akkor egyéb dolog van. Hordják a béresek a szalmát
és azt számon kell tartani. Azután disznóölés van. És egyéb ilyenféle
dolgok. És fát kell hordani az erdőből.
Fiatal béreslegények, a kik nem rég mentek haza a katonasorból s a munka
nem ölte még meg bennük a fiatalos kedvet, incselkedni próbáltak vele az
erdőszélen. Nem ért ez semmit. Oda sem hallgatott.
Az utolsó télen, a midőn így történtek a dolgok s a midőn Annus eltünt,
egy vándor trupp érkezett a tanyák közé. Szinészek voltak ezek,
valóságos szinészek: egy asszony, egy lányforma, azután az igazgató úr,
meg egy másik, egy fiatalabb. Egy kocsin jöttek négyen a podgyászszal és
vasárnap délután játékot rendeztek a juhistálló felső végén. Ott volt
arra hely szépen és meleg is volt a hely, okosabban már nem is lehetett
kiválasztani. No és azt aztán elmondani nem lehet, a mit ott mindent
előadtak. Ez volt csak az igazi kitalálás. Az öreg csősz maga is
előbiczegett a szalmáskertből a leányával, nézni ezen királyok
osztályoskodását és villongásait a juhistállóban. A Belizár király volt
az igazgató, a hosszú hajával, a Sármány királyfi pedig az a szép magas
fiatal ember, vörös köpönyegben, aranyos karddal és szines papirosokból
való koronával, nem egészen aranyból és ezüstből, hanem csak a milyen
egy király fiát illeti. És azok a drága szép szavalások…
A társaság igen jó kedvvel játszott, mert hoztak tojást, tyukot, az
ispánék ott voltak, a vadászék és több ifiur a szomszéd majorokból, meg
a közönség mind, a ki csak az istállókból és béresházakból eljöhetett.
Az igazgató úr a művészet e szép és ritka pártfogásán igen fölbuzdult s
oly apai átkokat dörgött a Sármány királyfi felé, hogy öregebb asszonyok
a hátulsó hallgatóságban sürün vetették a keresztet magukra. A dolog
tetszett is s bár az uri nép hamar elvonult, a nagy közönség ott maradt
s vége nem volt az éljenzésnek, a mikor a hős Sármány aranypapirral
bevont kardját az istálló teteje felé tartva, sok veszedelem után örök
hűséget esküdött a herczegkisasszonynak, a kit a társaság leányforma női
tagja képviselt. Az is igen szépen játszott és a haja úgy volt
föltüzködve a fejére, mint az uri kisasszonyoké s nagy ékességek
csillogtak a hajában, mint azt városokban lehet karácsonyfákon
tapasztalni a tortásboltok ablakaiban.
Mindnyájukat megéljenezték és hogyvoltakat kiáltottak nekik, különösen a
Sármány királyfinak a biboros köpenyben, a ki azonban alig látszott ezt
tudomásul venni, hanem fáradtan szedte le az előadás végével fejéről az
őt megillető koronát és szomoruan tekintett végig az istállón. Szeme
réveteg tekintetével a sarokból egy másik szempillantás találkozott, egy
égő, tüzes, forró, vágyódó tekintet arról a helyről, a hol a
szalmáscsősz leánya állt…
Ily szomoruan viselkedék Sármány királyfi, ellenben egészen más volt a
Belizár király. Mint mondá, kicsiny, de lelkes társasága sulyos anyagi
körülmények közé jutva, már-már pártoláshiánynyal és éhinséggel
küzködött s ez okból fokozott örömmel vette át a barázdált arczu, agg
ember a tojásokat, tyukokat, burgonyát s a számadó juhász által utólag,
elismerés gyanánt nyujtott sonkacsülköt s fagyos kolbászt a művészet
szent koszorujának nevezte s meg is ették azonnal, a koronával a
fejükön, a művészet szent koszoruját. Sajnos, az elismerés napsugarának
verőfényében nem sütkérezhetett tovább a Dongováry Leo társulata, mert
hogy hétköznap egyéb dolog foglalja el az embereket s nem látogathatják
Thália csarnokát. Igy mondta ő, midőn elbucsuztak s a két kicsi, sovány,
macskányi lóval nekivágtak a fehér hómezőknek, a melyek fölött föllegek
futó árnya suhant át, kergetve egymást a puszta végtelenségben.
Elmentek s elvittek mindent magukkal, a mi reájuk emlékeztetett. A
koronákat, a kardokat, a palástot mind ládákba tették, azok mind velük
mentek.
Ezen a fehér, holdjárta éjszakán a szalmás-kert alacsony földházából
megindult Annus és ment a koronák, biboros ablakfüggöny-palástok után.
Elveszett, eltünt végképp, nyoma sem marad.
Hova veszett, hova tünt, hova pusztult: ki tudná megmondani a pusztákon,
a hol minden egyforma, minden megszokott s a hova nem mindennap jönnek
Belizár királyok.
Az öreg csősz egymagában olvassa a nyomtatványokat, a mik elébe
kerülnek, a mik az ispán házától, a vadásztól a kezébe jutnak. Lehet,
hogy megéri, a midőn a _Beérfalu és Környéke Lapja_ elismerő sorokat
szentel Szalmáskerthy Annának, a jól szervezett Dongováry-féle társulat
első hősnőjének, a ki immár a nagykorcsma udvarán két hét óta ejti lázba
művészetével Beérfalu és környéke intelligencziáját.
Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem. Szeme egyre gyengül. Fogy az öreg
nagyon.
– Rágja a szú a csontját, – mondja róla a számadó juhász.
A szeme világa bizony veszendőben van. Könyek is rontanak rajta s azok
szivárványán keresztül nem látni már meg rendesen a betük formáit.
Testállásukban a betük egyre zavarosabbak, mindinkább gyakran kell
emlékezés okáért a régi versezethez folyamodni.
Olyan mint az orosz templom:
Hö, hö, hö;
Emez meg mint a szij-nyakló:
Lö, lö, lö…
A ravasz Kabók.
Hogy hetivásárkor, ha bent van az ember a városban, a korcsmában
elmaradni nem jó és nem tanácsos, arra eleven tanubizonyság Hadadi
Mihály, a kivel ezen okból sok mindenféle vergődések történtek. A dolog
ugy áll, hogy ezen csapásokat bajos elkerülni. Hetivásárokon, ha minden
holmiját eladta az ember, már az ugy szokás, hogy megéhezvén, eszik
valamit. Vesz egy tizpénzes czipót a piaczon. Azután bemegy valamely
korcsmába és paprikás hust kér. Csakhogy persze ez nem megy ilyen
könnyen. A kenyérpiaczon alkudni kell s végig próbálni a czipókat.
Némelyik csodálatosan könnyű s tele van likkal. No az a bolond ember, a
ki megveszi. Más ellenben a jóravaló czipó. Ez meg van a maga
természetességében és se nem könnyebb, se nem nagyobb, mint a hogy az
tőle megkivántatik. Azt azután megveszi az ember.
– Aztán hogy adja? – kérdezi az ember.
– Tizenkét pénz – mondja a kofa keményen.
– Hatot adok érte.
A kofa most oldalt néz és meghuzza a derekára kötött nagykendő rojtjait,
a minek bizonyos megvetés-szerü jellege van.
– No akkor nem is öszik kend belüle.
Mihály azonban mosolyog, mert most már egészen rákötötte magát erre a
czipóra. Látnivaló, hogy a piaczon nincs több ilyen s ha már egyszer az
ember bent van a városban, vegye ki a részét az élvezetekből.
– No adok érte nyolczat, de csak magának. Szörnyen tetszik a maga képe
néköm.
Az agyafurt Mihály ilyképp egy garast lealkud a czipóból, a mit a hóna
alá vesz s diadallal viszi a korcsmába. Ott hoznak neki paprikás hust.
Hát ez biz nem olyan, mint a melyet odakint a bográcsban főznek, hanem
azért csak megeszi, a ki éhes. Sőt Mihály csak a czipó felét fogyasztván
el a húshoz, koczog az asztalon.
– Sok húst főztek? – kérdezi.
– Sokat – mondja az étekfogó.
– Akkor hát sok leve van?
– Sok.
– No akkor adjon még levet ehhöz a czipóhoz.
Kap levet s azt méltósággal bicskahegyen mártogatja ki, a mi midőn
megtörtént, Mihály érzi, hogy étel dolgában teljesen el van látva.
Lesöpri most már a morzsát az asztalról, a kabátról, a bicskát
becsattantja, zsebre teszi, de csak előveszi ujból, hogy koczoghasson
vele az asztal szélén. Étel után ital kell s alig hihető, hogy akadna
olyan magyar nemzetiségü Mihály, a ki a korcsmában étel után vizet
kérne, ital gyanánt.
Biz így Mihály is csak bort kért, fél litert, a mi csodálatosan kevés,
ha nagy poharat adnak hozzá. Mihály vágyna, hogy ez elfogyott, még
másikra is, de a takarékosság ellentmond ennek. Otthon ennyi pénzért
háromannyit ihat. Le is mond a dobzódásról, de épp e pillanatban lép be
az ajtón egy másik czipóval a hóna alatt a sógor is, bizonyos nevezetü
Baráczius József.
– Nini – mondja Mihály.
– Nini – mondja József.
Ezzel kezelnek s Baráczius helyet foglal. Ők ugyan csak magyar
sógorságban állanak egymáshoz, de jó barátok nagyon, mert annak idején
Baráczius közel lakott Hadadiékhoz. Baráczius földje ugyan most is ott
van, a hol azelőtt, csak hogy Mihálynak most az utja más. Ugyanis
bizonyos Kabók Illés lakik arra, s annak a földjén vezetett az ut
Mihályhoz. Kabók, míg szegény volt, nem bánta, hogy ki kocsik járják a
földjét, de most másképp van, mert szerencse érte. A mint ment volna ki
a városból, a vasuti átjárónál elütötte a mozdony, Kabóknak kitört a
lába s ezreket fizetett a vasut a láb helyébe. Pedig a láb egészen
összeforrt (az emberi csont nem porczellántányér) s Kabók azóta gőgös
ember és senkinek sem engedi meg, hogy a földjén keresztül járjon.
Így Mihálynak most nagyot kell kerülni másfelé, hogy hazajuthasson.
Ennélfogva ritkán találkozik Baráczius Józseffel s tudnivaló, hogy kivel
minél ritkábban találkozik, az annál nagyobb öröm. No és hogy a sógor
szintén leteszi a czipót és paprikást hozat, Mihály nem akar csak úgy
ingyenben ülni az asztalnál.
No adjanak bort – mondja.
Adnak, de adnak aztán a sógornak is. Így italoznak, az idő mulik, megint
Mihály vesz, megint a sógor. Egyszer azt mondja egyik:
– De már most –
– Mönjünk – egésziti ki a másik.
Hát éppen ideje. Kiballagnak s mennek egymás mellett a kocsik felé. Ki
vannak pirosodva és Mihály szerfölött pipázik. A kocsikon sem különben
megy a dolog. Sebesen hajtanak ki, ki a városból és könnyebben kezdenek
lélegzeni, a mint a szabadba érnek. Mert csak más az ott. Akkor Mihály
neki ereszti az ostort, hogy utólérje az előtte haladó sógort. Az ut
elég széles arra, hogy egymás mellett menjenek, koczogva s beszélgetnek.
– Rég járt kend mifelénk – mondja Baráczius.
– Hát ha nem löhet a Kabók miatt.
– Dehogy nem. Hiszen szabad az utja. Ma láttam.
Az ám. Csakhogy éppen ez is olyan dolog, a milyen Kabók Illéstől telik
ki. Mert Mihály a hallottakon megörülve, arra megy, át is hajtat a
Kabók-féle földön, de mire hazaért, sántit a lova. Megnézi, látja, hogy
ócska vasszeg van a lábában, (mert azzal szórta tele Kabók az utat).
Dühös lesz most, mert mit csináljon az ember, ha a lova megsántul.
Szidja Kabókot, Barácziust, az utat és még sok egyebet, mert nehéz a
káromkodással betelni, különösen ha nem tudja az ember, hol ment a szeg
a ló lábába.
Végül az asszony csitító szavára belátja, hogy ezzel a dolgon nem segít.
A szeget kihuzza a ló lábából, ezt vizes vederbe állítja, másnap pedig
alig pitymallik, utra kel vele Dorosma felé. Ott ugyanis vásár van, el
kell adni a lovat és venni egy másikat. Mihály odaér s kiáll a lovával.
A ló mutatós amúgy, kicsit bizony nehezen emeli a lábát, de talán akad
azért vevő. Jön a lócsiszár és nézi a lovat.
– Hm – szól és végig tekint Mihályon – hát ez is eladó.
Próbáltatni kezdi amaz s szorongva nézi, hogy az állat sántít.
– Hisz ez sánta! – kiált föl a csiszár.
– Sánta? – kérdezi Mihály.
– Hát.
– Az ám – toldja a gazda a szót – vöttem észre máma. Kicsit elfeküdte a
lábát.
Így beszélnek előre hátra, a mi különben egyre megy. A kupecz már régen
látja, hogy mi baja van a lónak, azt is látja, hogy nem nagy baj az.
Mihály pedig azt látja, hogy ez a szamár kupecz nem lát semmit. A bolond
még megveszi. A mint hogy igaz is volt. Mihály százötven forintot kér a
lóért, a kupecz huszat igért s végül száz forintban kiegyeznek. A kupecz
megy a lóval és mosolyog, hogy becsapta az élhetetlent. Némi vád
furdalja ugyan, de aztán dörmögni kezd:
– Mit kupeczkodik, ha nem ért hozzá.
Erre azt kiáltja valaki a háta mögött:
– Tán neköm szaval kend?
Mihály ijedten fordul vissza, abban a hitben, hogy jön már a kupecz a
lóval. De a mint a szólóra tekint, örömteljesre válik az arcza hirtelen.
Hiszen ez a Kabók Illés. No ez jeles dolog. Ennek igazán örülni lehet, a
miért hogy ujra kinyitotta az utját.
– Adjon Isten – szól és egyben nyujtja is a kezét.
Kabók Illés belecsap. Lám, nem olyan gőgös. Mindent ráköltenek, pedig a
beszédje is egészen helyes.
– Kend is ló irányában? – kérdezi.
– Hát – bizonykodik örömmel Mihály, mert ő egyébként fölötte jólelkü
ember.
– Vövő kend vagy eladó?
– Mind a kettő. Eladtam egy lovat, most vöszök mását. Gyüjjön kend
deputálni.
Mennek deputálni, mert a lóvétel nem tartozik a közönséges dolgokhoz. Az
nehéz és furfangos állapot, mely körültekintést igényel. Azt több felül
ki kell tapasztalni.
– Hogy adta kend el a lovat – kérdezi Kabók Illés, a ki járatos az ilyen
dolgokban.
– Száz forintért – feleli Mihály. – Hanem nyolczvanért vöttem tavaly…
Most is ilyen formásat szeretnék vönni.
– Persze, persze – feleli Kabók. – Hanem nyolczvan forintért bajos
olyant kapni lóban, a ki húz is futós is…
– Csikót is nevel…
– Mög a testi állapota is röndös.
Ezen elgondolkoznak, a mint mennek a lovak sorai között s Mihály az
ostor nyelével ütögeti a csizmája orrát. Utóbb azt mondja:
– Nono.
Most lehajtott fejjel ballagnak tovább, nehogy valaki rajtuk a vásárlási
szándékot észre véve, olyan állatot kináljon, a melyik nem tetszik. A
lehajtott fejnek ez az egyik oka, a kevésbbé praktikus. A másik ellenben
abból áll, hogy az eladó emberek hosszu sora meg ne lássa rajtuk, hogy
tetszik ám valamelyik deres vagy szürke. Annak mindjárt ára van!
Ennélfogva csak úgy kell végig menni a sorokon, mintha tisztán csak
sétálás szempontjából jöttek volna ide, a mely czélra ugyanis a dorosmai
vásártér fölöttébb alkalmas.
Igy haladnak. Sok mindenféle lovat hagynak el jobbra is, balra is, van
azok között különféle fajta.
– Szödik a katonák is – mondja Kabók.
– Az ám – felel Mihály – háború lösz.
Most egy kupecz rájuk kiált:
– Talán lovat akarnak kendtek.
– Azt, azt – válaszolt Kabók.
– Hát akkor ide jőjjenek, van itt megvenni való elég.
– Csakhogy nem vönni akarjuk – vág vissza Kabók széles mosolylyal –
hanem csak úgy akarni akarjuk.
Erre nevet Mihály is, a lócsiszár pedig ingerülten huz végig lovain. De
hát ez nekik (nem a lovaknak, hanem Mihályéknak) teljesen mindegy, ők
csak mennek odébb lassan, alattomban figyelő pillantásokat vetve szét.
Egyszer aztán megrántja Mihály kabátja szárnyát Kabók.
– Látja kend? – sugja.
– Azt ott? – sugja emez vissza.
– Azt hát. A három közül a harmadik.
– Testben egészen röndös, de a háta egy kicsit le van esve. Zabosláda
feje van neki.
– Nono – véli Kabók. – Olyan nyolczvan forintos formáju… A király
ménössiben van bizonyosan szöbb is.
Mihály megáll s messziről sandít a lóra. Hát valóban egészen rendes
állat. Vált hirtelen Kabókkal egy tekintetet. Mihály egyet pislant,
Kabók kettőt s ezzel el van íntézve a dolog. Kabók elmarad, Mihály pedig
megy a bizonyos ló felé, de csak tél-tul, mintha mire sem lenne gondja.
Még túl is megy rajta, de ekkor elejti a kezéből az ostort, a miért
vissza kell fordulni. Mikor fölvenné, megakad a szeme a lovon. Nézi egy
darabig, azután hanyagul odaszól:
– Ez a vénség is eladó?
A gazda kissé ingerülten felel:
– Eladni eladó, de vénnek nem vén, fiatalabb mint kend.
– Nono – szelidül Mihály, – nem látta kend az én körösztlevelemet.
Amaz kun ember létére nem enged magán kifogni s félválról felel:
– Kend se a lóét.
Ezen most már nevetni kell. Ezt tudja Mihály jól, nehogy harag legyen a
dologból. Mosolyog s azt mondja:
– A lónak a foga a keresztlevele.
– Persze. Azt kell megnézni.
Meg is nézik. A ló ugyanis igen nyilt viselkedésü állat, a mely soha sem
tagadja el a korát, mert hiszen az évei száma oda vannak irva a fogaira.
Le lehet olvasni erről, hogy ez a ló hét esztendős, a mi lónál
körülbelül a férfikor delét jelenti. Hát ez éppen vágna. Sem nagyon
öreg, sem nagyon fiatal s ez utóbbi sem megvetendő, mert ilyenkor már
megállapodottabb az észjárása és nem tesz oly könnyen kárt sem magában,
sem másban.
– No ugy-e – mondja diadalmasan a kun.
– Hm – feleli Mihály savanykásan – ez még nem határoz, mert a mellett
akadhat más hibája. Hiszen látja kend az állását. Olyan a a háta, mint a
beroskadt tanyatető. Meg a feje… Micsoda nagy hordófej! Hiszen talán be
sem fér vele az istállóajtón.
A kun már ezt a sok gyalázást nem tűrné el, ha nem látná ki Mihályból a
vevőt. Az vesz, a ki ócsárol, tartja a német, a minek az felel meg a
magyarban, hogy alkuval megy a vásár.
– Hát – mondja – hibája van, azt a vak is láthatja. Ha hibás nem volna,
a katonák is megvennék.
Most Mihály kaczagni kezd s lóbázza kezében az ostort.
– Ezt? – kiáltja – ezt a lisztes hombárt? Ugyan hová tette kend a
szömit?
– Adjon Isten jó napot – mondja most valaki a háta megett. – Mit nevet
kend.
Mihály megfordul s Kabókra ismer.
– Nini – mondja – kend is itt van?
– Itt ám – feleli a ravasz Kabók. – Talán lovat néz kend itt?
– Nézöm hát. Ezt a lovat, ennek a jó embörnek a lovát. De nevetni köll
rajta. Azt mondja erről a lórul, hogy még a katonák is elvinnék… Nevetni
való ez.
– Ha hibája nem volna – mondja bosszusan a kun – el is vinnék. Nem
mondom én, hogy így viszik el. Hanem ha hibája nem volna.
Kabók most szemügyre veszi a lovat. Kissé hátra hajlik, a bal lábát
előre teszi s összehuzza a szemeit. Kritikus pillanat ez.
– Ez az a bizonyos ló? – kérdezi komoran.
– Ez.
Megnézi a fogait, a kor megállapítása miatt s közben kissé rángatja a
vállait.
(Mögötte már a könyere javát.) Aztán a nyakát markolászsza végig, hogy
nincsenek-e ott rejtek daganatok, továbbá a kehesség kitanulmányozása
szempontjából. Az állat nem is állja ki az erős marok szorítását a
gegőjén s köhint párszor, rázva a nagy fejét. Kabók igen magasra huzza
szempilláit e veszélyes aktusra, míg ajkait összefogva, a szájszéleit
lehuzza mélyen. A kun mindezt aggodalommal, Mihály pedig benső
gyönyörűséggel nézi. Ezután a szemek kipróbálása következik. A nagy
fekete fényes gömbök tiszta szemet mutatnak, de Kabók azért csak belefuj
mindkettőbe s rájuk is lehel, miközben a ló fölkapja fejét s állon üti
vele Kabókot. – Oh, hogy kerülnél a kutyák asztalára – véli ez. Még most
a kalappal is kell integetni néhányszor az állat előtt azon okból, hogy
nem-e ijedős. Mert az is baj, ha ijedős, sőt fölötte nagy baj, mivel az,
a kinek olyan lova van, még arra sem ér rá, mikor hajt, hogy pipára
gyujtson a kocsiban.
Nos, idáig elment a vizitáczió. Most következik a hát megvizsgálása,
valamint, hogy szilárdan áll-e a ló a lábain. Ez okból kissé oldalt
lökdöstetik, a mi a kunnak némi gyönyörűséget hoz, mert közben az
alkutárgy, beleunva a szemlébe, le akarja taposni Kabókot.
– Hej, de ugrálsz – feddi ez – talán az ördög bujt beléd?
S most már a lábak szemléje kezdődik. A lábaké. Ez a fődolog. Végig kell
menni minden izmon, hogy nincs-e megcsomósodva, nem mutatkozik-e valahol
pókosság s hogy nem stráfol-e az állat. Továbbá jönnek a paták, a patkót
soha nem látott szűz csontdarabok. Végül pedig meg kell rántani jól a ló
farkát, hogy nem-e hamis szőrből van ragasztva, mert ez aztán valósággal
tanyacsufság lenne.
Készen lévén mindezzel, Kabók néhány lépést hátrált, az állát a
tenyerébe fogja s pár pillanatig szótalan komolysággal szemléli a lovat.
Amazok várakozva tekintenek reá.
– Hát ezt vinnék el a katonák? – kérdezi végre a nagy hallgatás után.
A kunban már forr a méreg, de türtőzteti magát.
– Mondtam már, hogy akkor, ha hibája nem volna, – szólt összehuzott
szemöldökjei alól tekintve a kritizáló férfiura.
– Értöm, értöm – feleli Kabók, ki titokban bizalmas pillantást vált
Mihálylyal. A pillantás azt jelenti, hogy ez az a bizonyos ló, a mit meg
kell venni, ellenben Kabók szavai egészen mások.
– Értöm én azt – folytatja a beszédet a kunhoz – a mit kend mond. De ha
ennek a lónak hibája nem volna, éppen nem vihetnék el a katonák.
– Már miért? – kötekedik a kun ember.
– Azért – förmed rá Kabók – mert akkor nem maradna meg belőle semmi.
Csupa hiba az egész ló.
Mihály is ezen a nézeten van s szó nélkül fordul meg, hogy távozik. De
elmenőben mégis kérdést intéz a gazdához:
– Aztán hogy adná?
– Hetvenöt forint.
Az alkudók szemei összevillannak s most már rövid kérdés az egész. A
mely lovat hetvenötre tartanak, azt odaadják hatvanért s ennélfogva
igérnek érte negyvenötöt. Ez igen szimmetrikus számítás. Az egyik
följebb megy az alku folyamán öttel, a másik lejebb öttel. Aztán ujra
haladnak ugyanennyivel. Végül következik az «Isten neki», a hatvan
forint, a midőn Mihály nagy parolát csap a kun tenyerébe. A vásár
elkészült, a passzust átírják s miután Mihály odakötötte volna a maga
kocsijához a lovat, a duttyánba mennek.
A duttyán a lóvásárok hotelje s valamely igen foltozott vászon sátorból
áll. Abban bort mérnek, sört is és ott sütik serpenyőben a hires
czigánypecsenyét, a mely jobban csalogat az illatával, mint a
kiakasztott korcsmaczégér. A ki reggeltől délidőtájig dángováz,
ténfereg, lökdösődik a lovak között, ha egy szép karéj fehér kenyéren
egy ilyen barna piros pecsenyedarabhoz juthat, megesküszik reá, hogy ez
a legjobb ebéd a világon. Van is ebben valami, habár az evéséhez némi
tudomány szükségeltetik. Nem tányéron szolgálják azt föl, hanem azon a
puha kenyéren, a mely vele jár és azt a halforma bicskával azon is kell
szeletelni igen vigyázva, hogy valamiképp hamarabb meg ne egye az ember
a tányért, mint a hust.
Ezen a helyen kedvre derülnek Mihályék s bort isznak a jó vásár
emlékére. De még a kulacsot is megtöltik a midőn hazafelé indulnak.
Kabók gyalogosan ballagott át a szegedi földről s most Mihály kocsiján
megy haza. A ló, az uj ló igen jól lépdel s a mi fődolog, passzol a
másikhoz. Egyre több jó tulajdonságot födöznek föl benne s Mihály,
zsebében negyven forint nyereséggel, igen meg van elégedve. Egyben Kabók
eszét, okosságát, alkuvó képességét csodálja s mert hogy a mai nap
nyeresége a Kabók révén került hozzá, fölötte gyakran kinálja a
kulacscsal. Meg is van ütődve egészen, mikor egy keresztutnál az mondja
Kabók:
– Álljon kend mög.
– Minek? – kérdezi Mihály.
– Hát mert én majd erre tartok, hazafelé – feleli Kabók.
A háladatos Mihály azonban erősködik:
– Ugyan minek járna kend gyalog? Elviszöm én hazáig.
– Nem köll. Kár vóna annyira meghajkurászni a lovakat. Nagy kerülő
nagyon – véli Kabók.
– Hiszen ott az ut a kend földjin – vitatja Mihály, a ki minden áron
szolgálatot akar tenni.
Kabók mosolyog ravaszul:
– Arra ne járjon kend – mondja – mert a mi törött cserép csak a tanyába
kerül, mind az utra van hányva. Belehág a ló.
Mihály e szavakat hallva, Kabókra mered a szemeivel. Tudja most már, hol
sántult meg a másik lova, meg is szidná érte Kabókot, de hiszen éppen
Kabók az, a ki neki ezzel a bajjal nyereséget hozott. Nem szól hát a
dologról semmit, csak annyit kérdez:
– Hát miért nem zárja kend el inkább az utat?
Kabók ismét mosolyog. Harcsa bajusza mozog a nevetéstől, apró szemeit
pedig összehuzza.
– Ha bezárom az utat – mondja, engöm szid az egész környék. Hát nem
zárom be. Nem fábul csinálok korlátot, hanem cserépbül. A ki egyszer
arra járt, többet nem kivánkozik.
– No nem – mondja gondolkozva Mihály. Kezelnek. Kabók beballag a dülőbe,
Mihály pedig koczog hazafelé. Eszmélkedik az ülésben, az esze a Kabók
ravaszságain jár s szeretne ő maga is ilyen okos ember lenni.
– Fiskális esze van ennek az embörnek… fiskális esze… – mormogja s
kiszopja a kulacsból még azt a kicsi lelket, a mi benne maradt.
Csata a katonával.
János a tanyáról többféle alapon jött be ezuttal a városba. Első sorban
a piaczi árak érdekelték s azonfölül néhány apró tárgyat is kellett
venni. Ugyanis kell egy karika a malacz orrára, egy karika az inga-óra
lánczára, a mit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is
kellene fizetni.
János ez utóbbi mesterséget végzi el először s megszaporodva jön ki az
adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog
fizetni, de csak ötöt fizetett s így financziálisan szaporodott. Ez
mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is
kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta
kissé a malacz orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr
növendő. Ezzel most már egészen készen van s lehetne is menni kifelé, a
midőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiunak. Inkább
abba irkáljon, mint a ház falára.
Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott
tárgyakat s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon,
olyan aranyos a háta, akár a biblia.
– No majd möglátom, mit ír bele a gyerök, – szól biztató mosolylyal
János a boltoshoz. – Maga lösz a felelős azért, a mit a gyerök ebbe a
könyvbe szerkeszt.
Így elválnak.
A mint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárczát a belső zsebbe
akarná tenni, a tárcza leesik a földre, mert nem olyan könnyü a subában
való mozgás, mint a hogy azt az ember gondolná.
János lehajol érte s a mikor fölvenné, egy kis szines alakon akad meg a
szeme. Ez egy játékkatona, a mely fakarjával szalutál, s kabátja kékre,
lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön,
mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve
is következetesen tisztelgett. Természetesen János a hogy megpillantja,
villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa
is igen jó lesz a gyereknek.
Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből s hozzámarkolva a tárczához,
mindakettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik s az öklét bedugja a belső
zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárcza bentmaradnak, kezét pedig
nyitott állapotban huzza vissza. No ez rendben van. Most már végleg
elköszön a boltostól s az utczán kedvvel rázza bele magát a subába.
Most addig be nem nyul a zsebbe, a míg a tanyára nem ér.
Nincs otthon senki, mivel hogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig
odajár a szomszéd tanyán, a hol valami torban segédkezik.
Így hát a lovakat kifogja s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a
házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában s jár-kel.
Majd pedig gondolkozik, vajjon utána menjen-e az asszonynak, vagy
reátegye az órára a karikát.
Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyul s
kiveszi mindakettőt. Az asztalra teszi s az ablakhoz megy, kitekint a
néma tájra, az utra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.
Visszafordul s ekkor a hogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép
hátra.
A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem
fekszik, hanem áll és fölemelve tartja a kezét.
– Nini – mondja János.
Odamegy hozzá s lefekteti.
De midőn elvonja kezét, ujra fölugrik a katona, előbb hajlong
jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen
neki szemközt fordulva és a kezét le nem eresztené ez világért.
– No – szól ujra János és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.
Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog?
Leteszi most már keményen az asztalra s meg is nyomja, hogy jól fekve
maradjon. Úgy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona és
semmi mozgása nem érzik.
Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, ujra csak fölpattan, hajlong, megint
előtte áll meg s két festett szemével reá tekint.
– Üssön mög a part! – kiáltja János és mérgesen csapja le ujra.