A szerelmes Bucentoro már lemondott a reményről, hogy valaha is
viszontlássa Nináját, midőn Papanika egy szép tavaszi napon egy albán
embert vezetett eléje. Az albán hat láb magas volt, az arca szőrös volt
az orra hegyéig és bár rongyokban járt, olyan gőgösen viselkedett,
mintha királyok kenyeres pajtása volna.
Ez az ember, aki egyébként rettenetes fokhagymaszagot terjesztett, így
szólt a provveditorehoz:
– A te asszonyodat Kara Nusszim ragadta el.
– Honnan tudod? – pattant föl Bucentoro.
– Onnan, hogy magam is segítettem neki. Azóta Dulcignoban van a te
asszonyod, a bég házánál. Igen jól érzi magát, mert úgy vélekedik, hogy
többet ér egy ifju kalóz, mint egy vén provveditore. A bég az ő kedvéért
sárga selyembe öltöztette a hárem falait.
Papanika jónak látta, hogy más fordulatot adjon a beszélgetésnek.
– Add elő ajánlatodat, jó ember!
– Ha mégis vissza akarnád szerezni az asszonyt, vagy ha bosszút akarnál
állni a bégen, én egy aranyért megmondom a módját. Vele nem bír sem
Velence, sem a padisah, mert ő olyan, mint a futó hullám: látod, de
megfogni nem tudod. Van azonban egy ember, az megfogja még a futó
hullámot is és ha megnyered a barátságát, akkor gúzsba kötve hozza eléd
a kalózbéget.
Bucentoro két aranyat dobott az asztalra.
– Ki az az ember?
– Milics, a delfin-pópa.
– Hol van az a Milics pópa?
– Nem messzi innen, a Narenta ingoványaiban, a zaosztrogi kolostorban.
– És miért nevezik delfin-pópának?
– Nyáron át az összes zaosztrogi kalugyerekkel hónapokig künn jár a
tengeren. Senki sem tudja, hogy mit művel olyankor és a nép azt hiszi,
hogy a kalugyerek delfinekké változnak át és úgy úszkálnak a vízben.
– Te is azt hiszed?
– Nem hiszem, mert tudom, hogy a delfin-pópák olyankor a görög partokon
kalózkodnak.
– Mesebeszéd! – kiáltotta a provveditore. – Ha igaz volna, akkor magam
is tudnék róla.
Az albán ember félvállról végigmérte Bucentorot, majd szárazon mondta:
– Tudnak róla Velencében. De nem bántják őket, mert a kalugyereknek van
annyi eszük, hogy velencei hajót sohasem támadnak. Én már találkoztam
velük egy ízben Korfu mellett. A Kara Nusszim hajóján voltam és
mondhatom, a vitéz bég úgy elinalt előlük, mint a kutya a bot elől.
– És mit csinálnak a papok a rablott pénzzel? – kiváncsiskodott
Bucentoro.
– Szent célra gyüjtik, – mondta komoly arccal az albán. – Milics pópa
meg akarja venni a mosztári válitól a trebinjei puszta kolostort, mert
ott van eltemetve Szent Száva és ott van a világ közepe. A váli azonban
annyit kér érte, mint egy egész szandsákért.
– Jól van! – mondta Bucentoro. – A dulcignoi viperára rá fogjuk
ereszteni a narentai sárkányt!